Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Hétfő, 1978. április 3. 28 MAGAZIN Weöres Sándor Rapszódia Behajtom éjre ablakom és egy kopott bérházról álmodom, lehet Kőbányán vagy Újpesten vagy sehol sincs talán csak álmomba bújva testtelen-resten. De föl remeg belőlem, hintázik, meleg életek hajtják, leheltetek ringatják az éjfél ágbogán. Ébrenlétek és álmok szuszogása feszíti a tetőgerendát s nyög mintha értené, fáradtak öntudatlan hangja gondok szünetlen vészharangja vágyakozók szerelmes kínja reménykedők kék baldahinja hintázik gödrök közt az ég felé. Hailéktalannak még itt sincs lakása ahol a lakó befalazva tombol, ahol rossz csapok s vécék csobogása kíséri örök zenével a hintát, zuhog a tenger a falból. Valaki mondja: — Istenem segíts legyőzni végzetem — Valaki súgja: — Kedvesem ne hagyj el. csak te vagy velem — Valaki sírja: — Jaj nekem most rázza ki a láz az életem — Valaki káromkodik: — Istenem hát öld meg minden gyermekem — és nem tudják meg sohasem hogy mind e fuldokló meleg beszédes éhes életek egy nagy palotát építenek; lesz annyi szobás mint a bérház és mégse lesz szegényház: aki most éhes, ajakán tiszta méz lesz. fagyos szerető csókla méz lesz. káromló nyelve is csupa méz lesz — mily messzi cél. mégis közel! Már labdázhatnak gyümölcseivel. Ü x Takáts Gyula Hajnali groteszk Az év tngujjából éjjel opálos vizek folytak széjjel. s míg a rét álmosan füstölög, pillájára ülnek a ködök. Fenn a hajnalcsillag ül sután egy délceg jegenye gomblyukán. s hogy főlsercen a hajnal lángja, kigyúl a száraz kórók szára s hamujuk úgy szitál, akár a köd. Tűz-kányák úsznak a fák között s csőrükben víg reggeli dísznek, csupasz verébcslcsergést visznek... Ladányi Mihály Este kivetem a csapdákat Este kivetem a csapdákat, azután gyertyafénynél történeteket olvasok a humanizmusról, hogy „az ember a legcsodálatosabb", meg ilyesmi. Emlékszem, pár éve szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat órákon át. és nem kavarta gyomrom a csatornaszag. Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson. 1. Kelj fel és járj — ismétlődőit a uiuiiai. Í u.ólépes! — Csontjaid Kosarat minuia te vinnea. — Keit es jart — riusszu karokkal öleid ut magauat te a szerencses: Kenyered, palástod, igea — Te vagy a megajuias, a nalottak kozul való — szolott a nang — minden az arcod iránt éi. 2. Mert nyugodtan fekszel és föleoredsz reuegcs nélkül, és az almod is akar a simogatas, lábujjhegyen a romvaros fölött — nem riadsz döngelésre, a vijjogások is visszakúsztak, és torkuk a repedések is bénulttá merevedtek, és minden ablakok heiyén mégis keretben kigyulladnak a gyertyák. 3. Te vagy az újrakezdő, romok és puszták tulajdonosa, egyenesedj, hisz termeted is már a magasság, látnivaló jel, föltámadás a temetők fölött. Ujjongás a te két karod, indulj, soványan, mint a fák, hunyt szemmel csupasz ágak a boldog ágaskodásban, mozdulat, tavasz növekedj, s dicsértessék ! i. Tiszta lap a te jövőd, tenyered mása, szolgája szándékainak, arcod az arcod, hangKelj fel és járj Legenda a felszabadulásról ja a te hangod hangja, zenéje benned kiáltó: tántorogva is hatalmad teljén, harmadnapon a rejtett keresztek, megszülettél! a Mindenki Országa jött el — így szóltál — szólhattál tántorogva is hatalmad teljén és leomlottak a kivégzőfalak. 5. Ki vagy te álmodozásokpásztora élén a nyájnak? Fölkent dadogó? Kié a száj, szavaidat mily sírgödör ontja? 6. Mit látsz te akit láttatsz, micsoda vak szemrés éle hasít ki? Ki kölcsönözte arcod világosságát? Ki bátorított téglát téglára emelni újra? Réseik között a vér. Nem szivárog a hiábavalóság? 7. Mért lennél különb az utak padkáin ülőknél, akik lábukat elfelejtették. Emlékezne! és várnak, derékig földben. Akik azt mondják: nem érdemes. Olyan az életbenmaradott: letört ág, virágot hozó, azt hiszi túlélte fájai és szánalmas az ő kegyelet vázáiban. 8. Elsüllyed legénység tengerek alól, nem félsz, hogy fölemelkedik újra? Arcok horpadásai, kagylók, nem szív be az üresség? 9. Ki adott megbízatást, hogy visszahanyatlók, haldoklók tekintetéből is betakarítsad és erővé kovácsoljad a hiszékenységet? 10. S bírája te a hivő-gonosznak is, van merszed hitet plántálni, amikor hulláktól mérgezettek a földek, a hómezők .alatt hanyatt feküsznek hadoszlopaik, szét sem oszoltak, páncélosokat hordoznak homlokukon, puszták kövei, utak: a rászedettek?! 11. Ki vagv te kiszabadított? mit kérsz háttól a megbillent égnek, mely lehasadt? Renülők levált szárnyain zuhant. Ki kedvel, miiven szabadság téged, bogv eláühaftad a rést, s kiürüljek a nincék. az arcúkai kezükbe temetők nem zúdultak föl ellened kövekéi és kimondhattad, bogv Érdemes, sértetlenül tól.ölbe+ted a jövendőt, kinw'Htntt. karral, egyetlen "—iJ*Vfti? MEZEI ANDRÁS' Hűvös, sötét helyen Mostanában csak úgy otthon töltögeti el az estéket. Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották és egy talán túlságosan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országokat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájékozatlan újvilági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cujkát isznak rá, amitől még hangosabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarestben, és nem a Bukarest étteremben Budapesten. Ha állna is a régi Borostyán, akkor sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a mindentudó kopasz levélhordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinusz úr, a bonenok, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentiméternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat sem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gáspár, valahai lámpagyújtogató, a városháza nyugdíjas hivatalsegédje. Hozzá lehetett igazítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnekfának órája, amit hozzá igazíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával megjelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szélén. nézett ki a nappali fényű estébe, s ekkor ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyenkor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillagokat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamosok, a lámpák meg a reklámok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár, és tekintetével a holdat kutatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a kiszolgált horgas botot, aztán a szekrény aljából előkereste a régi doboz sipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a vezető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni! — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal, és rendíthetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mosolyodott el a villamosvezető, és bólintott is, helybenhagyólag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, elindult az Átlós út felé, keresni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lámpák irányában már sötétedett, csillagok fénylettek a sötétben. és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közeledett, aláállott, horgas botjával felnyúlt, és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt telihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgysem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legnagyobb uborkásüvegét, akkorát, ami holdtöltekor sem fog belülről szétrepedni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta a cédulát: hűvös, sötét helyen tartandó. A stelázsi legalsó polcára tette, és lefeküdt aludni. ZELEI MIKLÓS Ismeritek a lámpa énekét? Vannak, akik még emlékeznek rá. Téli délutánokon, amikor az égbolt szürkesége lassan homályba. borította a konyhát, s csak a tűzhelyajtó két izzó szeme árulkodott életről, a családanya meggyújtotta a lámpát. Sok gond, baj volt vele, munka és vesződség. Mindennap fel kellett tölteni petróleummal a fényes bádogból, vagy kék színű üvegből készült tartályt, ragyogó fényesre kellett tisztítani az üvegcilindert, le kellett csipkedni a kanóc széléről a megégett részt, hogy a lángnak sehol se legyen farkincája. Igen, figyelem és törődés kellett a petróleumlámpához, de amikor aztán sercent a gyufa, és helyére került a cilinder, semmihez sem volt hasonlítható a békés, egyenletes sárga tény, ami lágy simogatással ömlött szét a konyhában, betöltve minden zugot. És a petróleun^ámpa énekelt. Ha a vacsora köré gyűlő család beszélgetése meg-megszakadt egy pillanatra, hallani lehetett a dalt. Halk, krisA lámpa éneke tálytiszta, másra nem emlékeztető, megnyugtató és lázító, vidám és szomorú, édes és keserű. Valahonnét a mesék világából jött ez az ének, a lámpa éneke, és helyet keresett magának az akkori élet fájdalmas hullámokat vető, csak néha elnyugvó zűrzavarában, s aki ráfigyelt, társává lett annak. Mindenki azt hallotta ki a dalból, amire éppen szüksége volt. És énekelt a lámpa lakodalomban és halott virrasztáskor, énekelt, amikor vajúdott az asszony, és énekelt amikor a ház gazdáját elvitték katonának; s milyen bizakodóan született úijá a dal akkor, amikor elhallgattak a fegyverek, a kis tartálykát végre úira feltöltötték a régóta nélkülözött petróleummal, és a lámoa fénye felváltotta a sqtearinmécses néma fénvét. Én°kelt a lámoa. reménykedődben. mint vatóha. Emlékeztek rá? Egy emberöltő múlt el azóta. Hol láthatsz ma petróleumlámpát? Az izzólámpa is átadja helyét a fénycsőnek, s szétárad fejünk felett a pontosan megtervezett színű, hőt nem hordozó ökonomikus fény, és magától, értetődőnek véve, mint a leVegőt, nem törődünk vele. Pedig a fénycső is éneke! Hangja valamivel halkabb, mint öreg nagynénjéé, a petróleumlámpáé volt, de emlékezik rá és énekel, majdnem ugyanolyan üveghangon; szerényen. nyugodtan és biztosan, mintha tudná: a mesék igazságának már előtte jár a tudás igazsávn, annál fény« áraa szét az embp«--K köz'C biztosan, megszakíttatlanul De ha úgy érzed, hogy a ml konszolidált, steril, ésszerű világunkban is szükség van a mesék igazságára, ha úgv érzed. hogv az is eltéohete'lenül hozzátartozik életedhez, hagyd abba a munkát — tedd le a kalapácsot, a sebészkést. a tollat. és bnltgasd ev-két pillanaté a lámna énekét. F"ibéri Hnlg-ik-M Halol halk, törékeny üveghangján. K. S.