Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

* Vasárnap, 1978. április 16. 11 Győri Lászlói Szokolay Zoltán: Dobaj Beszakadt istálló tört szalma sár és hó mocskában szag'úszó elrúgott versenyló szögön ostor és hám ablakban elalvó besüppedő mécsláng udvaron fehér sár eke és borona Bogáncs a csillaga vérzik a homloka csillag volt valaha ideges versenyló zsokéval vágtató csillagos paripa Éjszaka éiszaka zöld fű tág dobaja a körök vakító futása csattanó korbács zöld füvön forró öntöttvaspata Dobog a vers dobog moraja dobaja korbács oldalamon csillaggal átkozott Dac Lüktetnek mind a halott anyagok. petúnia-Logláros hant alatt dobognak kettőnkért az ősök; teremni, teremteni vágyó pőreségünkre rávillanva elfordul minden feketenyelű-fényespengéjű emberi gonoszság: két szempár láttán megszégyenül még az a rőten lobogó kígvóláng is. mit oktalan haladó kísértésnek. Istennek, véletlennek szólít (ki-ki csak törvénye szerint); élünk és dübörög értünk a sötétség, halántékunkból, ágyékunkból dobog, dübörög, kiált: teremni, teremteni vágyó két kis Scjtha'ma'4. forgunk az időben; ne tudhass nélkülem semmit a világról, ne tudjak nélküled semmit a világról, minket a világ már ha bánthat, együtt bánthat; forgunk az időben, háborog, kavarog velünk; de mosson csak széjjel, mosson csak semmivé ez a tenger, esküszünk, megkeserüli. B

ár a kagylóba öntött meleg vízbe bele se mártotta az ujját, hogy valóban elég meleg-e; a kancsoba, az öblítéshez készített vizet felborította, úgy ordította Zoltán: — Te! Ez állatiforró! — Hajolj lejjebb, a víz fölé, így nem tudom megmosni a fejed! — Ne lökdösd a fejem, jó?! Helga reszketett. A szíve reszketett leginkább. — Nem lökdösöm, de ha nem kapaszkodnál a kagylóba, akkor lejjebb tudnád tenni a fejed. Ne légy olyan merev 1 — Te vagy merev! Azt hiszed, nem vettem észre, hogy le akarod forrázni a fejemet?! Tessék, tessék, próbáld csak ki! Hadd hulljon ki csomókban a hajam! Egy pillanat alatt nyomta bele Helga fejét a vízbe... — Hadd lám, milyen a nagyságos asszony kopaszon?... Reggel voltál fodrásznál, ha jól tudom. — Igen, reggel voltam — emelte fel vizes fürtjeit Helga. — A vlz nem forró! És egy felnőtt férfi egyedül is meg tudja mosni a fejét. Tessék a sampon, és itt az öblögető víz! — Te mosod meg! Egyet rántott rajta, és Helga arra gondolt, szerencsétlen ez az ember, soha sehol nem fog boldogulni ezzel a természetével. — Mossad te is a fejed, ketten jobban fogjuk tudni. — Hát nem látod, hogy nekem kapaszkodnom kell?! Hát .nem érted, hogy azért nem tudom lejjebb hajtani a fejem, mert kapaszkodnom kell?! Ma már nem kavarják fel ezek a dühkitörések, mivel kisvártatva úgyis megbánja Zoltán az ostobaságát, csak éppen ... Minden közömbössé lesz így. A jókeáve éppen úgy nem érdekelte már, mint a dühkitörései. * Ahogy elindult Zoltán, Helga ls magára kapta megszokott farmernadrágját és egy tarka blúzt, s megindult a Viola soron, az anyja háza felé... A Viola sor mindössze őt házból — készülő házakból — állt, cigányok építették maguknak az államtól kapott, hosszú lejáratú kölcsönből. Az épülő házak családjai ismerősök voltak Helgának, hiszen nemegy állított be hozzájuk a lakók közül, kora reggel vagy késő este, hogy Zoltán írjon kérvényt a tanácshoz, hogy belvfzsújtotta lakásuk helyett •-gy új építésének kölcsönéhez jussanak. Alighanem mind az öt család tagjai jártak már náluk kérvényügyben. A segítséget ugyan soha meg nem köszönték, de különös tiszteletben tartották mindkettőjüket. Azt mondták róluk: „A szent emberek." Most is úgy köszöntötték őt, ahogyan elment a házak Anyai tanács előtt, mintha nyíló sarkantyúvirágjuk mellett díszőrségben sorakoztak volna föl, barnán, csillogó szemmel: — Jó napot! Jó napot! — Jó napot — válaszolta Helga. Mintha hirtelen választ kapott volna belső kétségeire: „Azért szeretem és azért gyűlölöm Zoltánt, mert az egyedüli boldogságot ő jelenti nekem" ... Mégis, valaminő bizonytalanság fogta el az utóbbi napokban, mihelyst kilépett az utcára. Az emberek eltűntek elóle, vagy viszszahúzódva lestek utána, a Közértben az eladók nem oly előzékenyen szolgálták ki, mint azelőtt, és súgva ejtették el itt-ott a háta mögött Zoltán nevét. Az Ifjúsági Klubtagok se' a régiek! A múlt héten nem jöttek össze a lakásukon, Zoltán mégis fáradtan rogyott az ágyba: „Talán jobb, hogy nem jöttek, rettenetesen álmos vagyok!" így mondta, mégis egész éjjel nem aludt. A házak előtt cigánygyerekek játszottak, nagyobbacska, tisztán öltözött lányka felügyelete alatt. — Csókolom — köszönt a nagyobbacska lány. Maga mellé szedte a sok kisebb apróságot, és rájuk parancsolt, hogy ők is köszönjenek. — Csókolom — köszöntek és röhögcséltek a kisebbek, Helga pedig megsimogatta a fejecskéjüket, ahogyan Zoltán tette volna. Az anyja lakása tisztán tartott templcm. Péntek lehet, mert nagymosást csinált az öreglány, friss, kékenlibegő szaga volt a kiteregetett ruháknak, a fiú ruháinak pedig meleg, barna és piros színe, óvodában van, jövőre iskolás lesz, okos és szertelen, nagy, álmodozó szemmel járkél. Csendes, szófukar. Az anyja rajong az unokájáért, azt mondja: „Szakasztott az apja", ö azonban semmit nem fedezett fel Zoltán tulajdonságai közül, inkább tán őrá ütött, gyenge akaratú, mindenkire mindent ráhagy, s szomorú. Még soha nem mondta határozottan: „Haza akarok menni!" Könnyű szívvel nyitotta ki valaki a kaput: az anyja volt. Mióta a mostohaapát volt ereje kirúgni — s az hiába veri két ököllel olykor a kaput — megfiatalodott. Derűsen kérdezte: — Te itthon? — Meg akartalak nézni... Tudod, hallottam, hogy gépírónőt keresnek a Kiscserép és Tégla üzembe. Elmehetnék, nem? — De, dehogynem!! Meglásd, minden másképpen lenne! — Mi lenne másképp? — Ügy gondoltam, magaddal. Tisztába jönnél magaddal. Megtudnád, ki vagy. — Marhaság. (Ezt is Zoltántól tanulta, s ahogy az anyjára nézett., rögtön megbánta.) Ügy élnék, mint a többi asjzony. Ezt gondoltad te is, nem? — De. Pontosan. És a férjednek is a segítségére tudnál lenni! — Senki nem tud annak a segítségére lenni! Erezte, milyen jót tesz egy kis önfeledt álmodozás. Egyre csalókábbnak tűnt az állás, de azért ő úgy próbált beszélni, mintha már ott is lenne... — A gépelés ném sok, éppen csak, hogy ... Pár levél naponta. Ha belejövök az ottani életbe, amikor a főnököm kiutazásra megy, helyettesíthetem is. Egykettőre feljebb kerülhetek a szamárlétrán, ha nélkülözhetetlenné teszem magam... — Zoltánkát meg haza viszem. — Elment az eszed? Éppen, amikor dolgozni akarsz menni?! Nagyon jó dolga van itt nálam! Egyedül vagyunk, mesélek neki. Este megfogja a kezem, úgy alszik el. Nem kell annak se cumi, se játék, csak a kezem. — Éppen azért. Tudod, míg idáig jöttem az utcáp, azon gondolkoztam, jó lenne, ha egy magas fa tetejére kellene másznia a fiamnak vagy mély vízben úsznia, vagy bozótos rengetegben utat keresnie.., Érted, anyukám? Mindene megvan, a védelmező kezed, de nem kap férfiszót, ami fölrázná, és ha egy pillanatra is, de ellenállást keltene föl benne. (Megint Zoltán időnkénti dühkitöréseire gondolt: most szívesen könyvelte el ezt az otthon eltöltött, gyereknélküli napok számlájára, annál is inkább, mivel ő maga is egyre jobban vágyott Zoltánka közelségére.) Az anyja megérezte ezt, s letört. Mint egy halódó madár, ment ki az udvarra, megnézni megszáradtak-e a ruhák. — Akkor hát, azt mondod, próbáljam meg azt az állást? — Igen, igen... azt gondolom, lányom. Családod van. Helga begörbítette az ujjait, letörölte a szemhéjfestéket, és hátul összetűzte a haját. — Milyen kedves vagy így... A Zoltánka mégiscsak olyan, mint te voltál... — Igen. Éppen azért. Jobb lenne apa mellett felnőnie. Az anya riadtan állt meg a konyha közepén. Neki is tá-' masznak kellett volna egy férfi, támasznak ... és mi lett belőle? Majd elrendeződtek a gondolatai, végigsimított fakóra mosott kötényén, és a lelkéből mondta. — Lehet. Sőt: holtbiztosán! A fiúgyereknek ava kell! DÉR ENDRE Heves Ferenc humorsarka Lebukás A buszmegállótól a végállomásig futotta az időből annyira, hogy ülőszomszédom, akit most láttam életemben először, elsírja keservét. — Csapszegi vagyok — mutatkozott be. — Tömegközlekedési eszközökön általában nem szoktam ismerkedni, önnel azonban kivételt teszek, mert bizalomgerjesztőnek látom az arcát. Márpedig a Csapszegik mindig jó emberismerők voltak, ez amolyan családi adottság nálunk. — Arról van szó — folytatta röv'.d szünet után —, hogy a családias érzés, a hitvesi ragaszkodás miatt meiszégyenítő meghurcolás előtt állok. Büntetlen előéletem. makulátlanul tiszta jellemem ellenére áruházi tolvaűis címén büntetőeljárás folyik ellenem — mondanom sem kell. hony minden alap nélkül. Mert teljesen ártatlan vagyok, olyan tiszta a lelkiismeretem. m>nt a frissen hullott zúzmara. Ügy történt a dolog, hogy az Epicentrum Áruház nőidivat-osztályán az ellenőr a pult előtt felnyittatta a táskámat. és egy jerseyszoknyít vett ki belőle. A szoknya a feleségemé volt. már hosszabb ideje állandóan az aktatáskámban hordtam. A .családi béke érdekében. A nejem — aki született Sipeki lány — ugyanis sokat pörölt velem amiatt, hogy gyakorta kimaradozok. Szerinte egy rendes férjnek munkaidő után a felesége s~oknyája mellett van a helye. Érti. uram? A felesége szoknyája mellett. Ügy határoztam hát. hogy Hajnalkám egyik szoknyáját állandóan magammal fogom hordani. bárhová megyek cimboráim társaságában — italboltba, lóversenyre. meccsre vagy kártyázni. A szoknyát tartalmazó táskát mindig magam mellé tettem, egy üres székre vagy padra. — Így esett a dolog — fejezte be mély sóhajjal nem mindennapi érdekessénü elbeszélését útitársam. — Kristálytiszta érvelésem az áruházi ellenőrre semmit sem hatott — gondolom, csakis agglegény lehet —. a bűnvádi feljelentést megtették ellenem. Hát íny állolt a kizárólag a családi békesség érdekében tett nemes lépésemmel... A végállomáson alkalmi ismerősöm búcsúzóul még kezet rázott velem. — A viszontlátásra — mondta, és most. hogy szemtől szemben állt velem, szavai nyomán enyhe borszag ütötte meg az orromat. Lehet, hogy bánatában iszik, állítólag a bor enyhitöen hat bizonyos lelki válságok eseten. Mezt ilyen nyíri melegben az ember általában inkább a sört kultiválja. Tojás és jégverés Nem dicsekedhetem különösebben házias természettel, mégis igyekszem segíteni a háztartásban. Legalábbis a bevásárlásban. A takarítást és a mosogatást már sokkgf. szívesebben átengedem a feleségemnek. Mivel a Kenőmájas úti lakótelep bolthálózata egyelőre még eléggé hiányos, élelmiszerben kizárólag a pócspusztai Rézkalász Termelőszövetkezet árudájára vagyunk utalva. A bolt a környék vizenyős talajára való tekintettel egy kis magaslaton áll, anélkül, hogy a hivatása magaslatán is állna. Egyebek közt az is állandó panasz az üzlet ellen, hogy a galambtojás nagyságú — vagy inkább kicsinységű? — tyúktojást is legalább olyan áron adják ott mint másutt a megszokott méretű tojást. Nemrég megkérdeztem az áruda teljhatalmú vezetőjét, Karmazsin Menyhért kartársat, hogy miért olyan apró náluk a tojás. A boltvezető válaszában ama kissé meglepő, ám szilárd meggyőződésének adott kifejezést, hogy a tojás méretének kicsinységéhez fontos mezőgazdasági, egyben tehát népgazdasági érdek fűződik. Hazánkban ugyanis — úgymond — igen gyakori a tavaszi és nyáreleji jégverés, ami mindig súlyos károkat tesz a mezőgazdaságban. Ezzel kapcsolatban gyakorta olvashatjuk is az újságokban hogy itt vagy ott tyúktojás nagyságú jég vérié el a vetést, illetve a termést. Namármost, minél kisebb a hasonlat alapjául szolgáló tyúktojás, annál jobb, hiszen akkor ennek megfelelően kisebb, illetőleg ugyanolyan apró a termőföldekre meg a gyümölcsösökre lehutyó jégdarabok térfogalméreie is. Ezek tehát nem okozhatnak olyan nagy kárt, mmt a nagyobb darabokból álló jégeső. Karmazsin Menyhért magyarázata megnyugtatott afelől, hogy a RézkaláSz Termelőszövtekezet árudáját a mezőgazdaságunk iránti jó indulat vezeti akkor, amidőn kizárólag szokványon aluli méretű tyúktojással látja el a vevőit. Csak a feleségem tiltotta meg, hogy ebbe a boltba ezentúl betegyem a lábam. Cukrászjövő Egy tortaszeletre tértem be Marcipányi Márton cukrászmester Sütőtök utcai üzletébe. Maga a főnök — a szakma kiváló mestere — szolgált ki, s mint régi törzsvendégének, bizalmával megtisztelve, elsírta ke. ervét. — Harminc éve vagyok a szakmában — mesélte —, mármint önálló cukrásziparos, mert a tanuló- és segédévekkel együtt még jóval régebben. A szakmai tapasztalatok megtanítottak arra, hogy egyre sötétebbnek lássam a jövőnket. Mert ennek a lisztes iparnak csak múltja és jelene van, a jövő teljesen bizonytalan, sót tulajdonképpen nincs is jövője a mesterségünknek. Nem az üzletmenettel van baj, arra nincs panasz. A délelőtti csúcsforgalomban csak tátracsúcsból ma is 80 darabot adtam el. A baj ott van, hogy gondolkodó elme lévén. Uidnk következtetni a. jöváz re. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a culcrászsli.em.ények súlya éj térfogata a dupláját teite ki az ez idő szerint készülő süteményekének. Vagyis mintegy negyedszázad leforgása alatt a felére apadtak a tortaszeletek, minyonok és roládok, no meg a többi tésztaféle. A fejlődés, jobban mondva a visszafejlődés útja tehát az, hogy még huszonötharminc év, és a cukrászsütemények teljesen elsorvadnak, eltűnnek. Márpedig, ha nem lesz áru, akkor mit árusítunk majd? A cukrászok szempontjából megnyugtató lenne egy oiyan megt-ldás, hogy a fngyasztónözönség a nem létező áruért is fizessen majd, ugyanúgy, ahogy most fizet még a meglevőért. Ez nem is olyan irreális kívánság, mint talán első hallásra tünilc, hiszen a lassú súlycsökkenést sohasem követte árcsökkentés; az édességkeivelök tehát már eidig is hozlak ötvenszázalékos áldozatot a cukrásziparért. Beszéltem a problémáról egy pé.'cüzem vezetőjével is aki a zsemlék méretéi súlyalakulásával kapcsolatban hasonlóképpen vélekedik... Megígértem a mesternek, ha lesz rá időm, majd töröm a fejem valami épkézláb megoldáson, |