Délmagyarország, 1978. március (68. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

12 Vasárnap, 1978. március 5. Katona ludit Csanádi /dnoi Farkasének Amikor világgá mentem Farkaskölyök voltam, űzetve lapultam, vadaktól vadultam. Társakat kerültem, hold elé kiültem, kormot köszörültem. Fagyban merevedtem, naptól szenesedtem, nyugtot sose leltem. Négy láb vitt, ha féltem, a mellsőt kitéptem, rittam, hullt a vérem. Vérző csonkom húztam, káron nem okultam, csak csapdába hulltam. Kies, égi réten lengek mészfehéren, halálom a vértem. Világgá mentem, neki a kékkel feszülő égeknek, a dűlőút veres pora lábam nyomában megeredt. Vérzett-porzott a dűlőút, szabadulni akartam, neki a hátországnak, kipróbálni hatalmam. Szemben szekerek kocogtak kévékkel rakottan, ma is hallom, a porban a lovak patkója puhán koppan. Vitték a gabonát, lekurjantottak a magasból: hát te hová mész? Már majdnem Szúnyog pusztáig jutottam, hol jártam egyszer-kétszer bámészpendelyes koromban — mikor a harang kondult messzi toronyban: Dél van. Mintha szívem kongott volna: visszafordultam... Igaz, majd elfeledem: a kocsik ostoros urainak ott fenn a bakon gatyát letolva pucér feneket mutattam — mivelhogy nem volt kalapom. A sikkasztó Pierrot, kopott kabátban A

magányosok tülekednek legjobban. Mintha haza sietnének. Végül kikötnek a sűrű levegőjű kocsmában és megtisztelik egymást. — Jó napot, Gabos úr. A város utcái görbék. Trolik, autóbuszok, villamosok tekeregnek, de hova? Hova visznek, honnan hoznak? Egy pohár bor még... Beszélgetnek, ki halkan, ki hangosan, összefő az ének a rekedt szóval. Meleg ételszag terjeng. összefut nyál a savanykás bortól Erős cigarettákat szívnak, amelyiknek érzik a füstjét. Közéjük áll. Kialvatlan a szeme, görcsösen szorítja ujjaival a pálinkáspoharai Kerek sapka van a fején. — Jó napot, Gabos úr. Idejárnak a keshedtcombú lányok. — Csókolom, Erzsike. Rettenetesen fáradt. Almos Is. A zsebébe nyúl. Végigpillant a lányokon. Az ajtó mellett telefon. Érmet keres az aprópénz között Bedqbja az érmét, krákog, tárcsáz. Megrándul, mikor felveszik a kagylót. — Szervusz, kedvesem — mondja. — Rád gondoltam. Nem, nem azért hívtalak ... Igen, rád gondoltam. Hülye vagyok? Nem baj, Ibiké, szervusz. Mosolytalanul leteszi a kagylót Begombolja kopott kabátját, kilép az utcára. Hat óra tájt már sötét van, nem tud úgy vigyázni a pocsolyákra, mint nappal. Nappal könnyű! A másik szemébe nézel és kifürkészheted, hányadán állsz vele. Tiporják egymást az emberek. Átvág a túloldalra, kibukkan a térre. Megtorpan. Kínlódnak az autók a körforgalomban. Oszlopuk megmerevedik, kinyújtózik, görcsbe rándul... Aztán az embereket nézi. Pisisek és tépett arcú aktatáskások ... Hogy tudják, merre menjenek! Határozott léptekkel megindul A vállának ütődnek, élvezi hogy áramolnak az emberek vele szemben. Lökdösi őket Némelyik rámordul. Utat tör magának az emberek között. összeszorítja a fogát. Bele egy tócsába. Mégegyszer! A tér túlsó oldalára ért Rágyújt, felhajtja a gallérját, kifújja a füstöt. Rosszkedvű. Megfordul elindul hazafelé. Hová? Nincs otthona, csak egy szobája... Most viszonylag kevesen vannak a járdán. Eszébe jut Ibiké. Gurgulázva kacag, és összecsapja a tenyeret, ha csodáUmik, Benéz még egyszer a kocsmába. Kikéri a féldecit, odaáll a pulthoz. Megtelik nyugalommal. Kigombolja a kabátját, szemreveszi az embereket. A lányok szája széle fakó, és magukban mosolyognak. A közelükbe húzódik. FüleL Értelmetlen szöveget mormolnak. De szerencsétlenek vagytok, nézi őket, hát nincs hova menjetek? Lassan, elgondolkozva a szájához emeli a poharat és elmosolyodik ő is, mint a lányok. Egyedül van. Legjobb egyedül, állapítja meg. Akkor megyek, amikor akarok, akkor jövök, amikor akarok. Nagyot szív a cigarettájából Mellbevágja a füst. Keresztbe veti a lábát Felkönyököl a púltra. Mély szemgödréből kivillan élénk szembogara. Érzi, hogy zuborog a vére. — Jó estét, önodi úr — hallja a háta mögött Pierrot nem mozdul. Nem neki köszöntek. Elálldogál az ember a melegben. Csikorog az ajtó, topogás. Barátságosan az érkezőkre pillant aztán megint maga elé bámul Körülötte buborékot a beszéd. Gondol egyet. — Csókolom, Erzsike — köszön egy kókadozó lányra. Nagyon meg tud törni az ember. — Erzsike, nem kéne elmenni valahova, ahol le lehet ülni? A lány odasündörög, mellé. — Maga szólt? — Igen. Mi az, amit iszik, Erzsike? — Mit? — Nem tudja? — Megint rátör a fáradtság. — Örüljön, hogy nem tudja. , Lehajtja a pálinkát. Nézi, nézi, néni a lányt, aztán elköszön: — Csókolom, Erzsike. Még egy-két pillanat, aztán megmoccan, elindul kifelé. Az emberek a lánnyal együtt elnémulva figyelik. — Spicli? — csodálkozik Erzsike. Jár a trolibusz ablaktörlője. Gyalog megy inkább. Néptelen az utca. A szél a szemébe hordja a hópelyheket. — Erzsike! Hogyan jutott maga ide? — kérdezi magában a lánytól. Erzsike lesüti a szemét. — Miért érdekli ez magát? — Mert szeretem. Kuncogni kezd az utcán. Ütemesen lépdel. Hamis. Iszonyatosan hamis! Látni véli Erzsike bomlott tekintetét. A szélnek dőlve törtet előre. Hosszúak, lettek, kifehéredtek az utcák. Egy ház előtt megáll. Felnéz, sokáig figyel egy ablakot. Egy ízben megkérdeztük tőle: — Miért vagy ilyen állati ideges? Ha sokat ivott, rettenetesen csikorgatta a fogát. A lányok könyörögtek neki, hogy hagyja abba. Végre megmozdul. Hova megy? Honnan? Minek? Tapossa a ropogós, puha havat. Ütemesen, könyörtelenül, hosszan, végig a csúf városon. GULAY ISTVÁN A

Kátéesz udvarán faforgács, kimaradt léchulladékok. A fűtő hajladozik közöttük: szedi egy kosárba, jó lesz begyújtani a kazánba. A fordászüzlet hátsó ajtaján lófarkú lányka önti ki a szemétre a hulladékot. A kárpitos a fakeretet drótozza, hozzá habszivacsot szab ki betétnek. Bent pedig, az irodában fiatalember áll, kezében pénzcsomó, vele szemben fejkendős öreg néni hajol az elébe kiterített papírlapra. tollal a kezében. Orrára akasztja pápaszemét, már igazítaná is a betűt, de kiegyenesíti magát: — Hol írjam alá, tessék mondani? A fiatalember a Kátéesz pénztárosa. Mennyi munka vár még rá: ma kell elkészítenie a külső műhelyek bérjegyzékét, már be is érkeztek a sichtalapok; meg kell gépelnie a postautalványokat, a bankba is el kell mennie,, és éppen most itt mérgesíti ez a vénasszony. Méghogy hol írja alá. — Hát hol írná alá? Ott alul, ni! A néni szép csendesen újra ráhajol a .bérjegyzékre, újra igazítaná a betűt, a toll már éri is a papírt, de megint kiegyenesíti a derekát: — Az én nevemet, tessék mondani? — Hogy a maga nevét-e? Na nem, majd Tizenkettedik Piusz pápáét. f A néni szépen aláírja. A fiú átnyújtja neki a 365 forintot aztán a bérjegyzéket összehajtja és bevágja a többi bizonylat közé. Két hét sem telik el. kipillant az ablakon. A lélegzete is majd eláll: duzzadtra tömött aktatáskájú két embert lát közeledni. Jól ismeri őket A megyétől jönnek. Nincs bűne, féltenivalója, munkáját tisztességgel elvégzi az elnök és a felettes szervek megelégedésére, de mégis, oly félelmes még kiejteni is azt a szót hogy: revizorok. Mosolyt erőltet magára, hellyel kínálja a jövevényeket, akik nem sokat teketóriáznak: nekiesnek a pénztári bizonylatoknak, nyálazzák, hajtogatják, szétszedik, összerakják, kék-pirossal kipipálják, majd alulról fölfelé összekeverik. A soványabb alig fog hozzá, felhúzza homlokára feketekeretes szemüvegét és a bérjegyzék aljára mutat: — Mi volna ez? Milyen számok ezek itt a bérjegyzéken, az aláírás helyén? A pénztáros fiatal készségesen magyarázna, de csak ennyit bir eldadogni: — Ez kéremszépen egy... izé? — Ahá! Izé! Nagyon érdekes. Ki gondolná, hogy ez egy valódi izé. Fiatal barátom, ez így, ahogy nézem, nem is izé, hanem egyenlő a sikkasztással. Mert azt nem hiszem el, hogy bárki is rejtjelezve, számokkal írja alá a nevét — És itt a bérjegyzékre hajolva betűzni kezdi: — Ti-zenket-te-dik Piusz...! Hahaha!Tehát az elhunyt Piusz pápa itt járt... 365 forint szerelési díjat végzett. Drága barátom, mi lesz, ha ez a Berta Miklós, akinek a pénz jár, azt vallja majd, hogy ő nem vette fel a pénzt? Akkor egész biztosan nem Piuszt, hanem magát vonjuk fegyelmi felelősségre. — S a revizor keze alatt máris serceg a golyóstoll: „Alapos ok forog fenn a sikkasztásra ... érdekében állt az október havi bérjegyzéken aláírást hamisítani és saját céljaira jogtalanul 365 forintot eltulajdonítani. Javaslatot teszek hivatalból fegyelmi eljárás megindítására." Fegyelmi! Hát olyan nagy vétek az, ha idegességében azt mondta annak az öregasszonynak, hogy XII. Piusz nevét írja alá? Helytelen volt az mondania, de egy öregasszony is kérdezhet olyan marhaságot? — írja alá a jegyzőkönyvet! — hallja a parancsoló hangot Ráhajol a jegyzőkönyvre, aztán felegyenesedik, mert ő még ilyennek soha nem írt alá, azt sem tudja, hol kell odarajzolni a nevét: — Hol írjam alá? — kérdezi reszkető hangon. — Még azt sem tudja? Ott lent, ni! — mutat a revizor a lap aljára. Üjra ráhajol a papírra, kezében reszket a toll. Szegény vénasszony is ilyenkor kérdezte meg, hogy az ő nevét írja-e alá. — Nem, nem írom alá, nem bírom aláírni! — Az ajtóhoz ugrik. — Fél órán belül visszajövök. Ezt tisztázni fogom! — S az ajtón kilépve eltűnik, a revizorok nagy ámulatára. — Megérdemli a fiú, — mondja a segédkönyvelő, — aki így bánik, ilyen durván az öregekkel, az most hadd izzadjon. Elmondom az egész esetet hogyan történt, tessenek meghallgatni. Alig végzett, már nyílt is az ajtó, betipegett a néni, mellette a fiatal pénztáros készségeskedett: — Tessék, csak mamácska, tessék helyet foglalni... Az úgy volt revizor kartársak, hogy... — Már tudjuk, hogy volt. A néni aláírja így utólag is a saját nevét? Elismeri, hogy a néni vette fel a 365 forint szerelési díjat a fia helyett? A néni vizenyős szemét hol a revizorokra, hol a fiatalemberre fordítja: — Már hogyne Ismerném, el, lelkeim, mikor én vettem fel a fiam helyett. Csak hát a fiatal pénztáros úr olyan ideges volt szegénykém és azt mondta, hogy ... hát én meg odaírtam. Mit tudtam én, mit tesz az, meg aztán gondoltam, hátha ez is valamiféle új szabály. Mert ugy-e az egyház meg az állam között már jó a jóviszony... Felkerül a szemére a nagy pápaszem, s a bérjegyzéken kialakul a nagy kerek, meg szögletes betűkből: özv. Berta Miklósné. A fiatal pénztáros fiú megragadja a néni kezét, meg is csókolja: — Nagyon köszönöm, drága mama: A revizor markában zörög a jegyzőkönyv, majd nagy ívben repül a papírkosárba. DÉNES GÉZA Híd alatt Az eső zuhogni kezdett. A fiú dühösen rámordult a lányra: — Igyekezz! Hallod? Szedd a lábad! — Jó, jó — békítette a lány. — Ne dühöngj már megint Begombolta a blúzát és futásnak eredt Mire beérte a fiú, ruhája csuromvizesen tapadt mellére, hátára. — Utánam gyere! Kapaszkodj a korlátba, különben a vízbe potytyansz. Egy perc múlva megérkeztek. — Itt lakom — szólt a fiú. — A környéken sehol sincs ennél jobb. Mire vársz? A lány gombolni kezdte a blúzát Fázott. Amikor belebújt a fiú pulóverébe, a levetett ruhadarab még száraz részébe megtörölte arcát és a haját. — Köszi. Már nem is fázom. Közelebb ment a parthoz, leült egy kőre. Tekintete messze elkalandozott, a folyó felszínén sűrű bugyborékok kavarogtak. — Mi van veled? — kérdezte mogorván a fiú. A lány ráemelte a szemét — Azt kérdeztem, mi bajod? — Mi lenne? — A lány megvonta a vállát — Ülj le te is — mondta később. — Nézd, milyen óriási bugyborékok úszkálnak a vízen. — A fiú lekuporodott a rongyos, rohadó matracra, magára húzott egy pokrócot és becsukta a szemét: — Szólj, ha meguntad. Későre járt az eső elcsendesedett, a lány még mindig a parton ült, a fiú azt hitte, alszik. — Egy hete szöktem meg — mondta váratlanul a fiúnak. — Ha elkapnák, téged vesznek elő. — Felkapta a fejét. — Tudod, mire gondolok? Hogyha elkapnak, te odaállsz eléjük és ezt mondod: „Feleségül veszem. Eltartom." — Felnevetett, aztán újra lehajtotta a fejét. — „Gondoskodni fogok róla." — mondta még, szinte magának. — A rendőrök ezt persze nem hiszik el. Bevisznek az intézetbe, rám adják a kockás flanellruhát, aztán odaülök az ablakhoz és várok. Hogy megszökhessek megint. Vagy egyszerosak beállíts. Mária néninek odaadsz egy papírt, amin pecsétek vannak... Szülnék neked gyereket Amennyit csak akarnál. A kislányoknak szép fehér, vagy barna gyapjúruhákat vásárolnánk, és a fiúk sem viselnének mindig tréningruhát. — Egyébként, — folytatta később —, Mária néni most oltja le a villanyt. A lányok még hancúroznak egy kicsit, de aztán kussolniuk kell. Képzelheted, mik történnek a takarók alatt... — Honnan tudod? — Tudom. A híd dübörögni kezdett — Vonat! — ugrott fel a lány. — Most megy el fölöttünk! Miért nem mondtad, hogy itt vonatok is járnak? — Elég! — tolta el magától a fiú. — Meg akarsz hülyíteni? Ide nem hallatszott el a nagyváros zaja. A Duna sem csobogott: halkan, nehezen hömpölygött, ahogy illik, ahogy megszokta. A lány levetette a ruháit. Odabújt a fiúhoz. — Szép vagy — mondta neki a fiú. Megtapogatta a csípőit. — Hány éves vagy? — kérdezte halkan. — Már tudnék szülni. Kisvártatva megint a lány szólt: — Alszol? — Gondolkodom. Felült. A takaró lecsúszott róla. A fiú becsukta a szemét. — Miért hoztál ide? — kérdezte tőle. — Hogy aludj. Hogy ne legyek egyedül. • — Van pénzed? Nem akarok jegy nélkül villamosra szállni. Kibújt a pokróc alól és pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit. — Eljössz értem? — kérdezte még utoljára. -V Hozol pecsétes papirokat! Egy perc múlva a fiú utánaszólt. Nem kapott választ. OSZTOJKAN BÉLA