Délmagyarország, 1978. május (68. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-14 / 112. szám

84 Vasárnap, 1978. május 14* Aki másokért él ~r%eggel Lukolov lelkében IJ felébredt a lelkiismeJL V ret. Amikor megszólalt az ébresztőóra, lelkiismerete mar valósággal háborgott, s & meg nem valósított lehetőségeket hánytorgatta fel. „önmagamért élek. Mindenki egoistának tart. Szégyen gyalázat! Legfőbb ideje, hogy mások számára éljek" — motoszkált agyában a szokatlan gondolat. Reggeli közben első ízben figyelt fel a feleségére. Észrevette, hogy az együtt töltött évek alatt az asszony észrevehetően megöregedett és lefogyott. „Sokat gyötrődik velem. Olyan sovány lett, akár a piszkafa. Kár érte" — gondolta Lukolov az autóbuszmegállónál. Az autóbuszban Lukolov első ízben adta át a helyét. — Szó se lehet róla! Ragaszkodom, hogy leüljön — mondogatta az előtte álló harmincéves forma férfinak. — Hagyja már abba, kérem. Mindenki ránk néz — könyörgött az utas. — Látják? — fordult Lukolov az utasokhoz. — Én csupa szív vagyok iránta, ő meg: „Hagyja már abba." Azt már nem, üljön csak le, kedves elvtárs, amíg nem mozgósítom a közvéleményt maga ellen! Munkahelyére Lukolov e gondolattal érkezett: okvetlenül el kell végeznie a rábízott feladatot, nehogy cserbenhagyja a kollektívát a jelentés határidőre való elkészítése terén. Evégből a jobbra ülő kartársát arra kérte, végezze el számára a számításokat, a balra ülő kartársát, hogy rajzolja meg a grafikont, a nemrég hozzájuk került fiatal szakembert pedig felkérte, hogy naphosszat ceruzát hegyetzen neki. Arról, hogy a jelentés mégsem készült el határidőre, Lukolov nem tehetett, az ő munkája időben elkészült. A kollektívát Lukolov segítőtársai hagyták cserben, akik nem tudtak megbirkózni saját munkájukkal. „Jó volna még fát ültetni. Hogy az emberek emlékezzenek rám" — kapott észbe Lukolov, miközben munkahelyéről hazafelé tartott. Betért a patronált iskola háztáji telkére, és a pionírokkal kiválasztott egy nyárfacsemetét. — Itt áss gödröt — s megmutatta a helyet a gyepen a pionírok vezetőjének. Lukolov bedugta a facsemetét a frissen ásott gödörbe, és meghagyta, hogy hányják rá a földet. A fácska megöntözését a gyerekekre bízta, mivel nagyon sietett, hogy ezen a napon minél több jólettet hajtson végre. Egy útkereszteződésnél karon ragadott egy vonakodó öregasszonyt és átcipelte az utca títlsó oldalára, holott az egy perccel azelőtt éppen onnan jött. Egy kanyarulatnál váratlanul észrevette, hogy a sarokházból szürke füstgomolyok törnek elő. Berohant a legközelebbi telefonfülkébe és tárcsázott. — Tűz van! Még nem közölték önökkel? Tehát én rogyok az első, a nevem: Lukolov. Már közel járt a háznak a főbejáratához, " ahol lakott, amikor eszébe jutott: egy volt iskolatársa kórházban fekszik. Lukolov hazarohant, azután a kórházba sietett. — Az a legfontosabb, hogy minél kevésbé hallgass az orvosokra — ez volt Lukolov első kijelentése, amint betette a lábát a kórterembe, s volt iskolatársa beesett mellére csapott. — Ők persze arra gyanakodnak, hogy te súlyos beteg vagy. De hát ez a munkájuk. Ezért kapják a pénzüket. Nos, minden jót. Vigyázz, ne köhögj sokat... Hazafelé menet Lukolovnak megint a felesége jutott az eszébe. A sarkon betért a csemegeüzletbe, és nagy krémtortát vásárolt. — Edd meg lefekvés előtt. Lehet, hogy reggelre mar meghízol tőle — ezekkel a szavakkal nyújtotta át a tortát meghatott feleségének. — Szörnyű sovány vagy, nézni is rossz rád. Lukolov azzal a gondolattal aludt el, hogy a holnapi napot éppúgy tölti el,, ahogyan a mait — embertársai szolgálatában. A. ARLEV Villányi László: Nyolcórás borjú első szavai Hag-y játok a trágyameleg szalmában anyám teste mögött naptól eltakarva menetelésre gyönge lábam szám még tőgyet keres de súlyomat mérik oldjátok el nyakamról a vékonyka kötelet mert járommá puffad álmomban már bikának löktek búztam más szekerét tejemen gazdagodtak hagyjatok a trágyameleg szalmában bár biztos pontom az elektromos tagló, A falu, amely kiröpített S

zeretek hazamenni. A Makó-széli házaktól jónéhány hajítósnyira átlépem a falu határát, s jólesően csap meg az otthoni levegő. Már érzem a friss házikenyér, az oltott mész, a lekaszált széna illatát, a Száraz-éri pocsolya szagát. Valaha utászház gunnyasztott itt a makadám szélében, de helyét benőtte a fű. Innen már látom hegyét a toronynak. Alig valamivel magasabb, mint a szúrkehasú hidroglóbusz, a tájnak azonban sokkal régebbi tartozéka. Miután a 700 esztendős Öföldeákot 1845 májusában elsodorta a Tisza árja, a kétezer főnyi lakosság kénytelen volt új telephely után nézni. Az ugarárkon túl, észak-keleti irányban feküdt Návay Károly birtoka, vele egyezett meg az elöljáróság a földcserében. Az új Földeák főterét az uradalmi major kertjében formálták négyszög alakúra, mert ez a pont egy méterrel magasabb ófalunál, s idáig már — 17 kilométerre — nem tud elszaladni a Tisza. S ide építették a szerződés értelmében, az átköltözés egyik föltételeként a templomot is 1857-ben. A kor romantikus stílusában emelték az első házcsoportok fölé. s távolról nézve, kissé robosztus tömegével ma is úgy úl a község közepében, mint kotlós a fészkén. E látvány 1044 decemberében erősen megdobotgatta a szívem. Dunaföldvárról vánszorogtam akkor haza, s ott mesélte egy sárosfülű fiatal katona, hogy erre mifelénk a földdel tették egyenlővé minden teleülést az oroszok. Amikor a torony bádogcsúcsát. megláttam a komorszürke horizonton, már tudtam, hogy hazudott, nincs különösebb baj odahaza. Nézzük, mi változott azóta! Az országút nem sokat, talán ez a megye legkátyúsabb útja. A vasút ugyanúgy követi, mint negyven évvel ezelőtt, de az átjárok előtt nincs ott a tábla: „Vigyázz, ha jön a vonat!" Az eperfákat végig kivagdosták, most már bajos lenne selyemhernyót tenyészteni. Eltűnt a kitaposott csapás is a töltés aljából, amelyen a vékonypénzű földeáki két óra alatt kocogott be Makóra. Nyomát sem látni a Sóskútnak, még az ágasát is megette az idő. Nincs is rá szükség, a mezőn kódorgó traktorokat egész nap sem kell megitatni. S ni, hogy megkoptak a tanyák! Ez a romos itt balról B. T. nagygazdáé volt, akit nem állhatott a cseléd, ö jóllakott előre, aztán degesz hassal sürgette a bérest meg a kispászr tort, hogy „ne csámcsogjanak annyi ideig". Nincs már sehol az a kicsi tanya, amelynek idős lakóit megfenyegette az ördög: ha nem kapja meg a két hízócska árát, amit már betettek a takarékba, pokolba viszi őket. T. Sándor volt az ördög. Büdös volt neki a munka, s kieszelte, hogy a szabadkéményen leereszkedve rémiszti meg a két vallásos öreget. Nyakoncsípték, persze. Jobb kézről szemmel befoghatatlan szövetkezeti búzatábla, a túloldalt hatalmas szántás feketéllik. Jó zsíros földek ezek, némelyik megütötte a 25 aranykorona értéket. Ahogy a sínpár hirtelen jobbra kanyarodik, az út mellől és nekivág a községnek, már az állomás emeletes épülete is fehérlik. Ügy tudom, 1903-ban kötötték be ide a vasutat, s százezer koronával terhelték meg a lakosságot. Úristen, mekkora úrnak számított még egy váltókezelő is. Aki bejutott a vasúthoz és baktersapkában őgyelgett a sínek közt, azzal már beszélni is csak kéremszépennel lehetett. S hogy irigyeltük, aki vonatozhatott! Az elemi iskola első három osztályába velem járt kis K. Pista is, az apjának harminc holdja volt Gajdos-pusztán. Mivel a vonat egy órával hamarább indult a tanítás befejezésénél, kis K. minden bejelentés nélkül szedhette a cókmódját, mehetett haza. „Ha én egyszer vonatra szállhatnék — ábrándoztam —, elutaznék tán egészen Vásárhelyig." Csakhogy még majdnem tíz esztendeig kellett várnom, hogy ilyen irdatlan messzeségig eltávolodjak szeretett sáros falumtól. Nem azért mondom sárosnak, mert valaha minden falunak ez volt a jelzője. Földeák, ha tíz csepp eső leesett, csakugyan olyan sáros volt, hogy beleragadt az élet. Ragadós sár volt és sötétség. Olyan, hogy megállt volna benne a vasvilla. Egyszer kamasz fejjel — már kezdtünk a lányok után csatangolni — L. Ferus cimborámmal úgy döntöttünk: megkalapáljuk Balkezest, aki egy nekünk is kedves kislányt kerülgetett. Az egyik melák csedőrt hívták Balkezes Angyalnak, mivel bal kézzel osztogatta félmázsás pofonjait. Kiálltunk a Petőfi utca sarkára, Ferus az árokba épített kistrafik falához (annak is hült helye van már), jó magam pedig a bognár ajtajába. Szurokfeketén tombolt az este, tényleg nem láttunk el az orrunk hegyéig. Megáljapodtunk, ha jön Balkezes, Ferus balról húz be neki, én meg jobbról* Két idétlen 1 Mivel vaktában csaptunk — a levegőbe, a csendőr elkapott bennünket és kobakunkat kegyetlenül összecsapdosta. Óbégattunk, utána meg négykézláb keresgéltük az elgurult kalapot. Villanyról, gyalogjárdáról, pláne vízvezetékről hogyan is álmodhattunk volna! Csak a gazdák utcáiban volt téglaflaszter, de azok is olyanok, hogy esőscsúszós időben este könnyen orra buktatták az embert. Most? Sima aszfalt húzódik az utcák mindkét oldalán. Higanygőzlámpák szórják a fényt. Túlzás nélkül, Földeák ma világosabb, mint némely szegedi városrész. S a víz ott csobog az udvarokban, nem kell fél falu,hosszat cipelni a vizet arról a három kútról, ahol örökös volt a sorbanállás. Most az istállóból alakított fürdőszobát sem gond ellátni tiszta vízzel. És hogy hivalkodik az 1200 családi háznak szinte mindegyike! A talajvíz rongálása miatt 1976 óta 200 újat építettek, 300at pedig felújítottak. Az utcafrontok ragyognak, tarka színekben pompáznak véges-végig. Eltűntek a tapasztatlan, vagy meszeletlen házvégek, nincsenek düledező kerítésfalak és korhadt palánkok. Látszik, arra megy a verseny, ki bírja-tudja cifrábbra pingálni az ablakok. környékét, a kis- és a nagykaput. B. Lajos volt cséplőgéptulajdonos háza semmivel sem különb, mint Sz. Jánosé, aki kazalrakó volt nála. Ha él még Sz. János, biztosan hajlott korú, hetven fölött járhat. Az első feleségével nem bírt, pedig gyakran eltángálta. A falutól jó messzire, valahol a hatodik határban csépteltek már, de este tíz óra tájt, amikor végre leállt a masina és elült a dob búgása, akkor is hazaszaladt, hogy mit csinál Böske. Az persze túl járt az ura eszén, összeszűrte a levet fűvel-fával. Elváltak, az lett a nóta vége, utána a kazalos Pitvarosról szerzett egy nagyon rendes asszonyt. A tőle való Jóska gyerek is alighanem megnősült már, talán ők laknak ebben a takaros házban. Itt jön szembe Cs. István, bizony felette is eljárt az idő. Hümmögünk, fölhozzuk, mi volt, hogy volt régen. Most téesznyugdíjas, azt mondja, a feje se fáj. Disznókat hizlal hármasával, egyet levág, kettőt lead. Este alvásig nézi az Elektron 24-et, reggel szeret kicsit nyújtózkodni, Fűteni nem kell, a szalmáscsutkás kemence helyére csempés kályhát rakatott, a földes szobát meg kipadoltatta. „Nem hajt a belügyminiszter. Emlékszel, mikor annál a zöldkutyás parasztnál, F. Péternél törtük a ku_ koricát?" Értem, mit mond, mire céloz. A belügyminiszter a korgó gyomrot jelentette abban az időben. Este tizenegyig is vágtuk a szárat, hajnali négykor pedig, ha virradt, ha nem, indulni kellett a deres-lucskos csutkát bekötözni. Azt mondtuk, ha csak egy fél órával is megtoldhatnánk az alvást, tíz évet gondolkodás nélkül adnánk az életünkből. "Járom a falut, hallgatag és nyugodt, Tudom, hogy fogy a népessége. A negyvenes évek elején az ötezret is hajazta a lélekszám, ma ófaluval együtt nincs annyi. Keresem az ismerős cégtáblákat, Selmeczi kovácsét, Kisalaki boltosét, Erdei kocsmárosét, Pintér esztergályosét, Fodor suszterét. Kürtösi borbélyét — nincsenek. Csak elvétve lelni egy-egy kisiparost. A temető fejfáin ilyen nevek sorakoznak: Berényi (részesarató volt), Neparánczki (kubikosként tengődött)', Rakonczai (az urasághoz járt dolgozni), Bodócsi (cseléd volt világéletében), Gardi (pár hold földön próbálta megvetni a lábát), Nádasdi (vállalt, ha kapott munkát), Kurunczi (muzsikásnak nevezték), Bakacsi (amolyan ezermesternek számított). Itt a csend bokrai alatt pihennek a szüleim, ide temettük néhány hónapja nénimet a Kővágók, Vízhányók, Ádokok, Fertályok, Vetrók közé. Ilyen neveket alig hallani-látni a filmcsinálók népes táborában, vagy a tévészemélyzet között. Földeák a hűséges Horváthok, a lázadó Bajuszok, a szorgalmas Bugyik, a tisztességes Csányik hazája volt mindig, ebben a talajban gyökereznek. ök kezdték el már 1903ban a szocialista szervezkedést, közülük hulltak el kétszázötvenen az első világháborúban. Itt ők startoltatták 1919. január 13-án a szocialista forradalmat azzal, hogy jól elnáspángolták a gyűlölt főszolgabírót és a jegyzőt. A Tanácsköztársaság leverése után ellenük itt erősítették meg legelőször a kakastollas gárdát. Hiába. A Pásztor János alkotta hősi emlékmű avatására bikacsökkel sem tudtak volna tömeget toborozni. Negyvenötben 'a kommunista párt indítványára ők négyszáztízen kaptak 1600 hold urasági földet, aztán negyvennyolcban ők láttak be leghamarabb, hogy vállvetve a „csoportban" többre tudnak menni. Kinézek Karabukára, a falunak e furcsa nevű déli részére, ahol a szegényeknél is szegényebbek laktak. Itt 1945-ig családtagként volt jelen a szükség, itt ínségmunkára szorult szinte mindenki. Itt holtig való kenyere volt ugyan a lakosságnak, újig való azonban igen ritkán. Itt lakott az aprótermetű B. Jóska bácsi, aki részesaratóként mérte össze erejét az öles S. Antallal, s győzött. Égy kis rafinériával. persze. A marokszedőjével fél marék sót dobatott vetélytársa fövésben levő tarhonyájába, s emiatt annak munka köz., ben annyi vizet kellett inniai hogy legatyásodott. A megélhetésért mindenre képes volt akkor az ember. Most errefelé is rátartibbak a házak, motoroznak a fiatalok, táskarádióval őgyélegnek és gombnyomásra tekintenek ki a világba. Nekik természetes, ami van, csak a szülők tudják mindennek az árát. A 80 filléres napszám csakugyan nem fenyeget többé? N. Mátyás Ötvenkét esztendős, hosszan csóválja a fejét, hogy most már aligha. Elmeséli kamaszkori esetét a Návay uradalmat bérlő Wolfinger dilis intézőjével. Istvánfinak hívták, fehér kabátban kódorgott örökké, puskával a vállán, s szántáson szedett cserepeket, tégladarabokat dugdosott a zsebébe. Mátyás varjúpásztorkodott és rettentő élvezte az öregúr buzgalmát. Az észrevette őt. s nyomban utasította, birizgálja meg a közeli csutkakúpot, hogy a benne meghúzódó nyulak egyenként kiszaladjanak és ő lepuskázhassa valamennyit. Mátyás félt, hogy az ügyetlen ember esetleg őbelé ereszti a sörétet. Nem birizgált tehát, hanem nekirohant a kúpnak és föllökte. Vagy öt nyúl lapult benne, de azok. mint a villám, ötfelé ugrottak szét. Az öreg éktelen ordítozásba fogott, Mátyást bitang fajzatnak nevezte és dühében ráfogta a puskáját. Közben fölröppent a közelében egy fácán, a csövet arra irányította és lőtt. Mit ad isten, talált. Megenyhült és atyai hangon szalajtotta volna Mátyást érte, de az hátat fordított neki. „Rendben van, pimasz kölyke, nem eszel fánáchúst." Pedig nagyon számítottam rá — gondolta Mátyás, s a szőrtarisznyából elővette az ebédre hozott sósbodagot. A templom előtti téren volt régen a piac és a munkára leselkedők köpködője. Ma virágoskert az egész. A Felszabadulási Emlékmű körül rózsabokrok pompáznak. Itt áll nyolcezer kötetes könyvtárával a művelődési otthon, a rendben tartott iskolasór, a mozi, a tanácsháza, Itt tárolják a község gyarapodásának adatait, itt tudnak legtöbbet arról, hogy mi lesz holnap. Tévével, rádióval telített a falu, 900 napi- és 3000 hetilapot járatnak, 150 családnak van autója stb. Tömegesen építenek társasházat, fölújítják az iskolákat, korszerűsítik az egészségügyi ellátást. Tizenhárom és fél millió forintot költenek belvízelvezető csatornára. Egy kiállításon láttam a falu régi. pecsétjét: úszó ladikban szárnyas angyal evez — jelképezve a földeákiakat századokon át ijesztgető árvizeket. Most a nép boldogulását és törekvését kellene valahogy ábrázolnia. F. NAGY ISTVÁN