Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-18 / 142. szám

10 Vasárnap, 1978. június 18. Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások Egy tanulmánykötet ürügyén Budapesti levél Hazánkban az 1970. évi népszámlálás időpontjában 300 000 felsőfokú végzettségű ember élt. Számuk azóta tovább növekedett, s 1975 elejére már 380 000-re becsülhetjük. Ha a felsőfokú végzettségűeket a megfelelő korú — tehát a huszonöt éves és idősebb — népesség számához viszonyítjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy népességi súlyuk 1949-ig sohasem haladta meg a 2 százalékot, de 1960-ban már megközelítette a 3, 1970-ben meghaladta a 4 százalékot, és 1975-ben már az ötöt is felülmúlta. A múltbeliekhez viszonyítva kiegyenlítődtek a férfiak és nők közötti különbség aránytalanságai a diplomaszerzés, továbbtanulás versenyében, hiszen 1930ban a férfiak között tizenegyszeres volt az egyetemet-föiskolát végzettek aránya, míg 1975-re e különbség 2,3-szeresre csökkent. A férfiak és nők eltérő szakmai összetételét tekintve határozottan különbségeket tudunk tenni a „női szakmákban" és felismerhetjük a férfi szakmákat is. A nemek közötti diplomaszeraési lehetőség átformálódott struktúrájához hasonlóan változott a felsőfokú szakemberek szakképzettségének aránya is, más szóval, lényegesen módosult az egyetemi képzés szakmai szerkezete. A századfordulón még „jogásznemzet" voltunk, s teológián még majd annyi hallgatót képeztek, mint orvost, műszakit, bölcsészt együttvéve. Hol van ez már, legyint a tájékozott olvasó, s részben igaza is van, hiszen a helyzet valóban gyökeresen megváltozott Megszűnt a jogászi pálya dominanciája, nőtt a műszaki-mezőgazdasági, a közgazdasági és pedagógiai diplomások száma. Társadalmunk felszabadulást követő fejlődése, alapvető változásai, melyek a politikai életből irányultak a gazdaság, a termelés felé — mind nagyobb pontossággal tükröződnek a szakdiplomások rétegének belső arányváltozásaiban. S az így keletkező szóbeli változások minőségi változásokat tartalmaznak, a társadalmi termelésben éppen úgy, mint az értelmiségi típusokban. Ahogy elmaradott agrárországból gyors ütemben fejlődő mezőgazdasági-ipari ország lettünk, úgy követelt meg ez az igény egyre több, speciális képzettségű irányító-vezető szakembert, akik képesek eleget tenni a társadalmi termelés megváltozott követelményeinek. S ennek a folyamatnak előrehaladási ütemében lett mindinkább elavulttá, korszerűtlenné a „mindenhez értő", prófétai hevülettel lobogó értelmiség-magatartás, mint követendő példa. A tudományos haladás, a társadalmi méretű, s mindinkább gazdagodó skálájú munkamegosztás az értelmiségi tevékenységet is szakosította. Tudomásul véve a realitásokat és tisztelve az elmélet valósághűségét, elmondhatjuk, hogy a mai magyar társadalomban élő és dolgozó értelmiség, hasonlóan a világ sok más fejlett társadalmának jellemzőihez, szakértelmiség, gé vslt, specializálódott. Ennek a ténynek a következményeit figyelmen kívül hagyni, s tudomásulvételük nélkül tervezni kulturális haladást, politikai-közéleti fórumokat, művelődési lehetőségeket — hiba, mégha szűkebb, s tágabb környezetünkben gyakran előfordul is. , Ki vitathatná, hogy jogos sőt szükséges a szakértő szerepe a társadalmi jelenségek értékelésekor, mozgásirányuk bemérésekor. Am, ha van veszélye ennek a szakmai szemüvegnek, úgy a távolságtartó semlegesség, a kívülálló közönye mindenképpen az. Márpedig szocializmust építő tnrsndrim'mk alapköveteimenye az értelmiség közéleti jelenléte, a társadalmi események elkötelezett megítélése és alakítása. Amennyire indokolt a mai értelmiség szakmailag elkülönült rétegezettségéről beszélni, hasonlóképpen helytálló az a megállapítás is, hogy éppen a közéleti magatartás, a társadalom folyamatait tágabb horizonton történő megítélés készsége, a szakma hi-t vatásszerű gyakorlásának ismér- V vei szervezik egységes réteggé ezt a társadalmi csoportot. Fölösleges volna elkendőzni persze az ellentmondásokat, amelyekkel — más társadalmi csoportokhoz hasonlóan — az értelmiség is küzd, mert ezek mindennapi életének közegét képezik, s munkája hajtóerejét alkotják. Elsőként említve a mindig feszítő teljesség igényét, amely munkában, tudásban, életben egyaránt jelen van. De bizonyára torzított optikát jelentene a népért, hazáért, múltért-jövőért érzett tetteket követelő felelősség második helyre sorolása, s éppen ezért lehetetlen rangsorolni. S ugyan hányadik helyre tennénk személyes életutunk kitérői és meredélyei, görbületei és törései fölött érzett aggódásunkat, az értelmes élet egyéni megvalósításáért folytatott küzdelmet. A szakmai hozzáértés, sőt szakmacentrikus világlátás és érdeklődés kétségkívül egyoldalúságot idéz elő művelődési törekvésekben, a megszerzett ismeretekben. Szocializmust építő társadalmunkban az értelmiség széles körű tájékozottsága — éppen eredményes közéleti jelenlétének feltétele, ezért nem öncélú a társadalmi-politikai tanulmányokra fordított energia, ezért lehet közösségi értékű az emberi kultúra értékeinek elsajátítása. Mindennek megvalósítása egyéni úton-módon történik, ezért az eredmények is jelentős eltéréseket mutathatnak, de közös a késztetés, a társadalmi sürgetés és ösztönzés, mely az értelmiségi csoportok felé irányul, az ígéretek beváltására. Egyben ezen a ponton kell keresni az értelmiségi réteghez tartozás szélesebb, általánosabb kritériumát, mely túlmutat az iskolai végzettségen, s a közösségi feladatok teljesítését teszi meg mércéül. Huszár Tibor szerkesztette a tanulmánykötetet (Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások), mely az értelmiség különféle közös jellemzőinek (keresetek, demográfiai adatok, társadalmi mozgás) tárgyalása mellett részletesen elemzi a pedagógusok, mérnökök, orvosok, jogászok csoportjainak sajátosságait. Igazán olvasásra méltó kötet. (Kossuth Kiadó, 1978.) TRASER LÁSZLÓ E

gy szőke hajú, kék szemű, csitri lány bámult ki az éjszakába szobája ablakán ... A csillagoknak mesélte el, hogy sarjadó kis életében először szerelmes... Így emlékszem vissza Zentay Annára, a szegedi közönség egykori kedvenc szubrett-primadonnájára, Thorton Wilder „A mi kis városunk" című drámájának meghatóan kedves hősnője. Prózai színésznőnek szerződött a szdgedi színházhoz, egyenesen a főiskoláról. — Igen, ez volt az első nagy szerepem... — emlékezik ő is szegedi pályakezdésére. Műbútorokkal berendezett, szép otthonában beszélgetünk a szegedi sikerekről. Azóta elmúlt egy pár esztendő felettünk, de Zentay még mindig az a bájos „csitrilány"... Kék szeme és őszinte mosolya épp úgy világít; boldog, hogy Szegedről mesélhet: — Pályakezdőnek rangos vidéki színház, de különösen az akkori Szeged felbecsülhetetlen értéket jelentett! A színészi mesterséget csak igy lehet igazán megtanulni. A főiskolán Abonyi Géza és Lehotay Árpád voltak a tanáraim. Prózai színésznőnek készültem, Szegeden fedezték fel a hangomat. Először nagyoperettekben énekeltem: a „Leányvásór"-ban a megbetegedett primadonna helyett ugrottam be, — felejthetetlen sikerem volt! Azután már a Rossini. és Mozartoperák következtek: Rosina, Blondine, Cherubin, majd a „Mosoly országú"-ban Mi és a „János vitéz" Iluskája. Sok-sok nagyszerű szerep, boldog felkészülés a színi pályára. A fiataloknak most is csak azt tudom ajánlani, hogy vidéken kezdjenek; csak ott van rá lehetőség, hogy minden vonalon kipróbálják tehetségüket és eldönthetik, hogyan folytassák.., Zentay Anna a szegedi felejthetetlen pályakezdő évek után Budapestre, az Operettszínházhoz került Az Operettszínházban és kamaraszínházában a Blaha Színházban minden műsorban benne volt, nagyon sokrétű működést fejtett ki: ha kellett operai szinten énekelt a nagyoperettekben, ha kellett mókázott, táncolt és magyar nótát dalolt. Tulajdonképpen az Operaház hozta fel Szegedről Budapestre; de éppen akkor alakult újjá a Fővárosi Operettszínház és Üjfalussy József, aki hivatalból rendezgette a színházak zenei nívóját, az operetthez csábította Zentay Annát. Férje: Kenessey Ferenc, az Operaház rendezője is helyeselte elhatározását. — Mert a Mozart- és Rossinihősnők egész embert kívánnak, — mondja Zentay Anna. — Nem lehetett pendliznem az Operaház és az Operettszínház között. De azért ott is a legszebb koloratúrszerepeket énekeltem. Székely Mihállyal és Osváth Júliával a „Csínom Palkó"-ban, a ,Mosoly országi"-ban Mit, az Offenbach-nagyoperettekben, Strauss. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operai színvonalú műveiben ... Es úgy tapasztaltam, hogy a nagyoperett reneszánszát éli színpadjainkon. A fiatalság épp úgy hallgatja az örök melódiákat, éppen olyan lelkesen tapsol, mint az idősebb korosztály. Aztán mosolygós gyermekszeme egy kicsit elhomályosul, mert ismét a múltba réved... Szegeden már hosszabb idő óta nem vendégszerepelt. De járt kétszer Ausztráliában, ahová csak a repülőút 24 óra; több ízben Amerikában, Skandináv féliszegeten, Londonban, Párizsban és — nem győzi felsorolni, hol mindenütt a nagyvilágban. Most készül egy gálaestre, amit a Magyarok Világszövetsége rendez júliusban a Fővárosi Operettszínházban. Mutatja a műsort: „Egy kis hazai" címmel vidám, zenés, táncos öszszeállítás. A színlap élén Zentay Anna érdemes művész. Megkapta a Jásza-díjat is és még egész sor emléklap, kitüntetés... De a legbüszkébb ma is a „MóraFerenc-díj"-ra, amit Szegeden kapott meg annak idején. Kislánya telefonál, aki a Népköztársaság út másik oldalán lakik és akivel ennek ellenére 5 napja nem találkozott. A „kislány" — most ment férjhez. Egyébként a SZOT-központban dolgozik, angol és német vonalon. Szeretné már látni az anyukáját — nemcsak a színpadon! Zentay Anna két szegedi kedves emlékének sztorijával búcsúzik. — Az újságíróklubban léptünk fel Simándy Józseffel és más kollégákkal. Simándy is, én is olyan lámpalázasak voltunk, hogy í- a félreeső helyeken bujkáltunk el a jelenésünkig... Azért fellépésünk jól sikerült, a hangverseny után elmentünk egy kicsit szórakozni egy nyári helyiségbe. Ott vettem észre, hogy egyetlen vagyonom, az arany karkötőm hiányzik a karomról. Éjfél elmúlt már, alig jártak az utcán. Kenessey Ferenc — a későbbi férjem — a karkötőm keresésére indult. A Széchenyi tér egyik lámpája alatt már messziről látta, hogy ott csillog az arany karkötőm ... Megtalálta és — engem is vele... A másik kedves epizód már később, évek múlva történt Zentayval Szegeden. — Vendégszereplésre jöttem és a szegedi színházhoz próbára sétáltam egy napfényes délelőtt Senki sem ment át a Széchenyi téren az úttesten, a lámpa pirosat jelzett, és én — betévedtem a tilosba. A közlekedési rend őre odaintett: „Nem látta a pirosat? Megbírságolom — mondta. Mentegetőztem, hogy rég nem jártam Szegeden, nem is tudtam, hogy közlekedési lámpa van a Széchenyi téren stb. Mire a rendőr: „No jól van, most az egyszer elengedöm a bírságolást, mert látom. hogy nincsen hozzászokva a városi rendhöz, falusi.. Nem győzi a szegedi emlékeket idézni. Pedig azóta bejárta már nemegyszer az egész világot... A rendőr megjegyzésére csak annyit mond: — Nem is gondolt arra, hogy Szegeden otthon volnék... Pedig ez ma is fennáll. Ha visszagondolok az ifjúságomra, mindig úgy érzem, hogy — szögedi vagyok ... CSANYI PIROSKA j Új országos múzeum Aki csak Miskolcon jár látogatóban vagy kiránduláson, megpróbálja felkeresni a görögkeleti templomot, hogy megtekintse annak nagy hírű ikonósztázát, önálló ikonjait, világhírű műkincseit. Ezek a kincsek azonban elsősorban liturgiái célokat szolgálnak, megtekinthetésük az esetek többségében nehézségekbe ütközik. Az érdeklődés viszont egyre növekszik az ortodox egyház műkincsei iránt. Ezt lesz hivatva kielégíteni a Miskolcon most létesítendő Magyar Ortodox Egyházi Gyűjtemény, amely, ben helyet kap majd a miskolci ortodox (görög-keleti) templom több kincse is. A Magyar Ortodox Egyház — amely elválasztandó a másik két görögkeleti egyháztól, a szerbtől és a romántól — az ország területén levő kilenc templomából háromszáznál több műkincset válogatott össze, hogy egy Miskolcon létesítendő gyűjteményt megalapozzon. A moszkvai pátriárka felügyelete alatt funkcionáló Magyar Ortodox Egyház központja Budapesten van. A műkincsek egyház! tulajdonban maradnak, de kezelőjük a Borsod megyei Múzeumi Szervezet lesz. Az anyagok begyűjtése ea az ahhoz kapcsolódó egyéb munkálatok rövidesen befejeződnek. Miskolc város Tanácsa felszabadítja az egykori görög iskola •épületéből később kialakított parókiát, a Borsod megyei Tanács pedig biztosítja az átépítést, az új intézmény működtetését, a hozzá szükséges személyzetet. A Kulturális Minisztérium vállalta a kiállítás elkészítését, valamint a műtárgyak szükséges restaurálását A létesítendő gyűjtemény a miskolci görögkeleti templommal egy telken kerül elhelyezésre, s már hozzákezdtek annak a lehetőségnek a megteremetéséhez is, hogy a gyűjteményt felkereső érdeklődők a templom műkincseit — egyházi funkciójának tiszteletben tartása mellett — megtekinthessék. Az országos és a régi miskolci gyűjtemény tematikailag szervesen egybetartozik, s hihetőleg 1979 első felében már fogadhatja is látogatóit. Z

sófiának három lánya van. Zsófia egyedül neveli őket. Zsófia ma is szebb, mint a lányai. Zsófia még most is férjhez mehetne. Miért nem megy férjhez Zsófia? — Nem tudom. — Akkor te azt sem tudod, hogy Zsófia mennyit koplalt, hogy több jusson a lányainak, és azt sem, hogy azzal hálálják meg, hogy lenézik, érted, a tulajdon nevelő anyjukat? — Azt sem tudom. De miért nézik le? — Mert ők már kisasszonyok. — És vedd tudomásul, hogy meghívtam Zsófiát, és ne vágj ilyert hülye pofát, Kelemen, mert isten bizony, nem tudom, mit csinálok veled. — Leküldesz borért a sarokra. Hozzak süteményt is? Amikor belép a szatyorral az ajtón, Zsófia hangját hallja: A fák mögött az erdő — Tudod, drágám a televízlóban én mostanában csak a nyugdíjasok műsorát nézem. Kelemen elmosolyodik. „Na persze..." — Örülök, hogy eljött hozzánk Zsófia, maga nem változik semmit, ma is olyan szép, mint lánykorában, mondja, hogy csinálja — mondja Kelemen, áttérve társalgási tónusára. Zsófia mosolyra húzza a száját. „Hiába púderezed magad, öreglány" — gondolja Kelemen. Kata jól ismeri Kelement. — Hogy vannak a lányai, Zsófia? — kérdezi; a hangsúlya semleges, nincs benne semmi árulkodó. — Jól. Évának májusban lesz az esküvője. Vásárhelyre költöznek majd a férjével. — Hiába — ezek az igazi örömök. Az igazi örömök a gyerekeink boldogságából vannak — állapítja meg Kelemen. — Csak nem sír, Zsófia — kapja fel a fejét Kelemen —, mi bántja? Zsófiából kitör a sírás. Zokog. Rázkódik a válla. Kata odalép mögé. Átfogja a vállát — Nem kellett volna szóba hoznod a lányait, Kelemen, tudod, hogy Zsófiának ez fáj — sziszegi a férjének. Kelemen meghajoL — Ne haragudjék, Zsófia, én igazán nem gondoltam. — Azt mondták nekem — hüppögi Zsófia —, hogy nem visznek magukkal sehová, mert engem mindenütt ismernek, meg letegeznek a pasasok; kezétcsókolomzsófika, kéregyhubitzsófika, megkínálhatomegykonyakkalkedveszsófika, pedig én mindent csak értük, maga tudja, Kelemen, soha nem volt senkim, csak ők, hát most mit csináljak? — Magyarázza el nekik, Zsófia! — De hogyan? — Mondja azt, hogy Magyarországon anyák ezrei nevelik egyedül lányaikat, s vannak köztük pincérnők is, mondja azt, hogy az még önmagában nem jelent semmit, hogy valakit ismernek a vendégei. — Gondolja, hogy megértik? — Ha nem értik meg, tegyen fel egy találós kérdést: miért nem látjuk az útról az erdő közepét? — A fáktól. PETRI FERENC