Délmagyarország, 1978. január (68. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

Vasárnap, 1978, január 8. 15 Az Alföldi Művészek Egyesülete „Ha késik is a tavasz, azért nem marad el soha. Színei, formái előbb-utóbb kibomlanak és hirdetik az élet diadalát, a szépség ünnepét. A szegedi ver sacrurn is sokáig váratott magára, de íme, az idén mégis csak megalakult az Alföldi Művészek Egyesülete." Juhász Gyula üdvözölte e szavakkal az Alföldi Művészek Egyesületének (AME) első tárlatát (1928) a kiállítási katalógusban. Az egyesület alapításának a gondolata 1913-ban vetődött íöL A Szegedi Képzőművészeti Egyesület a tízes évek elején haldoklott, ezért a képzőművészek új művészeti társaság létrehozását határozták el. Az Alföldi (Vidéki) Képzőművészek Egyesülete 1913. május 12-én tartotta alakuló ülését a Kass szállóban, szegedi, vásárhelyi és szolnoki művészek részvételével. A Délmagyarország másnapi tudósítása szerint az „egyesület célja nagyobb vidéki városokban művészházak létesítése, és az egyesület szegénysorsú tagjainak támogatása. A legfőbb törekvés azonban odairányul, hogy a nagyközönségben a művészet iránt való szeretet és érdeklődés fokozódjék, amit fölolvasások és előadások által iparkodnak elérni". A kibontakozó munkának a világháború kitörése vetett véget. Az egyesületet másfél évtized múlva élesztették föL Megalakulásáról a Délmagyarország 1928. január 8-án adott hírt: „Szombaton este a Kass haljában a szegedi festők, szobrászok, építészek és iparművészek jelentékeny része jött össze, hogy megalakítsák az Alföldi Művészek Egyesületét. Juhász Gyula nyitotta meg az eszmecserét, amelynek folytán cgyöntetűleg alakult ki az a határozott vélemény, hogy a szegedi művészeknek erkölcsi és anyagi érdekeik védelmére, a magyar kultúra intenzívebb fejlesztésére törekedniük kell, és pedig lehetőség szerint a szomszéd testvérvárosok, elsősorban Hódmezővásárhely és Makó művészeivel..." A vezetőség tagja lett — többek között — Juhász Gyula, Nyilasy Sándor, Dorogi Imre és Lugosi Döme. Az első közgyűlés 1928. március 11-én, az első választmányi ülés március 30-án volt. „A választmány elhatározta, hogy minden péntek délután találkozót rendez a Raffay-vendéglőben, ahol minden művész és műpártoló tagot szívesen látnak." (Dóim. 1938. márc. 31.) Az AME megemlékezett Dürer halálának 400. évfordulójáról, és ebből az alkalomból táviratot küldött Nürnberg városának. A nürnbergi főpolgármester köszönetét a Délmagyarország 1928. április 19-1 száma közölte. Az űj egyesület első. bemutatkozó tárlata 1928. június 3-án nyílt meg a Kass szállóban. Íme egy részlet Juhász Gyula beharangozó cikkéből, a Szegedi Szemle május 26-i számából: „Az az új művészeti alakulat, amely Alföldi Művészek Egyesülete néven ez év elején toborozta egy táborba az eddig meglehetősen széthúzó és szervezetlen szegedi művészeket, és amely egyúttal a magyar Alföld szomszédos városainak művészeit is a maga körébe vonja, a legszebb reményekkel bontotta ki*zászlóját. amely egyesít minden szép törekvést és jó akaratot a szegedi művelődés szolgálatában... Már pünkösd után szándékozik megnyitni első reprezentatív kiállítását az élők lehetőség szerint teljes számú részvételével, és a vidék java erőinek, valamint új, fiatal, először jelentkező tehetségeknek bevonásával." A kiállítás megnyitását vállaló Somogyi Szilveszter polgármester az utolsó pillanatban lemondta részvételét. A Délmagyarország június 5-én szóvá is tette a dolgot: Szegeden nagyon de nagyon kevés kultúresemény zajlik le, és ha ezek között nagynéha adódik egy olyan, mint aminő a vasárnapi volt, bizony megjelenhetne ott a polgármester is ..." A katalógusba Juhász Gyula írt előszót: „...Bízó és bátor indulás ez, a gárda nem adja meg magát, hódítani készül... Azt kívánja, hogy a művész eljusson a néphez és a nép eltaláljon a művészethez... Szegednek is meg kell teremtenie a maga Barbizonját... Abból a földből, amelyben Károlyi Lajos álmodik az örök szépségről, a művészet nagyszerű tavaszának kell teremnie!" A katalógus tanúsága szerint a kiállításon 31 művész 136 munkája szerepelt. A szegediek közül Dinnyés, Dorogi, Hódi, Joachim Ferenc, Nyilasy, Papp Gábor és Parobek nevét említjük. A kiállítás nvitvatartása Ideién művészmatinét rendeztek, melyen Juhász Gyula és Fedák Sári is részt vett. Az anyagi siker is jelentős volt, hiszen 20 kép kelt el. Az egyesület a második kiállítását 1928. december 8-tól 36-ig rendezte meg a Kass szálló nagytermében. A katalógus Juhász Gyula Alföldi művészet című versével kezdődik, amelyet Lengyel Vilma Állandó kiállítási csarnokot! című írása követ. A kiállításon 23 művész 108 alkotással szerepelt. Ekkor is rendeztek matinét, melyen Juhász Gyula konferált, Hont Ferenc, Bojár Lili és Hont Erzsébet lépett föl. Lengyel Vilma és Dorogi Imre közlése szerint e két kiállítás után az egyesület működése lényegében megszűnt. A sajtó néha még hírt adott róluk. A Délmagyarország 1929. április 19-1 száma szerint az egyesület beadvánnyal fordult a városi tanácshoz, sérelmezve, hogy a szegedi építkezéseknél mellőzik a helyi képzőművészeket. Ez év augusztus 13-án az egyesület közgyűlést tartott, melyen új vezetőséget választottak. Ez az utolsó hír az Alföldi Művészek Egyesületéről. Lengyel Vilma a Délmagyarország 1929. november 24-1 számában meg is jegyzi, hogy „az Idén mintha elvégták volna a művészi élet vérkeringését. A képzőművészet propagálására hivatott egyesületek méla hallgatásba merültek.. Móra Ferenc jut az eszünkbe, aki a Szegedi Mübarátok Körének kiállítási katalógusában (1917) azt írta a szegedi homokról, hogy elég sűrűn fehérlenek benne az elhullott kultúrkaravánok csontjai. LACZÖ KATALIN O

lykor megpróbálok visszaemlékezni első érintkezéseimre a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpithet vissza, s felidézheti azt, amit későbo, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból vannak az első emlékeim? Ég hol lehetett ez? Az Urálban, az orenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idézni réges-régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatévő érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visszavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi cirpelésével keveredett, ame'yeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltött be, s nappal a tájat addig perzselte a gonosz nap, míg izzóan száraz lett a lószaggal átjárt levegő? Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fű, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg, puha holmiba, valószínűleg báránybőrbundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük ped'g, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszeri nagvanyó ül. Kissé fölénk halol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajnali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valamennyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkélő hatalmas, égővörös napkorongot, amely valószínűtlenül lángol, sugárpermetet hint a szemünkbe, s viszszatükrözódik a víz rózsás mozdulatlanságában, és ml valamenynyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggelt melegével, amelyet már érzünk a névtelen sztyeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban, vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon, valamennyiünket, balról iobbfa hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hflvösségben báránybőrbundába burkolózva, és Jurij Bondarev A sztyepp azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — .nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, meghatott szeretet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébrenlétfélálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot érzek, mintha a világ nyájas Jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amellyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa: emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablaktokokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztői a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogóiét és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenvér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem úgy tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örökre megmaradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan villództak, mozogtak, Izzottak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban .:. De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek odafönt Wtárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tűcsökcirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és nekem úgy tünt, mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgott és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az odalent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüszkölése hallatszott, széria és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csü'agtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek— gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben." Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feketéllett —, felült a szénán, körülnézett, a halaványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja újjdva! megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta nyámnak, hogv előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás ls előfordul: három nappal ezelőtt megöltek va'aklt En mozdulatlanná dermed'em, lehunytam a szememet Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell ölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam anynyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező Iránt, mint akkor gyermekkoromban. (Gellért György fordítása) T /"egy a régi gavallérok foy gyatkoznak, vagy a szegények — de manapság már nemigen lehet virággal kedveskedni az éjszakában. A bárokban, kocsmákban már nem ájtatoskodik oda senki illatos kosarával, hogy „tessék uram, tessék szép virágot a gyönyörű hölgy, nek!..." Elfogytak a virágárus lányok is, hazaszelídültek az egykori gavallérok is. Mancika tán fonónőnek ment még idejében, hogy meglegyen majd az a kis nyugdíj; az egykori jókedvű öregfiúk meg a villanypárnát igazgatják fásult derekuk alatt, hogy recseg bele a hitvesi ágy. Csak néha hozza elő az emlékezet ezeket a fakuló színeket. A virslis embert, akivel minden éjszaka találkozni lehetett a kiskörúton, s aki nagy hentesszatyrában vitte a birkabélbe töltött virslit meg a gyorsfőzőt, amiben mindig lobogott a víz — s percek alatt adta a tormás virslit bármelyik utcasarkon; Czipi bácsit, a flekkenmestert, akinek hires Ibolya és rózsa ételéért valósággal zarándokoltak a Búza-kocsmába; vagy a csokoládéarcú virágárus aszszonyt, aki rózsát, ibolyát, hóvirágot hordott, hiszen a virágtól megkönnyebbül a kimaradó férj lelkiismerete. Csak néha jön már elő mindez, mondom, mint sok zsibbadt éjszaka kis foszlánya. ' Valami megpöccenti a memória kérgesedő rétegeit. Valami... mondjuk egy garaboly, amiből tegnap még kettő lógott a kamra szögén, de az egyik eltűnt.., — Hová letf az a másik? — kérdi idegesen a ház ura, miközben csúszó jégernadrdgja után kap. — A disznóság van benne a füstről... — válaszol az aszszony türelmesen, s elfordul, hogy ne lássák a nevetését. — Tudjátok, hogy azoknak mi szerepet szántam! — Ügy lesz, úgy lesz!... Igen, annak a két kosárnak múltja is jövője van. A múlt annyi: esős éjszaka volt, a vendéglök meg a mulatók kongtak, nem kelt sehogy a virág. A virágárus asszony átázottan ment fénytől finyig, s hiába voltak esőtől harmatosak a kis ibolyacsokrok, kuncsaft nem akadt. Száznál is több lila üdvözlet énekelt, a kosárban — a kötényzseb meg még mindig kongott. Es akkor az asszony meglátta a vendéglő egyik rekeszében K. urat, a szokásos férfitársaságban, a szokásos savanyú fröccsök mellett, s a szükség rávitte a szóra: — Maga még sose vett tőlem ... A gavallérnak pedig játékos volt a kedve. — Mennyi van a kosárban? — Vagy százharminc csokor ... — És hogy darabja? — Négy... — Háromszázat adok az egészért! Kosarastul! Az üzlet megköttetett. Egyegy csokrot kapott belőle minden hölgyvendég, zárórakor a pincérek is — a többi a kedves és türelmes hitvesé lett otthon. Minden findzsában ibolya illatozott. A másik garaboly is így került a kamrába, csak később és rózsákkal. Ez a múltjuk. Es egyszer még szerepük lesz az életben. Azután tűzbe vethetik. elrohadhat az esőn, elvihetik a szeméttelepre mind a kettőt. — Amikor eltemetnek, ennek a két kosárnak ott lesz a helye a síromon. Az egyik ibolyával legyen tele, a másik meg rózsával!... — ez a rendelkezés. Addig szolgálhatnak hagymának, krumplinak, de ott telik be a sorsuk! Erről aztán többet nem is kell beszélni, mindenki tudja, akit illet! S a kedves öregúr borogatást kér visszeres lábaira. SZ. SIMON ISTVÁN