Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

10 Vasárnap, 1978. június 18. DMJEl Rendhagyó napló Június 10. (Anya ezt mesélte a főnökének:) — Az én uram nagyon jó ember. És okos ember is. És mi .tagyon szeretjük egymást. De az én uram olyan „jó" kommunista volt valamikor, hogy itthagyott volna engem az öt gyerekemmel együtt... Majdnem úgy volt, hogy elválunk. Szóval, azon a napon, amikor megszűnt a jegyrendszer, megyek az üzletbe, és ki akarom váltani a jegyekre a cukrot, a kenyeret, meg amit lehetett — De hát már nem lehet! — mondta a boltos. — Elkapkodták! — Vagy úgy!... És nekem az uram nem mondta, pedig ő párttag, neki tudnia kellett volna. Szólhatott volna: te hülye, váltsd ki a jegyre, amíg nem késő... Hát ez úgy ér engem, mintha valaki egy lapáttal szájbavágott volna. Ez is csak ebben a rohadt rendszerben fordulhat elő, hogy minden bevezetés nélkül, egyszerűen nincs! Most mit adok a gyerekeknek? — Hát nem olvas újságot, Bálin tné? — kérdezte a boltos. — Van ls nekem időm újságolvasásra! — Aztán meg szidtam az uramat. Hogy köztük van, és nem szól nekem időben. No, elmúlik két hét. Éppen dolgozok a gyárban, tanítok be egy munkáslányt a szövésbe, amikor beszólnak: — Bálintné, az Igazgatóhoz! — Elkáromkodtam magam, hogy pont oda hívnak engem. Beállítok. — Foglaljon helyet, elvtársnő — mondta az igazgató. — Elvtársa magának a Chorln! Meg a Weissmanfréd! — mondom én. — Akkor foglaljon helyet, kartársnő! — Az se vagyok magának, mivel maga nem melós — mondom én. — Siessünk inkább, mert normára dolgozunk. — Maga már nem fog többet Itt dolgozni. — Na, ne mondja! — mondom én. ö megfordult a székével együtt, és rámordított: — Mi volt azzal a jegyrendszerrel?! — Ja, innen fúj a szél?! — Aztán elmondtam, még cifrábban, ahogy volt... ö meg verni kezdte az asztalt, hogy csak úgy ugráltak a könyvek rajta: — Muga spicli! A legvadabb ellenség! — csapkodta tovább az asztalt és vérbén forgott a szeme, úgy nézett ki, megüti a guta. Én visszakiabáltam: — Ne tegye tönkre azt az asztalt, nem maga dolgozott meg •azért, hanem mink! Amíg maga sétál, addig én termelek, és én dolgozok a maga elegáns ruhájáért meg a nyaralásáért, meg a vikendházáért, meg az autójáért, apuskám! Telefonált, bejött az egyik tűzoltónk, és azt mondta neki az igazgató, hogy kisérjen ki engem, amíg értem jön egy nyomozó. Én még kiabáltam, hogy engedjenek haza az öt gyerekemhez, mert meg akarom ölni valamennyit, nehogy ellenem neveljék őket. — Maga nem megy sehová. És a gyerekeit majd mi neveljük föl — mondta az igazgató. — De talán az uramnak csak telefonálhatok?! — Senkinek nem telefonál, bemegy a könyvtárba! — Ezzel bevittek a könyvtárba, és rámzárták az ajtót De hát arra nem gondoltak, hogy a könyvtárban telefonkagyló van. Én meg felvettem és telefonáltam az uramnak. (Akkoriban váltották le párttitkári tisztségéről, azóta megint kétkezi dolgozó volt Villanyszerelő. Egy hete volt akkor, hogy újra villanyszerelő lett) Ott is volt hamar az uram. Benézett a kulcslyukon, úgy mondta: — Hol vannak az elvtársak? — Semmiféle elvtársak nincsenek! — üvöltöttem magamból kikelve. Jött a főmérnök, kinyitotta a könyvtárajtót — Hát maga mit keres itt? Gyorsan elmondtam neki, hogy hivatalosan vagyok ide bezárva, kértem, engedjen ki, és zárja vissza az ajtót. Azt mondja, azt nem teheti, de itthagyja a kulcscsomót Ügy is lett. Mondtam az uramnak, hogy haza megyek a gyerekekhez, mert éppen mind az öt himlőben feküdt a szalmazsákon, sorban. A portán már tudták, mindenki szabad utat adott, és én mentem haza a gyerekekhez. Az uram megígérte, mihelyst lehet, szalad haza. Otthon krumplipaprikást csináltam a gyerekeknek, amikor beállít a nyomozó. — Ez a lakása? — kérdezte. — Ez — mondom. — Ez a konyha közös a társbérlőmmel. (A társbérlőnk jelentette fel az uramat, mert a férjem beosztottja volt, és az utódja akart lenni. Az is lett. Nem sokáig, de az lett. 0 lett a párttitkár, ötvenhat nyarán aztán elkergették, és az uramat helyezték vissza.) — Ez az egy szobánk van — mondtam —, ott van a szekrény, s az ágy, ahol mi ketten fekszünk az urammal, az asztal négy székkel, két hokkedlivel, és a szalmazsákok, rajta az öt gyerekkel. — Hát, nem valami kuláKnak néz ki — mondta. — Mi az, már az is vagyok?! — mondtam én. — Az is... Aztán evett a krumplipaprikásból. Hazajött a férjem is. Elbeszélgettek. Aztán azt mondta, ő engem nem visz el. Nekem teljesen igazam volt, csak arra kér, — Hol vagy? uram. kérdezte az — Itt a könyvtárban. De be vagyok zárva. Gyere azonnal értem. hogy ne legyek olyan fölöslegesen harcias és menjek el az orvoshoz, mert én beteg vagyok. Az is voltam. Egymás után az öt gyerek sorban jött, három műszakban dolgoztam közben, mégis alig volt elég a pénz a kosztra ... Egyszer csak azt kérdezi a nyomoré: — Ki lakik itt a szomszédban? — Egy tanácsos — mondom én. — Ebben a rendszerben nyugdíjazták ... — Már megint ebben a rendszerben? — néz rám a nyomozó. — És még ki lakik vele? — Egy albérlője van. — Mi a foglalkozása? — Zongoratanár lehet, mert állandóan gyakorol. Most is.., — Igen, gyakorol. Át lehet menni hozzájuk? — Igen. Tessék. Akkorra már elhallgatott a zene, ami majdnem olyan volt, mintha valaki táviratot kopogna távírókészüléken. Egész nap ilyeneket gyakorolt a fiatalember. Egy pillanatra feltűnt az alakja az erkélyünkön, aztán alig lehetett már látni. Másnap elfogták. Hát kém volt. A zongorában volt a leadó, s a zongorával tititázott a drága. így még kémet is fogtunk. Én meg otthon maradtam. Másnap dolgozni indultam hajnalban, mivel reggeles voltam. Ez volt szombaton. Hétfőn délutános voltam, s direkt úgy csináltam, hogy akkor menjek végig a folyosón, amikor az igazgató szokott hazamenni. — Jó napot, kartársnői — mondta. — Szabadság, elvtárs! — mondtam én. Látta volna az elképedt ábrázatát) Másnap már nem volt a gyárban. Államosítás volt, s leváltották. Vagy tíz év múlva láttam újra, bent a tejivóban tejet ivott zsemlével, mikor bementem az öt gyerekemmel fagylaltozni. Majdnem megfulladt, amikor meglátott. Aztán iszkiri! Már ott se volt. Hát igen. Az uram meg el akart válni. Szegénykém, mindig csak arra kért, hogy legalább ne szidjam a rendszert! Hiszen mi mindent ennek a redszernek köszönhetünk! Hát erre már kitörtem, hogy mit adott nekünk ez a rendszer, meg a párt, így, meg úgy... teljesen bele volt esve a nagy tapsolásba, neki minden jó volt, amit a Rákosi mondott, nekem meg most már azért se volt jó semmi. Pedig szerettem az uramat, most is szeretem, ilyen nyomorékul, hogy járni se tud rendesen. Megcsinálok neki mindent, csak jól érezze magát. De hát, akkor nem tudom, mi volt az emberekkel. Tapsoltak azok mindennek. A rosszat is ünnepelték... Szeptember 1. Hát ilyeneket szokott mesélni anya. Karola aztán kipróbált mindent. Az iskolában KISZ-titkár volt, apa örült neki, anya meg mindig piszkálta: „Olyan leszel, mint apád. Csak tapsolni fogsz tudni, mert olyan okos vagy, mint ő!" Meg ehhez hasonlókat. „Te is majd olyan megszállott bolsi leszel, mint apád, meg a retyerutyája!" Hát így nem lett Karola megszállott bolsi, inkább lett belőle galeritag. De aztán se volt neki jó, mert utálta magát részegen. Szerintem, ha valaki utálja magát részegen, az ne legyen galeritag. A férjét is utálta, a Tibit, részegen, és már jött volna apához vissza, de hát mind a ketten nagyon büszkék ők. Pedig apa igazán nagyon rendes tag. Még anyának is igazat ad, amikor igaza van neki. És mindent úgy mond, ahogyan gondolja. És mindent meggondol, mindent fontolóra vesz. December 20., karácsony előtt. Apa kijött a kórházból. Karola is hazajött és rögtön otthon érezte magát. Apát megcsókolta, és valamit súgott a fülébe. Aztán kirohant az előszobába az új krapekhoz, akivel jött; addigra már mindannyian tudtuk, hogy az új krapek megkérte Karola kezét, csak azt nem merte Karola bevallani, hogy báró az új fiúja. De az új krapek eleve úgy mutatkozott be: — „Báró" Bánffy Péter vagyok... Anyám nem is fogott vele kezet, le se ült Péterrel egy asztalhoz, meg se kínálta semmivel. — Fiatalember, maga nem a mi családunkba való, azt tanácsolom magának, fordítson hátat, és felejtse el a lányomat. — Egyiket se teszem, megbocsásson (igazi báró lehet, gondoltam, mert közben még meg is hajolt), mivel én nem a családot, csak annak egyetlenegy lányát veszem feleségül, Karolát. — És rhiből fognak megélni? — kérdezte apa. — Dolgozni fogunk. Jó szakmám van, autófényező vagyok. Anyagilag igénytelen vagyok, más egyebekben meg ki fogom harcolni magamnak, ami megillet. Apának tetszett Péter. Karolának is tetszett Péter, nekem nem. És anyának se! lesz még?! DÉR ENDRE Cslzi M

agam sem tudom miért, de az utóbbi időben sűrűn megrohannak régi emlékeim. Talán ijesztő gyorsan szaporodó éveim adják, hogy szinte naponta azon kapom magam: kora ifjúságom útjain bolyongok. Lám, most is, hogy álmatlanul forgo. lódom az ágyban, gondolataim megint csak oda visznek: szülővárosomba, visszalopják a múló időtől megszépült gyermekkort... A külvárosnak azon a részén, ahol mi is laktunk, sok hozzám hasonló srác volt. Mezítlábas, rövidnadrágos, naptól-széltől szerecsenné varázsolt kis nebulók — főleg szegény emberek gyermekei. Becsületes neve mellett mindegyikünk valami más névre is hallgatott, amit társai agattak rá. így lett a kacsázva szaladó Kriszter Bélából — Kacsa, az örökké horgászó Balog Jancsiból — Dugó, de volt, akit Vörösnek, Tökfejnek, vagy éppen Úrnak tituláltunk. Mester Gyuszit pedig, ki a megtévesztésig utánzott bármilyen dalosmadarat, elneveztük Csizinek... Szegény Csízi... Mintha most is látnám örökké nevető szemét, szeplős arcát, égnek meredő sündisznó haját... És mintha érezném a tarkómon karja szorítását, ahogy birkózás közben úgy földhöz teremt, hogy percekig dadogok belé... Tulajdonképpen ő volt közöttünk a legbátrabb, a legerősebb, s mi hallgatólagos megegyezéssel vezérként tisztelük. Igaz. nemcsak erejével, bátorságával, de eszével, ügyességével is ffkltett bármelyikünkön. Fúrni-faragni, barkácsolni például úgy tudott, mint senki más! Egyszer fából olyan kisbiciklit mesterkedett össze, hogy még a felnőttek is csodájára jártak! De volt még valami nagyszerű benne: az igazságszeretete, a mindenkin segíteni akarása. Nem :soda hát, ha szerettük, bíztunk benne és követtük bárhová. Emlékszem, egy alkalommal, nyár derekán a temetőt jártuk naphosszat. Megcsodáltuk a márványsírokat, nézegettük a fényképeket, olvasgattuk az aranybetűs feliratokat. Aztán eljutottunk hátra, ahhol a részhez is, ahol az egykori szegényebb sorsúak pihentek a hantok alatt. Itt már nem sok bámulnivaló akadt: pléhtáblás fakeresztek. árvácskával beültetett sírok és sok olyan földhalom, amelynek tetején csak fűszálat ringatott a szél. Bámészkodás közben felötlött Csíziben a gondolat, rendbe kéne szedni azokat az elhanyagolt sírokat, s mi, többiek, nem sokat kérettük magunkat, nyomban munkához láttunk. Téptük a füvet, zsebkéssel, ágból rögtönzött ásóval porhanyósítottuk a földet, s a végén kipirult, izzadt ábrázattal settenkedtünk a temető tőszomszédságában elterülő városi kertészet sövénykerítése felé, hogy virágot lopjunk az elfeledettek sírjára. Akkor történt az az eset. ami koronázatlan királyunkká avatta Mester Gyuszit. Már javában gyűjtögettük a kertészet legszebb virágait, ami'cor egyikünk ifésztjelzően felkiáltott: — Pucoljatok! Itt a csősz/ Es már futott is. ki merre látott. Jómagam a nagy ijedtségtől egyenesen a kertőr karjába. Futott Csízi is. de amikor válla fölött visszatekintve látta, hogy Sanyó bácsi éppen a botját méregeti rajtam, lassított, megállt, aztán hirtelen elhatározással megindult visszafelé. — Ne tessék bántani a barátom. Nem ő a hibás: én mondtam, hogy lopjunk virágot — lépett közel hozzánk. — Te mondtad? — csodálkozott rá a szeplős legénykére az öreg, s meglepetésében még a karom is elengedte. — Aztán miért? — Hogy azoknak a sírjára tegyük, akiknek senkijük sincs. Sanyó bácsi erre csak hümmögött nagyokat, aztán lassan felemelte lapát nagyságú, kérges tenyerét és megsimogatta Mester Gyuszi tüskés haját. — Menjetek, fiúk... Máskor ne tegyetek ilyet — mondta, és fáradt léptekkel maga is elindult. Pár hónap múlva zimankós, december végi napon Mester Gyuszi azzal lepett meg bennünket a homokbánya melletti jégen, hogy ő ma nem szánkázik, nem csúszkál; fát hoz az erdőből, mert Kati néni, az öreg koldusasszony beteg, s ott fagy meg az ágyban, ha valaki nem gondoskodik róla. Ha akarunk, mi is vele tarthatunk — mondotta . így történt, hogy fél óra múlva már a katonai céllövölde mögött elterülő erdő fiatal fáin próbálgattuk a magunkkal hozott kisbaltát. De nem sokáig, mert az erdőőr fölfigyelt kopácsolásunkra és úgy megzavart, hogy szinte megállás nélkül futottunk hazáig. Egyébként a kalandot mindannyian épen úsztuk meg, de Mester Gyuszi, aki a legerősebb, a legkülönb volt közöttünk, másnap már súlyos tüdőgyulladással. 40 fokos lázzal vergődött az ágyban. És a betegség nem sokat teketóriázott vele: pár nap múlva már ott pihent az általunk felhantolt sírok tőszomszédságában. Mert az ötgyermekes, özvegy mosónőnek nem futotta orvosra, orvosságra... Szegény Csizi! Milyen oktalanul kellett meghalnia. Sokszor eltűnődöm: mi lett volna belőle, ha közöttünk marad? Szakmunkás, mérnök, orvos, tanár, vagy kutató? Nem tudom. De akárhol, akármi is lenne, biztosan a legkülönbek között tartanák számon. IZSÁK ANDRÁS Keresztúry Dezső Az oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. Te oroszlán vagy? ;— kérdezi és énekel', mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb, mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe száll. Áll, elréved a szörnyeteg: — Varázsló talán a gyerek? — s figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára. I