Délmagyarország, 1978. június (68. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-15 / 139. szám

4 Csütörtök, 1978. júnítis IS. A szakszervezeti munkáskórus jubileuma Megalakulásának 70. évfordulóját ünnepli a Szakszervezetek Szegedi Altalános Munkáskórusa. Június 19-én, hétfőn este 6 órától a Juhász Gyula Művelődési Központban tartanak jubileumi hangversenyt, ahol az 57 tagú munkáskórus a közelmúltjának legsikeresebb számaiból mutat be csokorra valót, dr. Mihálka György és Aracsi László vezényletevei, Kerek Ferenc zongoraművész közreműködésével. A kórus ő®e 1908-ban alakult Szegeden, s ez a Dalegylet a különböző szakmák zenét-éneket szerető munkásaiból verbuválódott. Az els5 évek lelkes termiakarását a háború okozta bénultság követte, amit a Tanácsköztársaság idején új fellendülés. Dél-Magyarország egyetlen szervezett munkásokból álló énekkara a Magyarországi Munkás Dalegyletek Szövetségének tagjaként ekkor már munkás-dalos találkozókan vett részt, 1928-ban pedig az addigi férfikórus vegyes karrá szerveződött. Esténként a Hétvezér utcai munkásotthonban csendültek fel a dalok, egészen 1942-ig, amikor a rendőrség lezárta az énekkarnak otthont adó épületét. Nehéz évek következtek, a kórus működése lehetetlenné vált. A felszabadulás után újra kezdték — az életben maradottak. A kórus fejlődése azóta töretlen, munkájuk színvonala egyenletesen emelkedik. Az 1960as évektől sűrűn vállalnak szereplést művészeti szemléken. ünnepeken, évfordulókon. sikeres közreműködők a néptáncfesztiválokon. Művészetüket város. és országszerte ismerik, értékelik. A Szakszervezetek Csongrád megyei Tanácsa által fenntartott, a Juhász Gyula Művelődési Központban működő Szakszervezetek Szegedi Altalános Munkáskórusa középiskolásoktól nyugdijáé munkásokig alkotó közösségben egyesíti a zenét és éneklést szerető kórustagokat. Az együtténeklésből táplálkozó bensőséges kapcsolatok nemcsak próbák, szereplések idején, hanem a rendszeresen tartott klubesteken is erősödnek. Sikereik forrása a tagok kórus iránti szeretete. dr. Mihálka György és Aracsi László karnagyok odaadó munkája. Gyakran szerepelnek a rádióban, az ország különböző városaiban. A kórus megalakulása 50 éves évfordulója alkalmából miniszteri dicséretben részesült; 1967-ben, 1970-ben, 1972-ben és 1975ben pedig elnyerte a Kiváló Együttes címet. Az országos minősítő versenyeken 1964-ben a női és a vegyes kar ezüst-. 1966-ban és 1968-ban a vegyes kar aranykoszorús fokozatot ért el. 1972-ben „fesztiválkórus" minősítést kaptak, majd 1976-ban „fesztiválkórus diplomával" címet. A 70. évforduló méltó megünneplése lesz, hogy részt vesznek Angliában a Cleveland Inter-Tie nemzetközi fesztiválon. rr Tízezer kézírásos könyv és szövegtöredék, 46 ezer történelmi dokumentum, valamint a grúz közéleti személyiségek magángyűjteményéből származó 100 ezer levéltári érdekesség található a Grúz Tudományos Akadémia Levéltári Intézetében. Itt őrzik a legrégibb grúz írásos emlé. keket, történelmi dokumentumokat. Találhatók itt arab, perzsa, ózsidó, görög, török, örmény és más nyelveken íródott fóliánsok. ... Hosszú utat Jár meg egy régi könyv, mielőtt a tudósok, történészek, archeológusok, nyelvészek és végül a széles olvasóközönség kezébe kerülhet. Mindenekélőtt a higiéniai és restaurátori osztályokat járja meg, ahol különleges oldatokkal semlegesítik a régi tinták savasságát, megtisztítják a lapokat a korrózió maradványaitól, majd a távoli korokból érkezett könyvek minden egyes sérült szavát és sorát helyreállítják. Csak az enyészettől ily módon megvédett és új borítással ellátott kézirásos emlékek kerülhetnek a tudósok kezébe. Az intézet dolgozói igen jelentős tudományos tevékenységet fejtenek ki. Eddig 20 kötet kézírásos-leírást, ka. talógust és tárgymutatót adtak ki. Ezek a munkák felölelik az írástörténet és forráskutatás problémáit, tükrözik az ősi grúz irodalom, írásosság és nyelv kérdéseit. Grúz eredetiben és fordításokban is megjelentették az írásos emlékeket, valamint azok kutatásának eredményeit. (APN) Ki mit „dob föl A fiatalkorú dolgozó szabadsagáról Tavaly fejezte bc az általános iskolát T. L. szegcdi olvasónk. Továbbtanuláshoz nem volt kedve, ezért októberben elment dolgozni vállalathoz. Az elmúlt héten kérte » múlt évre járó. a 16 éven aluliaknak előirt ÍZ nap pótszabadság kiadását, de kérelmét elutasították. Kérdezi: jogos-e követelése? Olvasónk pótszabadságának követelése jogos, a mértéke azonban nem. A munkajogi szabályok szerint a dolgozónak, így a fiatalkorú dolgozónak is minden munkaviszonyban töltött naptári évben 12 munkanap alapszabadsag jár. Az alapszabadság mellett a dolgozókat pótszabadság is megilleti. A pótszabadság minden munkaviszonyban töltött két év után egy, de évenként legfeljebb 12 munkanap jár. A fiatalkorú dolgozónak 16. életéve betöltéséig évi 12, azt követően a 18. életévének betöltéséig hat munkanap pótszabadság jár, a fiatalkor elmén. A 12 nap, Illetve a 6 nap utoljára abban az évben jár, amelyben a dolgozó betölti a 16., illetve a 18. életevét. Tehát függetlenül attól, hogy az év elején vagy esetleg az év végén van a 16., illetve a 18. születésnapja. Olvasónk közlése szerint 1961-ben született, így tehát 1977-ben még jogosult volt a 16. éves fiatalkorúak pótszabadságára. A rendelkezések szerint nem jár azonban 1977 évre mind a 12 nap. Ha ugyanis a munkaviszony évközben kezdődik, akikor csalt az időarányos szabadság jár. Ha olvasónk 1977-ben egész évben dolgozik, akkor járt yolna a 12 nap alapszabadság és 12 nap fiatalkorúak pótszabadsága. összesen 24 munkanap. Tekintettel arra, hogy tavaly nem január 1-től dolgozott, hanem csak október 1-től, így csak a 24 nap időarányos részére volt jogosult. Az adott esetben könynyű a számítás, mert három teljes hónapot dolgozott. A 24 napból egy hónapra két nap esik, így három hónap arányában hat munkanap szabadságra volt jogosult, ebben már benne van a fiatalkorúak pótszabadságának arányos része is. Erre az évre, ha egész évben dolgozik, jogosult lesz 12 munkanap alapszabadságra és a fiatalkorúak 6 napos pótszabadságára, összesen 18 munkanapra. Dr. V. M. A szakszervezeti bizottság különös gonddal készült fel az idén januárban a nyugdíjba menők búcsúztatására. Ügy adódott, hogy egyszerre több mint nyolcvan dolgozójuk kívánta felcserélni a több évtizedes, szorgos munkát a megérdemelt pihenéssel. „Tegyük nekik emlékezetessé a búcsút, a nyugdíjas élet kezdetét" — mondták a gazdasági vezetők, s a szakszervezeti bizottság értett a szóból. Volt ott minden: ünnepi beszéd, és virággirland a fehér asztalokon, cigányzenekar és debreceni páros tormával-mustárral, magyarnóta-énekes és ajándékabrosz, hat szalvétával, sáavalat és világos sör, olaszrizling, kinek-kinek kedve szerint. Az igazgató búcsúztatójára szatmári szilvával koccintottak, a tmkművezető válaszára boros poharak csendültek össze az asztaloknál. Nem cifrázom tovább, este tízre az ünnepség résztvevőinek egyharmada nem találta meg a kijáratot, úgy kellett őket hazatámogatni ... Halál a munkahelyen Ki ne lenne büszke fővárosunk legújabb színfoltjára, a megszépült Rákóczi útra? Az Erzsébet-hídtól a Keleti pályaudvarig húzódó színtengely — ahogy a szakemberek nevezik — méltán vívta ki az idelátogató külföldiek elismerését. Azt azonban szeretjük elfelejteni, hogy ez a színtengely emberáldozatot is követelt: annak a szerencsétlen, Szabolcs megyei Ingázónak az életét, aki munkaidőben két és fél órát iszogatott a Dohány és Akácfa utca sarki italboltban, majd visszatérve munkahelyére, az Emkebisztróval szemközti légudvarra, felmászott az állványokra, és a nyolcadik szintről lezuhant... Az egyik öntőüzemben mindennapossá vált a munkahelyi italozás. A szeszte3tvérség olyan stabil pilléreken nyugodott, hogy nem kellett tartani a művezetők „okvetetlenkedéseitől". Az ital árát „összedobták", s mindig az húzta meg a szerszámos szekrényben tárolt üvegeket, aki éppen ráért. Azon a napon az egyik öntvénytisztító már sokadszor ejtette útba a szekrénysort. Oda sem nézett, amikor benyúlt a boros üvegért, szájához vette és megbuktatta. Rövidesen mentők vitték a baleseti kórházba, ahol délután meghalt. Az üvegben ugyanis nem kövidinka, hanem a beton megkötését siettető vegyszer volt... Minden ok jó az ivásra ? Én Iszom, te iszol, ő iszik. Ez nem igeragozás, hanem szomorú tény. Iszunk, ha fázunk, ha lányunk születik, iszunk a névadó örömére, születésnapra, esküvőre, iszunk bánatunkban és egymás egészségére, no meg „a feleségem urát sem kivéve", Iszunk az új munkahelyen, az „einstandra", és iszunk a nyugdíjas búcsúztatókon, a „fájrontra"; iszunk az előléptetésre. a főnök elutazáséra — nélküle —, és hazatérésére — vele —, Iszunk a sikeres felvételire és a diplomaosztásra. Iszunk ébredéskor — egy kis száj ízesítőnek —, ebéd előtt — jó az a kis aperitif —, és lefekvéskor — legalább gyorsabban elalszunk —, iszunk vasár- és ünnepnapokon, és iszunk hétköznap, munkaidőben, a munkahelyen. Prémiumosztáskor visszatérő refrén: „ki mit dob fel"? Néhány éve megtiltották: a munkahelyi büfékben, kantinokban az alkoholárusítást. Azóta kintről csempészik be az italt az élelmesek, mert a rendész csak hazafelé menet nézi meg a táskát a kapunál. A hivatalokban, intézményekben egy-egy divatos névnapkor Hencidától Boncidáig folyik — nem a sör, a „sárga lé", mint a mesében, hanem — a badacsonyi szürkebarát, a konyak vagy — ha a főnök is Sándor, József — a „repi" whisky. A Magyar Nők Országos Tanácsában egy alkalommal ankétot rendeztek — nők a vezetésben címmel. A résztvevők az ország minden megyéjét, tájegységét és társadalmi rétegét képviselték. A sok okos javaslat, a sikerekről és gondokról szóló beszámoló, észrevétel között elhangzott egy olyan, amitől néhány másodpercre elnémult *a társaság. Az egyik megyei Patyolat Vállalat igazgatónője felidézte kinevezése körülményeit. Az első napokban észre kellett vennie a személyét övező idegenkedést, azt a sokatmondó csendet, ami megjelenését követte mindenütt Egy napon aztán furcsa választás elé került: vagy megissza a konyakot a többi gazdasági vezetővel, és akkor befogadják maguk közé — vagy nem, de akkor magára vessen, ha kiközösítik!... 33—34 milliárd forint italra! Sokat iszunk. Az elmúlt huszonöt év alatt hazánkban az alkoholfogyasztás két és félszeresére nőtt; alkoholtartalmú italokra 1977-ben — folyó áron — személyenként 3238 forintot költöttünk! Többet, mint oktatási és kulturális célokra együttvéve! Az alkoholizmus hazánkban a népbetegség méreteit öltötte. A tényleges alkoholisták száma — az úgynevezett Jcllinek-képlet. alapján — elérte a 175 ezret, a veszélyeztetetteké — • akik naponta minimálisan másfél deci abszolút alkoholt fogyasztanak —, megközelíti a félmilliót! Ez pedig nem kevesebb, mint a lakosság 4—5 százaléka. Átlagosan négytagú családdal számolva, az alkoholizmus vagy annak kísértő veszélye országunkban több mint kétmillió embert érint. Elgondolni is sok, nemhogy elkölteni: 33—34 milliárd forintot ittunk el egy év alatt. Egy részét vasár, és ünnepnapokon. — más részét hétköznap, munkaidő, ben. Kockáztatva vele egészségünket, családunk jíékéjét, életünket . Megéri?! Nyíri Év* Á kumisz lassítja az öregedést A kumisz, az erjesztett tejből készült, üdítő hatású ital lassítja az öregedési folyamatokat — állapították meg a kazahsztáni gerontológusok. Évekig tanulmányozták a köztársaság állattenyésztő körzeteinek idős lakóit, egésaségi állapotukat és táplálkozásukat, s arra a megállapodásra jutottak, hogy azok az öregek, akik gyermekkoruk óta rendszeresen fogyasztanak kumiszt, jóval egészségesebbek, alig található köztük gyomor, vagy tüdőbeteg. Góntes Eszter: Mindig magam 50. Nem tudtam ráállni, bottal tipegtem Ide-oda. A kazlaknál üldögéltem, de még ott sem tétlenkedtem, foltoztam a férfiak felsőruháját. Folyt a labam feje, lappadni nem akart, raktam rá érett paradicsomot, útifüvet, szappanos kovászt rozslisztből Ha nem is gyógyult rohamosan, de a kezeléstől enyhült a fájdalom. Megértés végett előrebocsátok pár sor magyarázatot. Tanyahelyen abban az időben a koldusok két bottal jártak, nem is néztek azok hátra, kétoldalt járt a bot a hátuk megett. Ezzel hőlészték a kutyákat magukról. Ha valahol nem akartak nekik adni, azt mondták: Isten hírével, nénikém (vagy bácsikám). Adtunk már. Egy hete is elmúlt, hogv beteg voltam, de még mindig bottal jártam. Ebédidő lévén, kiküldi anyósom a kislányt: hívd be ángyodat önni! Hív a kislány. Megyek bottal, bicegek. Mikor a gangajtó elé érek, azt mondja apósom: Isten hírével, nénikém! Attunk mán! Kitört a röhej. Azt már nem tudom megmondani, használtam-e a botot kifelé, vagy eldobtam. De ahogy megfordultam, pillanatok alatt kiértem a kazlakhoz. Arcra borultam a gyepen, sírtam, téptem, ami a kezem közé került. Anyósom kijött, de nem ám az uram! Hozta ki az ebédet, nem ment le egy falat sem, hiába vigasztalt. — Ingyen, semmijé dolgoztam, évről évre, későbbre való tekintettel, hogy ha a jussot megkapja az uram, könnyebb lesz az életünk. Még ruhát sem vettek. Nekem a testi sértés nem fájt, nem ütött sebet a szívemen, hanem a szavak: „lelki gyilkosaim" lettek. Talán még el is túloztam az értelmét. Ezek a lelki tortúrák lázadóvá tettek, amit más fel sem vett volna, évekig rágódtam rajta. Ahogy Andrással megesküdtem, minden sértésre kész lettem volna elválni. Anyám szigora, anyósom rábeszélése tartott vissza, de a bensőmben mindig lázadozott a vér. Sokára gyógyult be a lábam, még mikor tudtam is már járni, sokáig meg volt a lábam fején a nagy lyuk, sokára telődött be. Az útifű ha nem lett volna, talán sose gyógyul be. Öszi vásár akart Majsán lenni. Ügy volt, hogy elmegyünk. Miskának kellett volna venni bőrkabátot, meg ünneplő csizmát. Négyen akartunk menni. Anyósom, az uram, Miska, meg én. Ki is sütöttük a kalácsot, lepényt, szombaton délután. Raktunk fel a kocsira még egy demizson bort, és így akartunk indulni. Mielőtt elindultunk volna. Etel szól nekem, gyere csak, Kisanyó! Odahívott, ahol mi laktunk, mert az almárlomja ott volt neki. De az uram is bent volt, meg a kislány. Kizárja Etel az almáriumot, kivesz belőle két ötpengős papírpénzt, meg két fémpengőst, hogy vegyek babakocsit Elég jól emlékeztem rá, hogy ennyi volt Etel engem behívott hogy megnézzük, hová férjen be a kocsi. Ez még a húszas évek utóján volt. Akkor az a tizenkét pengő nagy pénz volt. Az uram is ott málékodott, mikor Etel az almáriumot kinyitotta, meglátta benne a passzusokat kivette, zseb re, vágta. Etel ideadta a pénzt, én az uramnal odaadtam: nesze, tedd el! Nagyon szép, csendes nyárias idő volt, ahogy mentünk, elővettük a kalácsot, bort,- ittunk, ettünk. A csengelei erdőn kellett keresztülmenni, ez azért volt szép, mert a nagy, terebélyes fák között nem láttunk semmit, csak a nagy, zöld mennyezetet. Amikor a pusztára értünk, az meg azért volt szép, hogy messzire elláttunk. A kútgémeket, a gulyákat/a faluk tornyait Mindennek volt szépsége. Ilyenkor a lelkembe beköszöntött a zsongadozás, megsemmisítette a lázadozó akaratot bennem, eltelt békességgel. Az jutott eszembe: jó élni! Megaludtunk az én rokonomnál, másnap mentünk a vásárba együtt Ok is jöttek, kocsival Miskának vettünk bőrkabátot, meg ünneplő csizmát, de gyermekkocsit sehol nem találtunk. A pénzt elő sem vette az uram a zsebéből. Mikoi hazaértünk, mondom az uramnak: add ide s pénzt, odaadom Ételnek. Ide adja, összehajtva de csak az egyik papírpénz volt benne. Másika hová tetted? — kérdem. Ki sem vettem a zse bemből, ahogy ideadtad, ez úgy van! Talán té vedett Etel? — kérdem. De én is úgy emlé keztem, hogy kettő volt a papírpénz. Kérdem a kislányt: Te, Pösze, te is láttad, mikor Etel ideadta a pénzt! Hány volt a papírpénz? Kettő volt, mondja a lány. Én már akkor rendben voltam vele, hogy az uram sinkófázta el. Mérgelődtem, miért vette el? Most meg kell fizetni, akkor annyi pénzen már arany gyűrűt lehetett venni. Megfizetjük, de nekem megérte. (Folytatjuk.)