Délmagyarország, 1978. március (68. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

13 Vasárnap, 1978. március 19. A Tanácsköztársaság és Szeged A

magyar proletariátus 1919. márciusában, a Tanácsköztársaság megteremtésével a nemzet élére került, megdöntve a tőkés-földbirtokos uralmat. dacolva a győztes imperialista hatalmak katonai gyűrűjével, a környező imperialista országok uralkodó osztályaival, a tőkésrend összes védelmezőivel. A történészek már több alkalommal tudományos ülésszakokon emlékeztek meg e naookról, s megvonták a Magyar Tanácsköztársaság történelmi jelentőségét és nemzetközi hatását. A Tanácsköztársaság szegedi eseményeit, s ezt hamarosan követő ellenforradalmi időszakot, eddig több értékes feldolgozás és dokumentumközlés ismertette. Most. amikor a Tanácsköztársaság létrejöttének évfordulója van, érdemes olyan további forrásokat ismertetni, amelyeket az újabb kutatások és régebben ismert anyagok alaposabb átnézése hozott felszínre. Színesebbé teszi az eddig ismert képet a proletárdiktatúrával nem rokonszenvező polgári és klerikális források ismerete: miként vélekedtek a szegedi Tanácsköztársaság. az egész forradalmi folyamat és ezt közvetlenül követő ellenforradalom eseményeiről? Erről árulkodnak az eddig csak néhány vonatkozásban ismert „História Domus"-ok, rendházévkönyvek, melyeket napról napra kézírással vezetett a Szegedi Alsóvárosi Ferences Rend főnöke. Az egyik évkönyv 2. kötete 1828— 1920-ig tartalmazza Szeged történetének eseményeit. Ez a kötet tudósít bennünket a 19-es szegedi eseményekről. Az 1919. január l-l bejegyzés az alábbiakban kezdődik: ..Beléptünk a legsötétebb esztendőbe, a vértanúság esztendeiébe, ahogy ezt ma a P. Quardiánunk több esetben nevezte." Az ezt követő január 2-i bejegyzés már a forradalmi folyamat továbbfeilődését mutatia: „Az este a Tisza szálló nagytermében roppant nagy látogatottságú gvűlést tartottak a kommunisták. Meg akarták alakítani a Kommunista Pártot. Azonban a demokraták józanabb elemei zaiongásukkal mindenféle slakulást megakadályoztak." (A Kommunisták Magvarországi Pártja 1918. november 24-én alakult meg. az ennek nyomán létrejött szegedi kommunista pártszervezet megalakulásának időpontiát Dégi István és Tamasi Mihály tisztázta.) Szerte az országban munkás- és katonatanácsok alakultak. Ez nemigen tetszett a klérusnak, ezt jiutatiák azok a bejegyzések, melyek a hadseregben uralkodó állapotokról szólnak: „A katonaságunkat ugyanis erősen elfoglalta n félreértett szabadság és egyenlőség. A tisztek a legénység kénye-kedvétől függnek. A legénvség úgy beszél tisztjeihez, mint azelőtt tiszt a legénységhez. A legénység gyűlésezik, bizonyos, ide gyökeres reform kellene!" Péter László. „Juhász Gyula a forradalmakban" című munkáiéban részletesen ismerteti a költő viszonyát a forradalmi eseményekhez. Megállapításait erősíti a História Domusból most először közölt, érdekes, január 21-1 bejegyzés: „A kommunisták fővezére és egyleteinek lelke. Juhász Gyula exaltált költő. Zsirkay budapesti hasonló szellemű hírlaoíró társaságában felkereste P. Quardiánunkat. Hosszú itt időzésük alatt a jelen helyzet minden problémájáról tárgyaltak. Felkérték P. Quardiánt. hogy támogassa törekvéseiket." Az események kezdenek felgyorsulni. Ezt mutatják a rendházkönyvbe irt bejegyzések. A március 10-i bejegyzés arról tudósít. hogy „a városháza előtt vagy ötezer katona tüntetett. Mind kommu^is'a!" A döntő nap. a március 21-i bejegyzés: „Dacára a statáriumnak, a gonoszok mégis dolgoztak", és a március 22-i bejegyzés: „Üj lap a forradalom történetében! Budapesten megbukott a kormány. Űj kormány alakult, mely kezébe vette a diktatúrát A kormány tagjai a legszélsőbb kommunisták. A megszálló francia csapatokat lefegyverezték." A Délmagyarország 1976. március 21-i számában jelen sorok írója már közzé tette a Tanácsköztársaság időszakából, hogy Móra Ferenc milyen körülmények között végezte el az alsóvárosi egyházi kincsek „kommunizálását". Most további érdekes dokumentumra bukkantunk. A Petőfi Társaság 1919. november 23-án igazoló bizottságot küldött ki, melynek feladata volt, hogy megvizsgálja tagjainak viselkedését a kommün alatt. Móra Ferenc ellen is súlyos vádat emeltek. fenti ténykedése miatt. Az igazoló bizottság a következő kérdést tette fel Zadravecz István rendházfőnöknek: „Igaz-e. hogy nevezett Móra Ferenc végezte el az egyházi kincsek kommunizálását és az ő neve szerepel ezen alkalommal felvett jegyzőkönyv aláírói között?" Az esetről. Zadravecz által 1919. december 1-én készített jelentés megerősíti e tényt, s megírja, hogy Móra ez alkalommal a múzeum emlékkönyvébe is beírta nevét. Ezen aktus után Móra szellemesen megjegyezte: „Nem tudom, hogy fognak nézni az aláírásokra később?" Móra ezen különös megérzésének jogosságát mutatja a Petőfi Társaság ellene indított vizsgálata, amely végül is felmentéssel záródott. Felbecsülhetetlen forrásértéket képviselnek azok a bizalmas iratok. melyeket Tonelli Sándor, a Kereskedelmi és Iparkamara volt főtitkára 1950. március 8-án küldött megőrzés céliából Szeged város polgármesteréhez. Tonelli kísérő levelében a következőket írta: „Szegedi hivataloskodásom idejéből számos olyan memorandum, feljegyzés és különböző más természetű irat maradt birtokomban, amelynek fontossága lehet a város újkori történetének megírásánál." Tonelli feljegyzéseket készített Franchet d' Esperay tábornok 1919. szeptember 9-i szegedi tárgyalásairól, melyen Tonelli is részt vett. A tárgyaláson részt vett a katonaság küldöttsége Pleplár Lajos alezredes vezetésével. továbbá a közigazgatás vezetői: Dobay Gyula főispán. Somogyi Szilveszter polgármester és a szegedi bíróság vezetői. Franchet d' Esperay megkérdezte Pleplárt: „Elég erős-e a magyar hadsereg, ha a románok Budapestről kivonulnak, hogy a rendet fenntartsa. hogy a bolsevizmus visszatértét lehetetlenné tegye." Pleolár válasza: „Nem." Franchet d' Esperay kijelentette: „Hailandó toborzást megengedni." Ilyen volt a franciák „be nem avatkozása". Franchet d' Esperay a továbbiakban a párf alakulásáról érdeklődött. „Milyen pártok vannak?" — tette fel a kéráést. „Most változtak" — válaszolta ízlés és divat Dobay. A régi pártok között azelőtt az Ausztriával való államisági kötelék volt az elválasztó. „Most: a bolsevizmus, a szabadkőművesség, a zsidóság egy fogalom" — válaszolta meg a kérdést Dobay. „Ezzel szemben van egy párt. mely keresztény, nemzeti mozgalmat akar, vezére Friedrich István, az egész ország a háta mögött áll" — mondta. A további pártokat „zsidók, szabadkőművesek. szociáldemokraták" szervezik. Búcsúzóul Franchet d' Esperay Tonelli dokumentuma szerint kijelentette: Szerb megszállás helyett „mi, franciák maradunk itt De hogy maradhassunk, szükséges, hogy de Tournadre tábornokot az összes hatóságok támogassák. Ezt kérem Önöktől. Kérem az urakat, kísérjék továbbra is figyelemmel a politikai feileményeket. informálják arról de Tournadre tábornok urat. és ha szükségük lesz. én Konstantiné^ polyból is segítségükre fogok jönni." A 19-es magyar tapasztalat a szocialista forradalom békés győzelmének történeti példáját adta. Nagy tanulságul szolgált a kommunista párt és a szociáldemokrata párt egyesülése, s a jobboldali szociáldemokrácia áruló szerepe. valamint a parasztkérdés megoldatlansága. A Tanácsköztársaság emléke kitörölhetetlenül bevésődött a magyar munkások és szegényparasztok százezreinek tudatába és szivébe. Mint Gábor Andor írta „Évfordulók" című versében. 1925. március 21-én: „Időben tőle egyre távolabb, lélekben hozzá egyre közelebb, emléke bennünk nemcsak megmarad, de nőve nő. ... mint óriás." DR. PERNEKI MIHÁLY F

elépült X-ék rangosan nagy háza a nagyközség főutcáján. Az építtető megkívánta a tervezőtől, hogy jó magas falakat írjon elő, sőt a ház felső traktusára még amolyan toronyszobafélét is, az utcai oldalra meg gipszdíszítéseket, hadd lássa mindenki, aki arra jár, hogy ne.n akármilyen emberé az az új ház. Minden úgy valósult meg, ahogyan a tulajdonos akarta, hiszen ilyenkor — mint oly sok más esetben is — a pénz beszél, az pedig jócskán lapult az új ház gazdájának tárcájában és betétkönyvében. Mi tagadás: csúnya lett. Ám annak tetszett, aki építtette. S idáig ez magánügy. Az már viszont kevésbé tekinthető annak, hogy a feltűnően hivalkodó új házat alaposan szemügyre vették a falubeliek, s mindjárt akadt köztük, akinek az volt az első gondolata: ilyenre nekem is telik. Nosza, megkereste a tervezőt, az építőmestert, s rendelt magának házat, méghozzá valamivel magasabbat a „példakép"-nél, egy torony helyett kettőt, gipszminták helyére cirádás oszlopokat. S mert rávaló pénz másnál is akadt a községben, csakhamar egész sor, nagyobbnál nagyobb és — csúnyábbnál csúnyább ház leote el az egykor oly akaros főutcát. Vagyis győzött az ízléstelenség. Másik példa, amelynek látszólag semmi köze az elsőhöz: egy fiatal zenész, tele jóakarattal és újító szándékkal, vendéglői zenekara élén úgy állította össze műsorát, hogy abban csupa valódi népdal és művészi alkotás szerepelt. Ment ez egy estén, kettőn vagy ki tudja, hány alkalommal, amíg valaki meg nem sokallta. Ö pedig az „Akácos út"-at akarta hallani, meg a kecskebékát, am«ly köztudomásúlag felmászott a fűzfára. Hiába volt a jó szándék, még fölötcesei pártfogó védelme is — át kellett térni az ízléstelen műdalokra, mert azokra volt igény. < Lehetne folytatni a sort az agyongúnyolt, de máig is sokfelé — talán inkább egyre több helyen — láthncó kertitörpékkel, az ezerféle természetes, szép növény helyét bitorló egyforma művirágokkal. Vagy a gombolyaggal játszó macskát ábrázoló „festményekkel", s a könyvekkel, amelyek tartalmát nem is nézik vásárlóik, csupán a kötésüket, mert az illik a szobafal színéhez. Hangsúlyozni kell, hogy némely helyen. Mint ahogyan a giccsek vásárlása, a szín szerinti könyvvásárlás, sőt a házépítésben egymás túllicitálása sem általános. De nem is egyedi eset. S mert egyik gyakrabban, másik ritkábban, de előfordulnak ezek a jelenségek, számolni kell velük. Korántsem úgy, hogy ki kell elégíteni az igénytelenség igényeit. Sokkal inkább: az okokat érdemes kutatni. Hiszen összességében arról van szó: több mint három évtized alatt sok minden megváltozott hazánkban, aligha van család, amely éppúgv él ma, mint szülei-nagyszülei harminc évvel ezelőtt. S az ízlés mégsem változott ennek megfelelően. Orsovai Emil: Ami jön Ami jön. Néha a fák, erdő, néha csak ág, néha egy dombhajlat után a tártkarúság, máskor a bővizű ég, meg az út, messzi vidék barangolása szemmel, sas-menedék, ami jön, város, a ház, hús, gyönvör, hajnali riadás, összeszorított tenyérben a láz. villamos, esti neszek, csend, amit hallani szebb, lágy csípővonalak, széttört cserepek, ami jön, füst, gáz, portakaró nyáron, té'en a hó, tízévek után a perc mi igenis elragadó, mindig valami fény, másnap, a méz a remény, pedig — ami iön — so~e iön igazán, csak én megyek. Én. Kezdjük ismét a házakkal. Regi, sokevszuzacios gyakorlat volt nálunk — s igen sok más országban is —, hogy szinte mindenki azt igyekezete utánozni, aki nála egy-ket lépcsőfokkal feijebb áli. A lelszabauuiás előtti társadalomban a gazdag po.gár arisztokratának akart látszani, a kispolgár gazdag polgárnak. A falusi állomásfőnök ugy igyekezett berendezni a lakásat, ahogyan egyszer a városi főtisztviseioéknel látta, a bakler meg úgy, ahogyan az állomásfőnöknél. S mert valódira nem futotta — meg kelleit eiogeonie az utánzattal. Így került a nagy értékű festmények „pótlásaként" a házakba a sok ezer giccsmázolmány, a kastélyok művésszel terveztetett építményeinek utánzásaként megannyi értéktelen áldísz. Megszűntek az osztálykülönbségek — de nem szűnt meg az utánzási hajlam. „Csupán" az a kérdés: kit és mit utánzunk? A házépítésnél ehhez jön még a kivagyiság, a sokszor értelmetlen versengés. Aki utánoz — megfosztja magát attól, hogy lépést tarthasson a fejlődéssel. Hiszen az ízlés is állandóan változik, fejlődik. Az ízlésfejlődés nem azonos és nem tévesztendő össze a divat változásaival. Bármilyen furcsán hangzik, a közízlés fejlődése elé gyakran éppen a divat gyakori változása emel gátat. Olykor a magát haladónak érző és tartó, minden új és korszerű felé nyílt szívvel forduló ember veszti el biztonságérzetét, amikor a modernet keresi — és csupán a divatosat találja. Példa erre — noha nem a kulturális életből való — akár az étkezés, akár a ruházkodás. Világszerte változik e téren is a közízlés: ma már határainkon túl — minden irányban! — a korábbi magas kalóriaértékű, túltápláló ételek helyét ízletes, de a fölösleges kilókat nem szaporító élelmiszerek foglalják el. Nálunk a közízlés e téren is igen lassan változik: maradnak a zsíros ebédek-vacsorák (és az azokat követő egészségi panaszok). Más országokban áttértek a könnyen kezelhető és az egészségügyi szempontokat is figyelembe vevő ruházkodási cikkekre — nálunk még mindig a maradiság uralkodik ebben, ide számítva az ilyen cikkeket gyártó és forgalomba hozó vállalatokat is —, amelyeket ismét csak a korszerűségtől elmaradó közízlés hátráltat a fejlődésben. Sokan mondják — némelyek' szinte tüntetően —, hogy „ami jó volt az apámnak, nagyapámnak, az jó nekem is". De vannak manapság szinte a legkisebb falvakban is fórumai az ízlésformálásnak. Számos művelődési házban tartanak előadásokat — túl az ízlést önmagukban is alakító művészeti rendezvényeken — kifejezetten a környezet, a műveltség, sőt az érkezés és ruházkodás korszerű'égéből is. Azt rrég nem l°het elmondani, hogy ezeknek túl nagy lenne a látogatottsága. s többek kö-ött talán azért sem. mert sókao á-rik úgy, hogy az ízlés — magánügy. Elő'o-dul családon belül is. hogv kiütköznek az ízlésbeli különbségek. A fiatal családtag sok hebmn többet, iebban a'mr. sőt: szebbet is. Néha kimerül ez a divat iránti ramneóshao. d«mind gva'ze-ibh, hogv kénzet^sémílr. világlátásuk mondatm a fiatatokkal a szülők fülének első hallás-a talán sé-tően hangzó szavakat. Pedig abban is változott a világ, hogv — nem is olyan ritkán — a fiatalok szavára is érdemes hallgatni egyik-másik kérdésben, így az ízlés dolgában is. Miért, változik nehezen a közízlés? Ebben benne van. hogy még gond a korszerű ízlés kialakulása — de az is. hogy ha nehezen. a kívántnál lassabban is, de mégis változik, fei'ődik. . VARKON YI ENDRE