Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-30 / 101. szám

12 Vasárnap, 1978. április 30; A nagy séta N

em volt türelme végigolvasni a napilapokat. Kedvetlenül elnyúlt a kihúzott rekamién, megdörzsölte borostás arcát. Fölnézett a könyvespolc és a csillár között kifeszített zsinegen futó virágra. A tövénél elvékonyodott a szár, megsárgultak a levelek. Hangok, szavak, mondatok zsongtak az agyában, színek, képek, alakok vibráltak a levegőben. Utálattal elfordította fejét a felhalmozott folyóiratokról, könyvekről, melyek az asztalra pakolva vártak elolvasásra. Felállt, kinyitotta az ablakot. Rágyújtott, járkált fölalá a szobában. Elővette zöld borítójából a lemezt, rátette a lemezjátszóra. Ráfújt. A pihék elszálltak a fekete műanyagkorongról. A tűt a barázdák utolfó harmadára helyezte. „Eletem egy átutazó út" — énekelte a Jól ismert hang. „Legjobb lenne most felülni egy vonatra, és elutazni valahová" — gondolta. „Vissza se jönni, nekivágni az Ismeretlenségnek, itthagyni mindent." A kattanás riasztotta meg, a lemezjátszó kikapcsolt. Fogta a porrongyot, vég' thúzta az asztallapján, aztán a sarokba vágta. Kiment a konyhába, és a szemetesvödörbe borította a hamutartó tartalmát. Leült. Bámulta a falon levő foltokat, a felrobbant kávéfőző okozta nyomokat. A kezébe akadt újságot szétszaggatta, s csomóba gyűrve a mosogató kagylóba hajította. Felöltözött. Fekete vászonnadrágot és kék csíkos inget vett magára. Az út jobb oldalán haladt. A város szélén fölfedezett kocsmában felhajtotta a korsó sört, majd továbbindult. Egymás után suhantak el mellette az autók. Megcsapta arcát sebességük szele, prüszkölve lenyelte, belélegezte a kavargó port. Az országúton árva póznákként, szabályosan szétoszlottak a stoposok. Főleg lányokat látott feszes blúzban és szűk minisortban. Mindannyian mutatósak voltak. Az egyik kilométerkövön csúnyácska, kissé molett lány üldögélt „Minek indul el az ilyen?" — gondolta, amint elhaladt mellette. A rövid frizurás, seszínű hajú barátságosan utána szólt. — Én vagyok az utolsó, arra már nincsenek — mutatott előre. — Ha akarsz, itt is megállhatsz. — Kösz, nem érdekes — utasította el a közeledést —, gyalog megyek. De vigyázz, mert fehér lesz a nadrágod! — Jé, ez tényleg fog — hallotta a lány csodálkozását Az apró puffanásokból sejtette, hogy a meszet veregeti le a fenekéről. A táj ismerősnek tűnt. Mintha Járt volna erre valaha. Észrevette, hogy lerövidítheti a kanyart: átvágott a földeken. Felkapaszkodott a töltésre, végignézett a síneken. „A párhuzamosok a végtelenben találkoznak" — mondta belülről egy hang. „De hol van a végtelen?" — merengett tovább. Azt sem tudta eldönteni, hogy a sín kanyarodott el az országúttól, vagy fordítva. Lehajolt, fölvett két lilásvörös ércet és a zsebébe tette. „Bauxit" — gondolta. Visszajutott az aszfaltra. Szandáljának talpa alatt besüppedt az olvadozó bitumen. < Az autó hangos fékcsikorgással blokkolt le mögötte. — Helló! — kiabált ki a kövérkés lány az ablakon, akivel útközben találkozott. — Gyere elviszünk, éppen egy földimmel akadtam össze. Beszállt. Automatikusan válaszolt a sofőr lényegtelen kérdéseire, elengedte füle mellett az elől ülők csevegését. Afelől nem érdeklődtek, hogy hová tart, mit akar. Így volt jó. Belenyugodott a jóindulatú közömbösségbe, bámulta a száguldó telefonoszlopokat. A vezetékek hol lecsüngtek, hol fölemelkedtek. Azt hitte, ilyet csak vonatból lehet látni. Elképzelte a zakatolást. Idevágott az albérleti szobában anynyiszor meghallgatott dallam, sőt n szövege is. amitől nem tudott megszabadulni: .Még vérftelen az út, utazom. / Visz könyörtelenül vonatom. / így hát a világ pár arc. pár édes emlék, pár édes csók csupán, / mi az állomásokon vár." * A kutya nehézkesen föltápászkodott, és bicegve megkerülte a kihalt házat. Amió'a a fehér, vijjogó autó elvitte az öregembert, nem találkozott egyetlen élőlénynyel sem. Belenyalt a dézsába. Nem csillapíthatta szomját, ihatatlan volt a poshadt, bűzössé vált víz. Fájdalmasan vonyítapi kezdett, ugyanúgy, mint amikor hátul, a kertben rábukkant nyöszörgő gazdájára, s valamelyik szomszédos tanyából, vagy a földekről emberek jöttek elő. Kiéhezetten, sántikálva vonszolta magát a tűző napon víz és élelem után kutatva. Egészen elgyengült, mire felkapaszkodott- a töltésre. Megpihent a magaslaton, de nem sokáig bírta elviselni az apró kövek forróságát. Az út szélén nagy fákat látott: azok árnyékában ígérkezett a legalkalmasabb hely a hűsölésre. Az árok szélén elnyúlva leste az elsurranó autókat. * A tompa puffanást éles fékcsikorgás követte. — Ö, hogy a fene egye meg — bosszankodott a volánt markoló férfi. Az úttesten egy csapzott bundájú kutya hevert mögöttük. Az utolsókat rúgta, vonaglott a teste. A lány sírni kezdett a vér láttán. — Ml legyen vele? — szipogott. — Hát mi lenne? Haza nem vihetjük — mondta a sofőr, és beindította a motort. A stopos lány tovább siránkozott. — Szegény kutyuska ... — Hagyd már abba! — szólt rá Ingerülten, a gépkocsi vezetője. — Mit sajnálod? Rendes házőrző, amelyiknek gazdája is van, nem csavarog el ilyen meszszire. Sehol a környéken egy ház, ez biztosan egy kóbor kutya volt. Az is lehet, hogy veszett. * — Legyen szíves álljon meg — kérte a férfit — Köszönöm a fuvart, viszlát — intett és becsapta az ajtót. Zsebredugott kézzel elindult visszafelé. A két bauxit ércet a nap felé tartotta, majd hirtelen mozdulattal elhajította. „Ismét rossz vonatra szálltam'" — gondolta. „Az országút sem különb a síneknél." Messziről észrevette a kutya tetemét. Széles ívben kikerülve, a keskeny földútra tért. Levetette az ingét, dereka köré csavarta, ujjait megcsomózta a hasán. Néhány kilométeren keresztül a sínek mentén bandukolt, kettesével lépkedve a betongerendákon. Borotválkozás közben a tükörbe nézett: „Holnap új albé-letet keresek. Olyat, ahol sokan laknak. Még azt se bánom, ha átjáróház lesz." Bement a szobába, hanyattdőlt a rekamién. Kezét összekulcsolta a tarkója alatt, és figyelte a piros zsinegen futó virágot. A tövénél elvékonyodott a szára, de az ablak felé haladva egvre nagyobbak, és zöldebbek voltak a levelei. ROZSA IMRE A

lányt Juditnak hívták, kereskedelmi szakközépbe járt, es nagyon szeretett táncolni, szerette a társaságot. Erre alkalma is volt, mert diákotthonban lakott, és az iskola is, a kollégium is igyekezett elfoglalni őket; ami idejük ma-adt, azalatt meg kerestek maguknak egy kis maszek szórakozást. — Különben nem is biztos, hogy szórakozás, mert Judit szere'.ett rajzolni, először hosszúhegyű, puha ceruzákkal, később meg rákapott a színes krétára, és összeálltak vagy tízen az otthonban, az egyik festett, a másik rezet domborított. a harmadik szaimabábukat készített. Az iskolában híre ment ennek, és akkor kiderült, hogy a fiúk között is vannak képzőművészkedők. Így alakult ki a klub, ahol hetente összejöttek. A lánykollégiumban. Az igazgatónő, a nevelőtanárok többször rájuk néztek, de mikor látták, hogy nincs már zűr, akkor már csak a pontos zárást kérték. A klubestek egyre népszerűbbek lettek, mindig nagyobb terembe kellett átmenni, lassan ott volt a kollégium egész lánytársadalma, és a portás a vendégeket is beengedte, lányokat, fiúkat. Ezért kezdtek később a hálószobákban is tárlatozni. Az igaziak. Így mondták. Véletlenül alakult így, mikor az egyik lánynak a falvédőit csodálták, azt mondta: 6. ez semmi, a java fönt van, a szobában! És akkor fölvitte a barátait, szűk társaságot. De ha már ott vannak, meg is kínálta őket egy kis hazai, ízesített pálinkával; de persze, valaki befújta az új módit, és egy este nagyszabású razzia következett, minek eredményeképpen egyedül Juditot zárták ki a kollégiumból. Meg az iskolából is. Mert egyedül ő nem ismert be semmit, és nem tartott bűnbánatot. Nem ment haza. Nem bírta volna a szégyent. A szülei sem, úgy hogy még azok szereztek neki albérletet a városban, egy távoli rokon idős fléninél, és gyárba ment dolgozni, betanított munkásnak. Pár hónap múlva jól keresett, öltözni kezdett, s ha a volt társakkal találkozott, a kíváncsiskodásra mindig azt jelelte: ő azért is grafikus Tesz! A fiút Attilának hívták, és elektroműszerész volt az egyik gyárban. Először csak munka után találkoztak, rövid időre. Végigmentek a városon, presszóba ültek. Mert Judit senkit sem vihetett a szállására. Később kezdtek moziba járni, meg színházba, meg hangversenyekre. Ez szinte véletlenül jutott az eszükbe. hogy a presszókon kívül más fedett helyiségek is vannak a városban, nem kell az utcákon ázni-fázni, ha össze akarnak simulni ... Mert mikor kifogyott belőlük a kollégium iránti méreg, akkor már össze akartak. A néni viszont nem akarta elengedni Juditot este sehová, és levélben segítségül hívta a szülőket, de Judit kiharcolta magának, hogy igenis, elmúlt tizenhét éves, azaz tíz hónap múlva nagykorú lesz, és ő eleven embereket Késő bánat akar látni, nemcsak tévéfigurákat, s nem csupán a nagynénit a botjával! Ám mindig szívdobogást kapott, mjkor a néninek színházat, mozit vagy pláne táncot jelentett be, s az öreg morgott is, de nagyon nem, mert ezek a kimaradások nem voltak sűrűek, és Juditról fél év után sem derült ki semmi baj. Hanem közben tavasz lett, szép langyos tavasz, és Attila egyszer azt mondta, dobják el a mozijegyet, sétáljanak egy nagyot, mert rájuk fér a mozgás: mindig csak ülnek a gyárban. Judit ráadásul otthon is, a rajzai mellett!... Eldobták a mozijegyet, és elmentek sétálni, amiből persze nem sok lett, mert csakhamar beálltak egy gesztenyefa mögé, csókolózni. És mikor már a kapuban búcsúzkodtak, a fiú azt mondta, milyen kár, hogy a kollégiumi bulik idején nem csináltak semmit! Evett, lefeküdt, de nem tudott elaludni. A Hold bevilágított az ablakon, és ez idegesítette. Fel is kelt, hogy leengedi a rolót, de akkor rájött, hogy kevés bent a levegő, először szellőztetni kell. S amíg nyitva a? ablak, kikönyököl, mert olyan szépen ciripelnek a tücskök a szembenlevő kis parkban. Hát ahogy könyököl, valaki pisszeg! Attila ott ült a padon, már másfél órája. Ez annyira megtetszett Juditnak, hogy azt mondta: Akkor mi biztosan nagyon szeretjük egymást, mert látod, én is megéreztem, hogy itt vagy!... Én pedig nagyon kívántam, hogy nyisd ki az ablakot!... És csókolóztak, de hát ablakon keresztül, elég kényelmetlen. Ezért Judit átlépett a párkányon. Éjfél lehetett, és az égvilágon kívül senki sem volt odakint. Jutka félt, hogy harmatos a pad, és bepiszkolja a pizsamáját, és a fiú lefeküdt, egész hosszában, és hirtelen magára rántotta a lányt.- Így játszadoztak, de nagy halkan, mert ilyenkor már sokan nyitott ablaknál alusznak... Másnap este nem volt találkozásuk, mert Judit túlórázott, harmadnap a megyei művészklub estjére mentek, hanem negyednap megvárták, míg elcsendesedik a környék, és Judit megnyitotta az ablakot megint. Ám akkor Attila azt mondta, hogy a pad kényelmetlen, és különben is mi van, ha a rendőrök nem autóval jönnek, hanem gyalog?! Ám ezen az estén sem történt semmi olyan, ami miatt kol'égiumi tanárok, botos nagynénik, vagy aggodalmas szülők kité-hetnének a hitükből. Csak körülbelül két hónap múlva esett meg az eset, de lehet, hogy három is beletellett. Mindenesetre, már ott volt a nyári szabadságok ideje. Attila a szüleivel ment nyaralni, mert ez így volt •jzokásbr.n. mióta a világ világ, és nem tudott volna mit mondani az öregeknek, hogy most miért nem megy velük. Judit pedig hazament a falujába, és mikor újra találkoztak, azzal lepte meg a fiút, hogy nem jött meg... hogy szóval, elmaradt. — Egy darabig reménykedtek, hogy majd, majd, Attila beszerzett néhány Hirschler könyvet, és abból kiderült, hogy eltolódhat a határidő, ha a nő életében valami változás áll be, vagy ha sokat idegeskedik. S Jutkának az volt a véleménye, hogy mindkettő passzol, mert, ugye, a változás beállott, s ő emiatt annyit idegeskedett már, hogy abból két határidő-tolódásra is telhet. Attila is úgy vélte, hogy a változás beállott, s nem akármilyen —, de minek ezért idegeskedni? Miért idegeskedtem? Hát éppen azért, ami bekövetkezett, te „bornyú"! A fiúnak a „bornyú" erős volt, kikérte magúnak, mire Judit mérgesen, de nevetve megmondta, hogy első pillanattól így hívja magában, de ebben nincs semmi sértő, nem is akar lenni, sőt!... Attila azonban egészen másként fogta föl a dolgot, és elrohant. Judit várta egy darabig, hogy majdcsak megenyhül, aztán becsukta az ablakot, lefeküdt, és sírt. Vagy két hét múlva egy lány kereste, közös ismerősük levelet hozott, Judit rögtön föltépte, de izgalmában oly rosszul, hogy a boríték kettészakadt, és a benne levő ötszázasok a földre estek. A járdára, a gyár előtt, mikor millióan jönnek-mennek műszak után. A barátnő nagyot sikkantott, és persze minden világos lett, úgy hogy Judit el sem olvasta a levelet, hanem szégyenében apró darabokra tépte, a pénzzel együtt, és eldobta. A következő héten elvetette a gyereket, persze, aztán másik városba költözött. Ott is folytatta viszont a grafikát, a napi munka mellett. Később fölfigyeltek a rajzaira, s egy kiállítás alkalmával a tévében is szerepelt — és utána felkereste Attila. A lány már messziről észrevette, ahogy jött le a főiskola lépcsőjén. Legszívesebben megölte volna. Igen, ezt érezte legerősebben. S mindjárt utána, hogy legalábbis megszégyeníti. Ott, az utcán! Ez azonban annakidején lett volna • igazi. Az lenne hát a legjobb, ha elmenne mellette... Ahogy dévánkozva állt a lépcső tetején, egyszerre eszébe jutott, hogy odamegy, a nyakába ugrik, elcipeli a menzára, megebédelteti, aztán elkísérteti magát haza, egészen az albérlet ajtajáig — és ott rúgja le a lépcsőn!... Ettől meg felfordult a gyomra. Attól ugyanis, hogy megsejtette: ha már odáig mennének, dehogyis lökné el magától!... Megfordult és leosont a hátsó lépcsőn, s másnap megmondta a portásnak, hogy ha az a férfi keresi még, mondja meg neki, nem akar vele találkozni. KUNSZABÓ FERENC vDr KONDOR LAJOS GRAFIKAI >