Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-03 / 79. szám

Hétfő, 1978. április 3. 25 wmrnM Nem szenzációs, mégis fontos A

szóbeszéd csuda dolgokat emlegetett: hogy törökkori alagutat találtak, amely a várbeliek menekülésének útja lehetett. Hogy a pincerendszerben elindult valaki, s a Takaréktár utcai OTP-ig meg sem állt. S kiegészítéséül a mendemondának, az épület sarkán egyre csak nőtt a törmelék- és földkupac, lapátos emberek rakták meg a kocsikat a kiásott földdel. A nagyszínház felújításának hírével szinte egyidős a szóbeszéd: valamit találtak az épület alatt. S hogy pontosan mi is történt, mit is találtak? Mielőtt a felújítás tervezését megkezdték volna, a CSOMITERV tervezői a statikusoktól szakvéleményt kértek. A statikai vizsgálathoz pedig meg kell keresni az épület alapjait. Megszondázzák hát a színhúz földfelszín alatti részét, van, ahol öt méter hetven centire is leásnak. Az egyik ilyen „ásatási" földkupacban cserepeket találtak. Meg sgy ép korsót is. Összetörve dobiák vissza a földkupacba. De erről még később lesz szó ... A szegedi vár valaha jóval nagyobb területet foglalt el, mint a mai. A lerombolt várfalat annak idején nem ásták kl a földből, hanem csak elegyengették a terepet, s erre a törmelékrétegre épült rá többek között a színház is. Namármost: a régészeti kutatások időbeli határa a XVII— XVIII. század fordulója, a néprajzi anyagok pedig általában a XIX. század elejétől kerülnek a gyűjteményekbe. A kettő közötti évszázad afféle fehér folt, kevés a tárgyi emlék, mely az akkori Szeged lakóinak szokáskultúrájára, életmódjára deríthetne fényt Az ebből az időből származó használati tárgyak felkutatása, gyűjtése azért lenne fontos, mert azt tudják a kutatók, hogy Szegednek gazdag XVIII. századi múlja van, csak éppen nem ismerik eléggé. Ügy is fogalmazhatnánk: a „lebetonozott" város nehezen mutatja föl kétszáz év előtti arcát. A kutatás mégsem reménytelen. Egy-egy nagyobb építkezés, vagy egyszerű vezetékfektetés munkálatai közben sokszor fordít kl a markológép cserepeket, régi használati tárgyakat a földből. Kis pontok ezek a város régészeti térképén: a Széchenyi téren túlélt cserepeket, a felsővárosi templomnál kiásott koponyákat, a klinikáknál lelt tárgyakat, a Bajai út melletti téglagyári gödrökből előkerült anyagot építőipari munkások küldték be a múzeumnak. Lehet, hogy egy-egy ilyen bejelentésnek nincs felfedezésértéke, de az is előfordulhat, hogy a kutatónak hasznos információval szolgál az adott korról. Ennek eldöntése szakemberek dolga. Ezért született meg az a rendelet, mely a földmunkával járó építkezéseket múzeumi engedélyhez köti. Űjabb leletek birtokában a például tíz évvel ezelőtt értéktelennek tartott anyag is összefüggések felismeréséhez vezethet, ezért a múzeum munkatársai a beküldött tárgyakat megvizsgálják, a helyszínről felvételeket, térképeket készítenek. Tapasztalataik szerint azonban az építők — vagy mert nem tulajdonítanak jelentőséget a talált tárgyaknak, vagy mert attól félnek, a múzeum rövidebb-hosszabb ideig leállítja az építkezést — nem szívesen jelzik, mit találtak a föld mélyén. Van persze ellenpélda ís: az építőszövetkezet dolgozója, Lisztóczky István sok érdekességre hívta már fel a szakemberek figyelmét, ő találta az 1848-ből származó kardot az Április 4. útján, s most, a színház alapjaínak vizsgálatakor ls ő értesítette a múzeum munkatársát: ép fahordóra leltek, mely tele van cseréppel. Mint később kiderült, bicska és pipa ls előkerült a hordóból, s még az állatcsontok is érdekesek lehetnek. Arra utalhatnak ugyanis, hogy milyen volt a századokkal ezelőtti Szegeden az emberek étkezési kultúrája. A használati tárgyak, edények megőrzése nem különösebben fáradságos, épp ezért érthetetlen, miért törték össze a színház alatt talált szép formájú korsót — szerencsére darabjait még össze tudták szedni a földkupacból. A statikai vizsgálat nem tárt fel szenzációs leleteket, ez igaz. De . a nemtörődömségre mégsincs mentség. Mert ami nem szenzációs, az még lehet fontos... PALFY KATALIN T

agadással kezdem. Nem igaz, hogy az emberek közömbösek korunk gondjai iránt. Egyfajta elfogultságra vall, ha csak a társaaalomDan fellelhető önzést, félrehúzódást vesszük észre, miközben dugott fülekkel „hallgatjuk" az értékes munkaajánlásokat, az eleven, gyakran késhegyig menő vitákat. Hogy hol, mikor zajlik az effajta élet? A műhelyek ebédszüneteiben például, okosan vezetett művelődési otthonokban, névnapi összejöveteleken, kisebb taggyűléseken, s újabban az úgynevezett munkás-vezetői találkozókon, amelyeket az utóbbi időben szervez a városi pártbizottság. Ahol a munkás vagy az értelmiségi látja, hogy nem puszta hozzászólást várnak tőle, hanem önálló véleményt, ahol nem hivatalos keretbe próbálják^ terelni az eszmecserét, ott nyoma sincs a közömbösségnek. Egybevágó tapasztalatok szerint valami újat, jobban kicsiholó polémia csak ott nem kerekedik, ahol a résztvevők észreveszik, hogy egy-egy tekintély megsértődhet. Ahol azonban nyilvánvalóan igénylik a valóságos vitát, ott nincs szükség biztatásra. De azért — Rajkinnal szólva — valami van. Veri dobhártyánkat a rosszallás, mint jégeső az ablakot, hogy önzők az emberek. Ilogy várként óvják-védik a maguk kis állását, s alig törődnek másokkal. Panaszkodik egy nyugdíjas, hogy nálunk a funkció számít, nem az ember, mert amíg őt hívták valakinek, sokan meghajolva köszöntötték, most meg ugyanazok a kalapjuk szélét sem pöccintik meg. Belenyugvó rezignáltsággal beszél arról egy középiskolai tanár, hogy lassan elveszti a kapcsolatait, mert a barátok hanyagolják a találkozást, loholnak örökké sürgős dolguk után. Kesereg az egyik statisztikus, mert — úgymond — az ismerősei egyre jobban begubóznak, vagy kihúzódnak a kiskertjükbe, s 6 a maga közösségi igényével, szemléletével magára marad. Ha csak néhány embert nyomasztanának ilyen és hasonló érzések, még elintézhető lenne a dolog azzal a közhellyel, hogy sopánkodók mindig voltak és lesznek is. Legfeljebb azt tehetnénk hozzá, hogy a magány, az elszigeteltség miatt aggódók érzékenyebbek, hajlamosak felületesen megítélni a társadalmi jelenségeket, helyzetüknél fogva nem veszik észre a szocialista közösségi élet lassú, de kétségtelen alakulásét. Sajnos azonban egyre többen teszik szóvá, hogy a növekvő jólét inkább elszeparálja, semmint tömörítené az embereket. Sokak véleménye, hogy maholnao csak a sörözőkben lehet meghitten diskuráló társaságokat látni, jóllehet ott is inkább a ráérő öregek vannak többségben. S akik leginkább egy pohár bor mellett tudnak csak őszinteségig MMovács Sándor, vagy ahofC gyan a haverok nevezték, Satya, torkig volt mindennel. Amikor Pali bácsi, a brigádvezető ebéd előtt neki is szólt a délutáni vetélkedőről, még csak a szemét húzta össze, fitost, a zuhanyozóban egyszerre két oldalról is hallotta, amint erről beszéltek a többiek. Nem állta meg, közbeszólt: — Nem unjátok még ezt a sok marhaságot? Ezért ittmaradni egész délután! A múlt héten az a vita, most ez... Nincs jobb dolgotok? Hogy az a... — Ml van Satya, dobott a csajod? — Bekaptál tegnap, azért fisz ennyire? Legyintett, elfordult. Le vannak tojva mindannyian — gondolta öltözködés közben. „Dobott a csajod?" — ha tudnád, pajtás ... Micsoda nő ez! Jó alakú, hosszú combú, Irtó divatosan öltözködik. Olyan jó illata van. Es nem hordja fenn az orrát csak azért, mert irodista. Kétszer találkoztak eddig, de Satya határozottan úgy érezte: ő is tetszik Aninak. Igaz. vigyázott is nagyon mindenre: megjelenésre, fellépésre. még a mozdulataira is. „Engem vem érdekel, járjatok csak vetélkedőkre, okosodjatok, művelődjetek. Én megyek — Anihoz." Kultúrcsók A borozóban — hétköznap lévén — elég kevesen voltak. A füst Satya szemébe szállt, érthetetlen idegességet érzett. Ani most is nagyon csinos volt, sőt talán vonzóbb, mint valaha. A' munkájáról beszélt. — ... aztán, ha elmúlt négy óra, veszek ezt-azt, de öt körül már otthon is vagyok. Te, komolyan alig várom az estét: ha a tévében nincs semmi jó, be az ágyba, nyomás olvasni kettőig-háromig. Másnap szörnyűség fölkelni, mégis mindig így csinálom. A múltkor olvastam a Most és mindörökké-t, hát az olyan isteni! Ismered? — Nem — felelte kissé ijedten. Ani tovább beszélt. Jó volt hallgatni kissé mély hangját, közben Satya szeme meg"megakadt domborodó keblein, csípőjén. — ... Es a múltkor, abban a darabban Sztankay, tudod, amikor ott lent voltak, abban a bunkerben, tudod ... — hirtelen megállt, vizsgálódva tekintett Satyára. — Tudod, melyikre gondolok? Ugye láttad? Satya emlékezett a darabra: Pali bácsi mesélt róla •másnap reggel. De arra is emlékezett, előző este milyen jót piáltak a haverokkal a Vakegérben. Őszintén szólva, akkor kicsit tényleg „be is kapott". Hallgatott. Most Ani húzta össze a szemét. — Ide hallgass, nem vagy te egy kicsikét műveletlen? Én igazán nem akarlak megbántani, de tudod ..., manapság ... az igények..., a követelmények ... a ... Valóságos szónoklatot tartott, egyre mérgesebben. Satya hallgatott tovább. („A fenébe, de szép még a keze is") Szeretett volna hirtelen legalább ezer kilométerre lenni innen. — ... Szóval mindegy, ez így nem mehet tovább. Na majd én kezelésbe veszlek. Holnap elhozom neked azt a könyvet, állítom, nagyon fogod élvezni — észrevette a fiú letörtségét. Pedig amúgy egészen rendes srác volna... — azután beszélünk róla, ha akarod. Jó? Hazafelé menet, amikor Satya először csókolta meg Antt, előbb csak azt érezte, amit Ilyenkor mindig szokott: a győzelem boldog önelégültségét. Azután hirtelen eszébe jutott: hogyan is kéne megszólítani a gyárban azt a kövér könyvtáros nénit? DOMONKOS LÁSZLÓ A becsülendőí becsüljük fölmelegedni, meghökkentő ítéletre ragadtatják magukat: „Az autó is hibás abban, hogy mind ritkábban ülnek össze az egykori jó barátok." Hogy miért? Azt mondják, pár év múlva egymillió hazánkfiának lesz gépkocsija, akiket már hiába hívunk meg egy-egy pohár italra, azzal térnek ki rendszerint: sajnos, vezetek. Furcsa az is, hogy az alkohol elleni csatározásunk egyelőre inkább azokat tartja vissza még az ártalmatlan kvaterkázástól is, akiknek pedig társadalmi beosztásuk ls megkívánná, hogy sokat tartózkodjanak „a tömegek sűrűjében". ügye jellemzőnek találjuk, hogy a harmincas években Ilyen csendőri jelentések mentek fölfelé: „...úrra a kérdésre pedig, hogy kl volt Mária Terézia, egy leventeszakaszból többen azt felelték, hogy Krisztus urunk anyja". Hitler annak idején gátlástalanul üvöltötte vandál szándékait, a Magyarok című film szereplői mégis csak annyit tudtak, hogy „a népek háborúznak". De ne ámítsuk magunkat, mert sokan nem tudják ma, a tévé és a műholdak korában sem, hogy ki a magyar államfő, vagy milyen nemzetközi erók fenyegetik a világbékét. Némelyek a környékről évek óta járnak Szegedre dolgozni, a közművelődési palotát azonban még nem látták belülrőL Kezdettől fogva „színfoltja" a szabadtéri játékoknak, hogy az ország másik végéből ide sereglőknek egy része nem a nézőtérre igyekszik, hanem a kocsmaasztal mellé. És ki nem látott még éttermekben tarisznyából szalonnázó jó módú szövetkezeti gazdákat, akik az ülőhely végett csak fröccsöt rendeltek, a meleg ételre azonban sajnáltak 20—30 forintot. Bizony nagyon nehéz nemesíteni az embert. Mondjuk fáradhatatlanul az értetlenkedőnek, ne higgy, hanem tudj. mégis egész csoportok zarándokolnak a putnoki halottlátót hallgatni. mert a képtelenség és a tudatlanság mágnesként vonzódik egymáshoz. Érdekes, hogy az önzést azok ls negatív jellemvonásnak tartják, akik maguk sem mentesek tőle. Talán éppen ezért teszik föl a kérdést: szabad-e bűnéül felróni az embernek azt, ami a természete, amin úgysem tud változtatni. Meg aztán nem olyan egyértelmű az a sokat emlegetett önzés. Persze hogy nem, hiszen nálunk semmi sem egyértelmű. Nálunk minden bonyolult és viszonylagos. Ha azt mondjuk, árad a Tisza, rögtön rávágja egy nagyokos., hogy az azért nem Dlyan egyszerű, hiszen egyik helyen árad. a másik helven apad, tehát a kérdés közelebbi vizsgálatot igényel. Állítsam azt. hogv a magyar turisták külföldön is széthúznak, kicsinyeskednek, aztán meg d'esekszenek a szerzett holmival? De mindiárt kanom a tromfot, hogv rosszat mondani saíát faitán^-ra — ez ís masvar saiátossác. Tehát az önzés általánosításával is vigváznunk kell, r különben is aki i'ven, úgysem tud kibújni a bőréből. Ez igaz. de mégiscsak bíznunk kellene egymás nevelhetőségében. Az természetesnek tekinthető, hogy a magyar állampolgárok egy része — szociológiai vizsgálatok szerint — a nyugalmat, a jólétet, a biztonságot előnyben részesíti a szabadság és egyenlőség eszményével szemben. Ennek azonban valószínűleg nénílnk keserves, kudarcokkal tűzdelt múltja a motiválóia. Az ugvanís, hogy a majdnem púríanyomorúságból felszabadulva, most mindent pótolni szeretne, s egyelőre igen gyakran egykori urainak anyagias életvitelét utánozza. Munkaadóinak igájából kivonhatta végre a nyakát, de ugyanakkor önmaga éhes természeté. nek Jármába hajolt, hogy kuporgasson és fitogtatnassa, mi minuene van már neKi. Ezért nem tud némeiyik emoer mit kezdeni a szabad idejével, ezért tartja pussziónuk az olvasást, u színházba, moziba Járust. Szembeszegül sokszor saját érdekeivel, talán csak azért, mert a jót, az igazat, az érteimeset, az emberit a kommunisták ajánlják neki, akikről ó gyerekkorában csupa rosszat hallott. Csökönyösen ismételgeti, hogy nem értju magát a politikába, s elvei föladásának tartaná, ha meghallgatna egy-egy előadást a társadalmi viszonyok fejlődéséről, a munkásmozgalom történetéről, a jog vagy a szabadság értelmezéséről. Az efféle viszolygásban valószínűleg szerepet játszik, hogy történelmünk során számos esetben végződtek vereséggel a szabadságharcok, s többen megkérdőjelezték népünk életképességét is. Mégsem szabad belenyugodnunk a szkepticizmusba, nem vehetjük tudomásul a közélettől való szórványos elhúzódást sem. azért sem, mert itt a bizonyíték: minden sorscsapás ellenére megálljuk a helyünket Itt, Európa közepén. Van sok pénz, dugig berendezett a lakás, szepen oiszllk a kiskert, jól szalad az autó. Ez önmagában uzonuan — nem lehe» eléggé nangsúlyozni — még nem teszi az embert igényesebbé ön. maga iránt, sőt bizonyos mértekig a mér semmit nem akarás kényelmét táplálja benne. Megveszi a színes tévét, de nem nézi, mert estére elfárad az önhajszo. iásban. Megveszi' a színházbérletet, hogy ne háborgussák tovább, pedig tudja, nem fog elmenni az előadásokra. A gyűlésekről azt tartja, hogy azok csak a szervezőknek fontosak, szerinte többet er egy jó másodállás. A SZOTE Marxizmus—Leninizmus Tanszékén azok a fogorvoshallgatók a legnehezebb esetek, akik előtt egyetlen cél lebeg csupán: minél hamarabb rendelőt nyitni, és garmadába rakni a forintot. Ügy vélik, ezáltal, s csakis ezáltal lehetnek valakik, az átlagból kiemelkedők. Szomorú. Harminchárom éves már a népi rend, erkölcs és igazság, de egyes értelmiséglek — még ha rendes munkások is a szülők — makacsul ragaszkodnak ahhoz a rögeszméhez, hogy ők különbek, mint a többi honpolgár. Egy kezdő orvos aszerint mérlegelte saját kiváltságos státuszát, hogy Szegeden ők alig vannak többen, mint 1200-an. Csakhogy ilyen alapon a kubikosok is fölvághatnának, mert ők még kevesebben vannak, a keresetük pedig meghaladia számos rátarti nagyság fizetését. Az önfitogtatás ma már visszatetsző és nevetséges. A régi magatartásformák nem Irigységet, hanem rendszerint elnéző mosolyt, olykor sajnálkozást váltanak ki az egészséges szemléletű emberekből. Tessék szétnézni társadalmi összejöveteleken, s öltözet, viselkedés vagy beszédstílus alapján kiválasztani, ki az, akinek „gyerekszobája is volt". Fogadni lehetne, hogy kudarcot vallana az ilyen vállalkozás, mert bizony a fonónő gyakran finomabb megielenésű, természetesebben viselkedik és korszerűbben szemléli az életet, mint aki kényelmetlenül feszeng a társaságában. Kl figyel manaoság a sznobokra, a rongvrázókra? Nem az számít — mondja a szocializmus igenlője — Trabanttal Jársz-e, vagy Renault 16-tal. hanem az, hogy mit csinO"-* a munkahelyeden. s okos szót tudsz-e váltani-érteni társaid sokaságával. Hazánk után tehát még az emoerek egy részét is föl kellene szabadítani önnön zsarnokságuk alól. Ahhoz azonban, hogy a becsülendőt becsülje az emberben mindenki, még sokszor kell nekigyürkőznünk a föladatnak. Ügv illik, úgv emberséges, hogv miután csillaoítottuk szinte píthatatlan fizikai éhségünket, és puha párnát rakhattunk a fejünk alá, most már azt ls nézzük: becsüljük-e, szeretjük-e egynr st igazán? F. NAGY ISTVÁN