Délmagyarország, 1978. július (68. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

V Vasárnap, 1978. július 16. 119 Öreg bohém a vízparton Magányosan születünk és halunk, de a kettő között van az élet. K

orán Indultunk a lúdvári padkáról, mert a szeszé, lyes időjárás könnyen bőrig áztatja az embert. A hét elején elidőztünk késő délutánig, és mire a város alá értünk, már csattogott fölöttünk a vihar. A ladikot a móló mellé raktuk, ráhúztuk a ponyvát és arra sem maradt érkezésünk, hogy födél nlá szaladjunk. Kiváltképpen akkor van baj, hogy ha közben elromlik az Ác-pumpa. vagy eltörik a csigát tartó csapszög, s ne adj' isten — a farönköket, disznókat fuvarozó vizén — eltörik — a propeller. Nem a javítás a legnagyobb baj — habár az sem gyerekjáték a hullámok tetejénfenekén —, hanem ha nincsen tartalék csiga és a motor használhatatlanná válik. Ilyen esetekben ott veszkölődik az ember a víz közepén, vagy a szélén, és várja a szerencsét. Ez a szerencse néha villám formájában is előfordul. A régi Bertalan-szobor alján (ahol most a híd épül) láttam egyszer a jelentkezését, amint két fogatos lovat csapott le. Csak parányi vércsík folyt belőlük a nyak fölött oly vékonyan, mint egy bicskapenge éle-széle, de ott maradtak a letört szekérrúd mellett a földön. Megeshetik, hogy erős szél sodor, belefordítja a ladikot a hullámokba. ahonnan aztán már csak úszóbajnok tud kikecmeregni a partra. Két hete láttam egy hullát « áj hídláb mellett helyesebben csak föltettem magamban, hogy megnézem, s a rendőri szemlével elindultam „helyszínelni", de ott aztán meggondoltam magam: nem néztem meg a fulladt nőt pedig azzal a szándékkal bátorkodtam neki, hogy látott dolgokat tud csak hitelesen megírni az ember... Mégis inkább egész életemben elkerülöm a vízbe fulladt ember leírását — Vacsorázhatnánk valahol — ajánlotta Margit asszony a ladik rendbetétele után. — Nem főzöl? — Az isten csudájába, most főzzek, amikor pecsenyepirosra pörkölt a nap, és eláztam, mint a bőregér? — Na, azért ne háborogj, van egy jó hely. — Hol? — A Szőke Tisza. — Adnak ott valami frisset? — Biztosan. A vezetőjét ismerem. eléggé megbízható ember. — Mi az, te pratokollfejjel gondolkodsz? — Honnan veszed? — Ha szólsz, hogy ennyi, meg ennyi fő, ilyen meg ilyen ételek, akkor igen... Protokolláriséul megy. — Hát tudod mit mondok én neked, Margitkám; ha az a petőfitelepi főnök nem úgy szolgál ki engem, mint az angol miniszterelnököt akkor belevágom a Tiszába. — Nofene. — Bizonyos körökben a barátság jelentősége mögött a protokoll nullává süllyed, kényszerkötelességgé. — Nem tapasztalom. — Mert nem figyelsz. Gábor, a főnök art mondta, hogy üljünk a folyosóra, a viz szelére, ott kellemes az idő. — Újságcikk nincs, kedves Gábor barátom. — öregem, ez olyan szép, hogy nem is kell neki cégér. — Akkor megegyeztünk. A másik asztalnál egy Idős ember sört ivott és nézte a zavaros vizet meg a kihalt túlsó partot Üres poharát forgatta, unatkozó mozdulattal cigaretta után nyúlt és rágyújtott. A fénylobbanás megvilágította enyhén vörös, petyhüdt arcát fáradt tekintettel felénk fordult — Nem igazi a nyár — szóltam oda, mert láttam, hogy beszélni szeretne. — Azért szép. — Idegnyugtató, meg gyógyító a Tisza. — Tudja, én nem vagyok kétszínű. de ez a város huszonegy évi távollét után. őszintén mondom, csudálatos, csudálatosan megváltozott. — Építkezik, ez igaz. — Kérem, amit ez a kis ország csinált az valami világraszóló, higgye el, dicsekvés nélkül az. — Hát hol járt huszonegy évig? — Amerikában éltem. — És most? — Itthon. — Visszajött? — Nyugdíjas vagyok. — Családja? — kérdezett közbe Margit. — Nincs. Tudja nagyságos aszszonyom, én énekes, bohém ember voltam. Természetemből fogva alkalmatlan arra, hogy családi közösségben éljek. Szerencsétlenné tegyek egy asszonyt? Inkább maradtam magam. — Most hol lakik? — kérdeztem — Albérletben. — Miért jött haza? — Hát tudja, úgy van az.hoev csak ez az én hatóm. Ide való vagyok, a Móravárosba. — Most is ott lakik? WM — Nem egészen. De csak anynyit mondhatok, aki a mi országunk ellen szól, az nem tudja, mivé lettünk, vagy pedig a közönségesebb, alja fajta odakint — Mit csinált? — Gyárban dolgoztam. Most meg élek a nyugdíjamból. Oda intette a pincért és egy üveg sört rendelt meg egy fröcscsöt — Nézd, ez a sört borral issza? — lepődött meg Margit asszony. — Nem mindegy? — Na. koma, igyunk! — emelte a poharát. A pincér koccintott vele és leült az asztalához. Beszélgettek. Egyszer csak sót szórt a sörös pohár aljára. — A só azért szükséges a pohárba. mert kicsapja a sörből a szénsavat, és azután már nem puffaszt ez az ital. — Hol tanulta? — figyeltem a szavára. — Amerikában a sör-mérésékben. ahány kiszolgáló pult annyi sótartó van. Először sót teszünk a pohár aljába, és csak azután öntjük rá a sört. — Kár. hogy nem szeretem a sört mert kipróbálnám most én is. Persze, azért ezt is jó tudni. Elkészült a vacsora. Gábor valóban azt hozta, amit kértünk: friss birkapörköltet meg filézett rántott harcsát és a túróscsusza is valódi volt. — Ez kitűnő! — dicsértem a kosztot — Szép a naplemente — állapította meg a szomszéd asztalnál ülő ember. — Tudja, öregem, vannak pillanatok. amikor az ember art hiszi, szép a környezet ió és érdemes élni. de hivuye el nekem, ez csak hangulat. Mert lehet most ls. hogy ez a naplemente másoknak nem szép. Nem válaszolt én pedig magamat korholtam, amiért túl filozofáltam a témát. Az öreg bohém a pincérrel beszélgetett és újra rendelt Csöndes szürkületbe húzódott a túlsó part. Az élénkszínű vikendházak ablakaiból elment a nyugvó nap erőtlen fénye. Finom pára ereszkedett a víz fölé. — Hát hogyan lehetne ezt nem szépnek nevezni? — tért vissza a témához. — Aki a klinikák ablakából látja ezt a képet, miközben a halállal viaskodik, nem talál ebben a naplementében semmilyen gyönyörűséget. — Ja, ha így vesszük. A pincér megérkezett — Üljön le, koma, beszélgessünk — mondta újra. Koccintottak. — Szerencsétlen magányos ember — törte meg az egész szótlanságát Margit asszony. — Az. Valakivel beszélgetni akar, hogy ne csak lássa, érezze is az embereket maga körüL — Rossz lehet neki. — A fene tudja. Lehet, hogy megszokta. — Nehéz megszokni a magányt Nem szóltam. Embere válogatja. De azért a magányosság felé haladunk valamennyien. Sokszoi jártam úgy, hogy kifogytam, kifáradtam a munkában és beszélgetni szerettem volna, de nem volt kivel. Kétségbeejtően nem volt kivel beszélgetnem. — Zilahi Lajos mesélte életepizódjaiban — vettem fel a szót —, hogy legőszintébb és legbecsületesebb barátai a pincérek és a cigányzenészek voltak. Mondtam neki, hogy ezt én is vallom. Tapasztalatból. — Igen, amíg nem lett milliomos belőle — érvelt a maga realitásával Margit asszony. — Lehet, hogy azután már az érdekek szövevényében élt — Mint a mai ember. — Ne túlozz! — Nézzed meg, ha a kis senki nyit be. és ha valaki szól. milyen más a hang és a fogadtatás. — Ne izgasd magad, majd kinövik a dédunokáink. — Az érdekek erősödnek, s az emberi érintkezésben is ezek maradnak a vitális erők. — Akkor lehetséges, hogy én naiv, jóstóndékú vagyok? — Sajnos ez nemcsak lehetséges — végzetesen az vagy. — Ránk esteledett — szólt az öreg bohém. — Be is fejeztük — válaszoltam. — Én is elballagok majd. — Egy asszony kellene maga mellé — váltott témát Margit asszony. — Hát, most már igen. — Nézzen körül. — Nézelődök is. Volt néhány jó barátom régen, elhaltak, a feleségek meg itt maradtak. — Nem rossz gondolat — helyeseltem neki. — Egyszer csak majd oda állok valamelyik elé és megkérdezem: „Hozzám jönne-e feleségül?" — Biztosan talál olyan aszszonyt, meg aztán majd vele együtt lakást is. — Tudja, nagyságos asszonyom, nálunk Amerikában az a törvény, hogy a férj halálával a feleség tovább kapja a teljes nyugdíjat, s én amerikai állampolgár vagyok. — Mennyi a nyugdíja? — érdeklődtem. — Az itteni viszonyok között egyáltalán nem kevés, de egyébként szerény ... Mégis csak úgy lesz, hogy legalább egyszer életemben majd én is boldoggá tehetek valakit — a halálommal. —' Csak sikerüljön, persze, ne a halálra gondoljon. — Megy az idő. — Hát azt nemigen lehet megállapítani. — Hé, koma, — intette oda újra a pincért —, hozzon még egy sört, magának meg egy fröccsöL A főúr elment a rendeléssel és az öreg bohém ott maradt a fonott asztal mellett, magában, nézte a sötét vizet, meg a kivilágított várost. SIKLÓS JÁNOS Az ezerráncú asszony Somogyi Károlyné felvétele Németh Imréné mesél A

történet most is a meséből nőtt ki, de mégsem az. Az ezerráncú öregasszony pöttyös szoknyában, fekete kardigánban olyat mond, hogy mindenki dől a nevetéstől. Izeg-mozog, keze-lába jár, mutogat, majd leesik a székről — merthogy csak pipiskedve ül rajta —, de mondja, kerekíti a történetet, a zsidóról meg a csodafurulyás juhászról. Dolga végeztével visszaül a helyére. Mindenki tapsol. „Ez minden pénzt megért" — mondják a többiek a bordányi művelődési házban a nyugdíjasok teadélutánján. Németh Imréné megköti kendőjét, mikor elárulja merre lakik: — Itt, a dorozsmai határban, a Kulipintyó csárdánál kell lefordulni. — Mivel jött be a faluba? — Biciklivel. — Nem félt rajta? — Mitől félnék, ha leesek, majd fölkelek és továbbmegyek. Nem fog ki a világ a 75 éves asszonyon. A tócsás, vizes dűlőutaktól is bentebb, a semlyék szélén nagy lombú fák bújtatják el a mesélő asszony tanyáját. Takaros kis udvar, még a kukorica csuma is boglyába van rakva A tuskókra, faderekakra már nem jutott erő. Németh Imréné két hónapja egyedül él, mert urát, aki 82 évet élt, eltemette. — Már alig volt valahogy szegény. Az én tatám — isten nyugosztalja — utoljában nem csinált . semmit. Mindig beteges volt. De nagyon jó beteg volt, egy jajt nem mondott. Már régóta minden énrám szakadt. Pelenkáztam igaz, de ha hazajöttem, nem a kutyának köszöntem. Aztán szépen, sorjában kijutunk a szomorúságból és a mesélő kedvű néni art mondja, lelöki Pétert onnan, fentről, ha vele is felbontja a szerződést. Ugyanis száz évig szeretne élni. Ameddig a rántott levest meg tudja főzni, addig a Seregélyes dűlő 65-ben, aztán meg jó lesz valamelyik családnál is. Sorsához tartozik, hogy kétszer volt újasszony. Az első ember Szatymazra hozta Félegyhátóról, a másik meg Dorozsmára Szatymazról. Az első ura után négy évig volt özvegyasszony, a másodikkal úgy kommendálták öszsze. Harminc éve már ennek is. — Ez a kislány unoka? — Nem. Az enyéim már nagyok, Erika errefelé tölti a nyarat. rokonoknál, az anyjáék Szegeden laknak... Jó kislány nagyon, kilenc óráig is alszik ... Igaz, erre az esőre én se keltem föl — teszi hozzá nevetve. Sorba rakott, fényesre törölgetett tálak, tányérok a stelázsin, a falon szita, csíkmákszűrő, a gázon víz suhog. A nagyasztalon csíkos bögrén teaszűrő, a támlás sarokpadon Németh Imréné és Martók Erika reggelizik. A parányi konyhában körbejár a tea és a turista szalámi illata. Egészen benne vagyunk a beszélgetésben. — Nem sok iskolát jártam. Tizenháromban ragályos betegség miatt elmaradt, az értesítőt megkaptuk, de én nem nagyon tudom megkülönböztetni, melyik a nagybetű, melyik a kisbetű. A gazdaasszonyom, ahová elszegődtettek, hozta a kemence mellé a kalendáriumot, nekem kellett olvasnom, ö nem ismerte a betűket. Én se sokat, de mondtam, ami éppen a nyelvemre jött. ö is tett hozzá, nyújtottuk, kerekítettük, aztán egyszeresak Végére jutottunk a történetnek. A gazdának is írnom kellett levelet. Gyorsan tele lett a tábori lap, mert nagybetűkkel irtam... De régen is volt, tán igaz se volt. Én art hiszem, biztos igaz volt. Akárcsak a többi történet, ami még előjött. Tizenöt hektó bort hordott be háton Szatymazról a városba 1944 decemberétől 1946 augusztusáig. És az „úr" csak a napszámot fizzette meg, még akkor is, amikor többszörösére fölszaladt a bor ára. A szomszédasszonya szoktatta rá a klubra, ő csalta el, s azóta többet lát a világból. Jártak a vásárhelyi múzeumban, voltak Nagymágocson is. Jót nevetett rajta, hogy a grófnak még kutyatemetője is volt. A klubról így beszél: — Régen van ez. Én két éve járok, innen, arra föl a harmadik házban lakik Farkas Antalné, vele együtt Mi jó barátságban vagyunk, el se telik két nap, máris beszélgetünk. O mondta a tanárnőnek, hogy én is tudok mesélni... Hallottam és adom tovább. Már a szomszédomat megtanítottam egyre-kettőre. A pap meg a menyecske történetét is elmondtam neki, de azt a tanárnő nem engedte, hogy a klubban elmeséljem. — Miért? — Art mondta, nem oda való. — A szomszédassszonya is mesél? — Igen, csak ő úgy mondja, ahogy írva van, én meg kiragadom belőle a lényeget, osztán lehet, hogy az enyém ezért tetszik jobban. Szóba került még a páskom, ahol most is lakik. Azt mondta Németh Imréné, csak húsz évvel lenne fiatalabb, beköttetné a villanyt Sőt még a 75 éve dacára, most is bevezettetné, ha tudná, hogy valakinek kellene a családból. — A szőlő is a tanyjval van? — Igen. magam művelem. Ha úgy adja, a permetezőt is a hátamra veszem. Ha valakit megkérek, nem fogad el érte pénzt, inkább elhív helyette munkára. Arra én fizetek rá, mert mindig az enyém marad. Így is van adósságom, mert kocsit csak „kéremszépenre" lehet kapni. — Mennyi földje van? — Két hold szántó és 1150 szogol gyümölcsös. — Venne lovat? — Nem, arra sok az adó. — És szamarat?... — Azt sem! Van már egy — mondja viccelve. — Én vagyok az. mert olyan bolondságokat találok ki. Lehet, hogy ezért nem öregszik a kedve. . MAJOROS TIBOR