Délmagyarország, 1977. december (67. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

10 Vasárnap,' 1977. december 25; fi Az utolsó lövések Egy gyomorgörcs története A zt mondja Imre bácsi, akA kor tették ki a pontot az első háború végére, amikor az ő vállába belelőtték a golyót. Mellé — mondja mindjárt Zit>tt is, de rászól a felesége: hallgass, Imre! Három év alatt nem tudták rászoktatni, hogy puskával szedje le az embereket az árok partjáról. Akiben lélek lakott, vagy elfutott, vagy rakosgatta fölfelé a kezét, és várta, hogyan szúrják keresztül. Oldalbavágta a puskatussal, hogy arról koldult: — Menj haza. mafla! Nekünk ls kevés a kenyér. A kenyérről is eszébe jut valami. Amikor a Károlyt megkoronázták, akkor olyan kenyeret adtak, mint a kalács. Azelőtt? A pocok is megfialt benne, mire a frontra kiért. A Károly igen jó király volt, egyszer legalább jó kenyeret adott. Csak a Zita ne lett volna mellette. Az egész sereg arról beszélt, hogy másnap délben terített asztalnál ebédelnek. Velencében. Hamvasbőrű szép szüzek hozzák maid a tányérokat, tele hússal. Jó lenne a hús. mondta ő, de abból sem lesz semmi. Egész éjjel kint voltak a harmadik vonalban. Nagyot tudtak aludni akkor ls, ha mellettük sütögették az ágyukat. Most pedig lőttek. Be voltak állítva az órák, a h«"-minc és feles pontosan háromkor elkezdte a pergőtüzet. Hatkor elindult az első rajvonal. Egy nagy hurrá, amikor átérnek a vízen, aztán nagy csönd. Se hurrá, se lövés, csak csönd. Indul a másik vonal, ezt már jól figyelik, mert nekik is így kell maid csinálni. Könnyű nóta különben, mert eleven ember azt a tüzet túl nem élte. még ha száz ördög bújt bele, akkor se. Hurrázik a második vonal ls, aztán elhallgat. Robai meg akkora támad. akkorát ők még nem hallottak. A hidat viszi a víz. Az árvíz. Kapkodnak a hidászok, akasztanák a másik hidat, nem tudják. Ahol megvetik a lábukat, két perc múlva már tenger van. Árad ü Plavé. önti a mérgét lefelé a hegyekből. Az olasz pedig kezdi visszaköszönni a jóreggeit. Megnémul a rémület. Hogyan lőhet a digó, ha előírás szerint háromtól hatig mind elpusztult? — Árulás! Emberek, elárultak minket! Megint nekitüzesedik, és szidja Zitát. „az áruló ribancot". Öreg szüle megint azt mondja neki: hallgass, Imre! Visszakanyarodik a beszéd oda, hogy behúzódtak az árokba, a kövér hentes meg azt mondta, úgy érzi, odaégett az ebéd Velencében. Visszavonultak, csak vonultak, megint vonultak, egyik este aztán az a parancs, hogy megállnak. Odahasal reggel a géppuska mellé, ő a 3-as, a szalagadogató. Még meg se pirkad, ropog minden. Utánuk jött a Piavé? Kapkodnak a géppuska körül, forgolódnak, figyelnek, kapják aztán jobbról, most vigyázzanak észnél legyenek, mert jönnek a páncélok. — Mik? — A páncélok.' — Na, Uram Jézus, most segíts. Páncélost ugyan nem láttak, csag a nagy csörömpölést hallották. Csak ar.nyit láttak, hogy nagy füstgombóc trappol feléjük. Por is lehet az, olyan mint a boszorkányszél. Fekszenek hárman a géppuska mellett. Mit csináljunk? Fussunk? Fussunk! A parancs azonban azt mondta, hasalj, tüzelj! Megcélozta az l-es az első füst. csomót, beleresztett a közepébe. Kaocsoliák a másik s/alagot, beleadogatják azt is. Egvszercsak lángot vet a füst. Éljen! — Az el«ő páncél meghalt! Isten éltesse! Elkezd forogni a másik, mint a birka, ha megkergül. Etették a géppuskát, ahogy csak nyelni tudta, de a három tank oda se bagózott neki. — Add a szalagot! — ordít az 1-es. — Add a szalagot! — kiált a 2-es. — Elfogyott — mondja a 3-as. Most mi lesz? Ha ez mást nem tesz. csak ránkjön, akkor is kocsikenőcsöt csinál belőlük. Szétdobták a géppuskát, ahogy szokták, de idejük nem volt rá, hogy vigyék is. Hagyták az árokban. Kőistálló volt az út mellett, oda futottak. Ott az egész század. Ezt talán nem lövi szét a tank. Megáll előttük az őrmester. — Hát a puska? — Ott van az árokban. — Hol a helye a katonának? Ahol a fegyvere. Mars vissza a géppuskáért. Magvarázzák neki. nyughasson egy kicsit, majd csak eláll a golvóeső. Addig úgyse viszi el senki. — Ismételje a parancsot! Odaáll Imre az üvöltő bolond elé: — IdefigyeUen őrmester űr! Oda visszamenni létezhetetlen. Akit erre a földre anya szült, örüljön most, ha egy kőistállót talál, barom nélkül. — Maga ne pofázzon! Odaköpik elé a tisztek is, hogy ugráljon, csak ugrálion. úgyse ő nyeri meg a háborút. Ö-mester azt még egyszer se nyerte meg. Nyüszít az őrmester, és vicsorog: — Megkeserülitek még. Azt mondja az l-es: — En visszamék. Kihúzom a puskát . — Marha vagy. Kiugrik, ahogy ritkul a lövés, szalad egyet, elbukik. Mászik előre, újra fölugrik, cakkozva fut tovább. Már benne van az árokban. Ott van a géppuskánál. Még szerencséje lesz. Rakja föl a kerékre — csak rakná, mert megakad. Ráhajtja a fejét, nem mozdul. — Vége. — Az őrmester mondja. Csak ennyi egy ember? Rámondjuk, hogy vége? Hátha nincs is vége, csak meglőtték. Hány embert lőttek már meg, hogy nem lett vége? — Őrmester úr, alázatosan jelentem, én kihozom a Pistát — Megtiltom. — Maga csak ne tiltson meg semmit. A géppuskáért muszáj bemenni, az emberért nem? Meghúzta a derékszíját Imre, kibukott az istálló fala mellő'. de el is vetette magát mindjárt. Kopogott a mész a falról, úgy lőtték. Aki egyszer elkezdte, nem tud megállni. Ha csak egy kicsit is él még a Pista, nem szabad otthagyni. Hol előtte, hol utána porzott föl a lövés, fö'ugrott mégis, rohant bele az árokba. — Pista, Élsz még, Pista? Pista fekszik a földön, a feje a kerékagvnak dől. Piros rózsa van a mellén. Odafekszik mellé, fél vállát ráfordítja a vállára. Átfűzi a hóna alatt a kezét, húzza visszafelé. — Nézd csak, Pista? Megálltak a páncélok. Nem is lőnek. Nekik is elfogvott a lőszerük. Fútórdel föláll, roggvant lábakkal viszi a hátán Pistát. Hall még egy pukkanást hátulról, de nem törődik vele. Érzi a vállán, hogv meleg. — Szegény Pista! Addig bírd ki, amíg bekötnek. Addig tartsd meg a véredet. Mire visszaér az istállóhoz, üvölti mindenki, hogv éljen. Leveszik hátáról a Pistát, őt meg dobják föl a levegőbe. Jön a parancs: tüzet szüntess. Éppen jókor, úgvse lőtt senki. Valaki elkiáltja magát: — Vége a háborúnak! De sokszor elkiáltották már. Most azért magasabbra dobják másodszor Imrét Amikor elkapják. leteszik, akkor mondja csak Varga, a 2-es: — Véres a hátad, egykomám! Odanyúl Imre, lecsapja a vért. Szegény Pistáé. — Elöl is véres vagy. Állával törül oda a vállához, érzi, hogy meleg. — A Krisztusát! Valami eltalált. Megint parazsat fog az öreg tapló, és szidia Zitát, mintha géppuskával lőné rá az átkot. Mert elárulta a szegény bakát kint a Piavé mellett. Ennyi év után még lehet így átkozódni? öreg szüle most is rászól. — Hallgass, Imre! — Miért hallgatnék? — Mindig jár a szád. Meglátod, baj lehet még ebből. Az utolsó lövések nehezen gyógyulnak. HORVÁTH DEZSŐ A

férfi krétaszín arccal görbed a heverő szélén, kezét a gyomrán szorítja. Nyöszörög. Szeme alá sötét árkot mélyít a fájdalom, ajkát összepréseli. ' Fáj a gyomra. Az előszobából berregés hallatszik. Utasszállító repülőgép, traktor vagy tűzoltóautó — gondolja a férfi. De aztán rájön, hogy tűzoltóautó nem lehet, mert akkor szirénázna. A kilincs vadul megnyikkan, kattog. Az az egyén, akarom mondani. géperejű jármű, aki rángatja, nyilván alig éri fel. Végre kitárul az ajtó, s egy megejtően kopasz gyerek berreg be a kilincs alatt. — Szervusz, kipi-kopinger — nyögi a férfi —, minek ennyi gáz? — Követ szállítok — mondja a kopasz (ezek szerint dömper), egyben abba is hagyja a berregést. s úgy tetszik a dömperséget is. Közelebb lép, mutatóujjával a férfi gyomrára bök. — Megint itt van? Gyűrött arccal bólint. — Mit csinál? — Terpeszkedik. — Rá is gvújtott? — Rá. Mindketten elképzelik a Fájdalmat, ahogy pöffeszkedik odabe. Nagy, lancmók pasas a Fájdalom, fekete, szétálló sörényű és két hegyes szemfog lóg ki a szájából. Elégedetten fújja a füstöt. — És Tropkó úr? — kérdezi a gyerek — már beküldted? Tropkó urat, akinek egyébként Troparin a becsületes neve, nemigen szereti beküldeni a férfi. Azt szeretné, ha a Fájdalom magától eltakarodna. — Még nem — mondja —, de most már itt az ideje. Egy üvegcséből kiráz egy szemet, lenyeli. — Bent van? — kérdezi suttogva a gyerek. — Bent. — Mit csinál? — Még csak nézelődik. — A Fájdalom észrevette már? — Észre. — Mérgelődik? — De még mennyire — mondja a férfi, és a tenyerét jó erősen a gyomrára szorítja. A nyalka, rokonszenves arcú Tropkó úr bent áll hát a helyszínen, a böhöm Fáidalom gyanakodva föltápászkodik. — Már kergeti? — kérdezi a gyerek. — Nem — nyögi a férfi —. még csak beszélgetnek. — Azt kérdezi a Fájdalom, hogy mit akar már megint a Tropkó úr, igaz? — így a gyerek. — Azt. — És Tropkó úr mit válaszol? — Hogy lesz szíves, Fájdalom úr, elkotródni. — Kotródik? — Nem. Azt mondja, nem jókedvéből jár ide, hanem az én érdekemben. — A te érdekedben? — Igen, mert itt egy fekély — mutatja, hol —, és ez egyre csak nőni fog, ha zsírosat eszem és vedelek. ) — Mit ha vedelsz? — Pálinkát. — És Tropkó úr? — Nem vitatkozik, felgyűrte az inge ujját. A gyerek szeme felcsillan. — Leken neki egyet? — Remélem — nyög a férfi. — Jobb kézzel is meg bal kézzel is? — Jaj! — Mi az? — Verekszenek. — Gyerünk. Tropkó úr, húzz be neki! — lelkesedik a gyerek. A férfi arcán simulnak a ráncok. Hanyatt fekszik. — Már fogja a nyakát? — Fogja. — Tropkó úr jó erős, igaz? — Ühüm. — Még nem kergette ki egészen? ' — Egészen még nem, de mindjárt kinn lesz. — Allj az ablakhoz — súgja a gyerek. — Minek? — Hogyha kijön a Fájdalom, essen le az emeletről. Majd jól összetöri magát. A férfi az ablakhoz áll, arcába kezd visszatérni a szín. — Most — mondja —, most kint van. — Hess, hess, ronda Fájdalom — kiabál a gyerek és kezével az ablak felé legyez — sose gyere vissza! * Puff — a Fájdalom nagyot nyekken a járdán. LÁZÁR ERVIN . N

em való neked gyerek, amikor magadra sem tudsz vigyázni — mondta szemrehányóan Apa, és még egy pléddel betakarta Babucit. Ezt követően sálat tekert Anya nyaka köré, s mérgesen csomót kötött rá. Anya földúlt ábrázattal letépte magáról a nyakmelegítőt, s a pléddel a szatyorba gyűrte. — Értsd meg, hogy nem fázom, és a gyereket sem fogjuk anyámasszony katonájának nevelni! A jelenet — akárcsak a mesében — egymás után háromszor megismétlődött, mivel mindketten ragaszkodtak elveikhez. Végülis Anya lett a győztes, ezért Apa elengedte a babakocsit, és fölháborodva zsebre dugta kezét. Suttyomban hátranézett, hogy a családi perpatvarra fölfigyeltek-e az utcai járókelők. Senki nem látott semmit, így zaklatott lelkiállapotban ugyan, de látszólag békésen sétáltak tovább. * A színház ruhatárában tolongtak. Apa féltő gonddal próbált helyet csinálni Anyá-' nak. nehogy összepréselődjön a tömegben. — Hogy tetszett a darab? — kérdezte Apa, elterelve a szót egyéb kínos eseményekről. — Mintha rólunk mintázták volna a főszereplőket — mondta Anya. — De mit gondolsz. hazaérünk szoptatásra? — folytatta, és elvette a gvámnttalan Apa kezéből a cédulákat. — Szíveskedjék erre is jönni! Legalább negyedórája várakozunk — szólította meg a ruhatáros nénit Anya. — BaApa, Anya és Babuci bát kell etetnem — tette hozzá. — Akkor ne járjon színházba, kedves! Tessék otthon maradni! — vágta a kabátokat a kiadópultra a nyugdíjas korú néni. — Ennek sem kell az unokájára vigyáznia — jegyezte meg Anya az utcára lépve. * Változatosan teltek a napok, Babuci szépen fejlődött. — Mesélj valamit, mi volt a munkahelyeden? — tette föl a kérdést Anya egyik délután. — Hát... — kezdte volna Apa, Anya azonban közbevágott: — Képzeld, a postás meghozta a gyermekgondozási segélyt. Vettem Babucinak új tipegőt. Nézd meg, ott van a szekrényben, az az édes kis piros. Na mesélj! — Kérlek szépen... — akarta folytatni Apa. — Ja. meg ezt a csörgő kupakos hintőport — mutatta Anya —. és ezt a cuki rágókát. Tudod, hamarosan kibújnak a fogacskái. Ugvan. mondj már v'nmlt. mi fp-tépf odabent? Miért titkoVidzol? — Drága szívem, ha anynvira kíváncsi vagy, hagvjál végre szébpz jutni! — csattant föl ingerülten Apa. — Ki tart vissza, hogy beszél'? Tessék, sír a baba, úgy kiabálsz! Apa berohant a kis smhába, és megvigasztalta. Babucit. Magához ölelte, s kisétált vele a konyháig, ahol Anya a tornyosuló vasalni valók mögött zsörtölődött. Babuci láttán csókra csücsörítette száját. — Látod, angyalom? Nap mint nap mosok, főzök, vasalok, táplállak téged, de ez az undok Apa arra sem méltat, hogy megossza velem a gondjait. Ugye finom volt a bébiétel? — cuppogott Anya. * — Hát itt vagy? — toppant be Anya a gyerekszobába. — Ezentúl tudom, hol keresselek, ha félórákra eltűnsz. Csöngettek. Apa gyorsan visszatette Babucit fekhelyére, majd ajtót nyitott. Nagymama érkezett fölmálházva, s az asztalra pakolta a sok finomságot. Ekkor Babuci hangosan gagyogni kezdett. — Hallod? Azt mondja, hogy anya. — Dehogy is. Apát mond, figyelj ióbban! — Ejnye gyerekek! Olyan keveset játszotok szegény kicsikével — vette föl Babucit nagymama. — Ha nem tudnátok, ilyenkor azért sír, mert nem foglalkoztok vele eleget — mondta, és pesztrálni kezdte a babát. Apa és Anya irigyen nézték, hogy a nagvmama elkobozza tőlük Babucit. De nem mertek szólni. Kivonultak a másik szobába... — Nem való neked gyerek! — mop.dta Anya. — Neked seln való gyerek! — mondta Apa. — Nem való nekünk gverek — mondták mind a ketten, és nevetni kezdtek. RÓZSA IMRE