Délmagyarország, 1977. november (67. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

Vasárnap, 1977. november 27. 3 PVC-gyár épül Kazincbarcikán KISZvédnökséggel épül a Borsodi Vegyi Kombinát új PVCgyára, amely évente 250 ezer tonna 50 százalékos nátronlúgot gyárt az alumíniumiparnak, a felszabaduló klórból etilén hozzáadásával pedig 150 ezer tonna PVC-port állítanak majd elő évente. A próbaüzem 1978-ban megkezdődik. Képünkön a PVC-t tároló gömbtartályok. Szavatosság a lakásért Hazánkban — de valószínűleg más országokban is — a legfontosabb és legdrágább árucikk a lakás, amely nem is egy, hanem több generációt kiszolgál. Kenyeret naponta, ruhát, ciaőt évente, tévét, gépkocsit iegfeljebb egy évtizedre vásárolnak az emberek. A tartós fogyasztási cikkekre a gyártó cég szavatosságot vállal. Tehát meghatározott ideig garantálja — normális használat esetén — a díjmentes javítást, alkatrészek cseréjét, vagy az egész termék kicserélését. Méltán várja el a vásárló ezt a biztosítékot egy lakásnál, melynek jelenleg az átlagára eléri a fél millió forintot. Környezetünkben a legtöbb lakást a DÉLÉP dolgozói építik, s amióta házgyárral is rendelkeznek, évente ezer számra ontják a lakásokat. Több lakás, nagyobb öröm mindanynyiunknak, különösen azoknak, akik régóta várnak önálló otthonra. De a több lakás, az állandóan növekvő mennyiség bizonyos mértékben a gondokat is növeli. Egyik építőipari szakember nosztalgiával mondta, hogy a mennyiségi növekedés szakmájukban a minőség rovására megy. A lakás vásárlója, tulajdonosa nem ilyen aspektusból mond véleményt, hanem kategorikusan kijelenti, hogy hanyag munkával sértik meg a minőséget. Lehet, hogy a szakembernek is igaza van, mert mindennek van határa, a mennyiségi oldalnak is, sőt, bizonyos feszítések vajóban más területen visszaütnek, így a minőség területén is bekövetkezhet a romlás. E két párhuzam azonban nem ad választ, legalább is megnyugtatót nem. Sok más összetevő befolyásolja a lakások minőségét. Az építési anyagok és szerelvények, berendezések minősége, amelyet végeredményben hem is a kivitelezők készítetek. Hasonlóan lényeges a szakmunkások tudása, morális magatartása, a csoportvezetők és művezetők alapállása, az üzem- és munkaszervezés állapota. A legtöbb kifogás mégis olyan területeken éri az építőket, amelyeket nem kellett volna céltáblává degradálni. Ahogy mondani szokták, józan paraszti ésszel is megállapítható, hogy a szavatossági munkák jelentős részét azért kell elvégezni, mert egyszerűen odacsapták a munkát, lelketlenül, felelőtlenül mondták ki, hogy fájront, mehetünk tovább. Holott nem mehettek v.olna, egy lépést sem, amíg a szekrény ajtaja nem záródik, az előszoba burkolata rücskös, a bejárati ajtót nem lehet becsukni, ferdén áll a csempe, a szegély nem takarja el a szőnyeg szélét, a hollander mellett csurog a víz és így tovább, ezernyi példát mondhat bárki. Volt olyan építőipari vezető, aki erre a kérdésre azt felelte nekem, hogy lehet választani, vagy száz lakás hibákká1, vagy kilencvenöt hiba nélkül. Találnánk-e öt elvan lakásra váró családot, aki lemondana a minőség miatt? Mondanom sem kell, mennyire hibás az ilyen szemlélet, már eleve lemond a jól végzett munkáról. Persze olyan szakemberekkel is szót váltottam, akiknek az " volt a véleménye, hogy kizárólag fegyelem kérdése az egész. A lelkiismeret kérdése. Mert milyen ember az, aki otthagyja hibásan a munkáját Az az ember lelkiismeretlen más tekintetben is, a magánéletében is, a közéletben is. Az idős szaki — mert legalább harminc esztendőt húzott le idáig az építőiparban — inkább kevesebbet keres, de amit kiad a keze alól, azért vállalja a felelősséget. Elismerik ezt vezetői is, bár megkapta már a háta mögött, hogy sokáig piszmog a kiadott munkán. Nekem ez a piszmogós embertársam a szimpatikusabb, mert amikor saját munkáját becsülte, engem, embertársait is megbecsülte. Valószínű lelki szemei előtt megjelentek az új lakók, áttételesen az ő gyermekei, unokái, s odaképzelte magát is a várva várt otthonba, boldogságuk részese kívánt lenni. Apró kiigazítások mindig maradnak lakásépítkezés után. Éppen arra való a szavatossági üzeme az építővállalatnak, hogy azokat rendbe tegye, kijavítsa. A DÉLÉP szavatossági üzemének vezetőivel beszélgettem, elmondták, hogy sokat javult helyzetük az utóbbi években. A saját területükön is fejlődés tapasztalható. Jelenleg nyolcvan szakember segíti helyrehozni azokat a hibákat, amelyeket otthagytak a kivitelezők. Minden szakmában segíthetnek: asztalosaik, festőik, burkolóik, lakatosaik, vízvezeték-szerelőik és más mesterségek képviselői nagy tapasztalatokkal rendelkeznek. De végül is, mi az, amit az építő vállalat valóban helyreigazít? A válasz pontos és egyszerű: van egyéves és hároméves garancia. Ha felépítenek egy lakóházat, első mozzanat, hogy műszaki átadást végeznek, a fölmerülő hibákat ki kell javítani, mielőtt a tulajdonosok, a lakók beköltöznének. Ha — úgymond — minden rendben, akkor költözhetnek, s egy esztendő múlva a. szavatossági üzem szakemberei, a vállalat minőségi ellenőrei és természetesen a beruházó részt vesz egy olyan bejáráson, melynek során minden hibát fölmérnek, és jegyzőkönyvbe Vesznek. Ezután a szavatossági üzem dolgozói kijavítják a reklamált hibákat. A félreértések elkerülése végett írom csupán, hogy akadnak olyan hibák is, amelyek meggátolnák a lakás normális használatát, azokat soron kívül, azonnal rendbe hozzák. A szavatossági üzem munkájáról most nem kívánunk elemzést adni, valószínű, nekik is megvan a maguk keresztjük. Hiszen elmondanak sok olyan példát, amikor a lakók félreértik a szavatosságot, s az éoítőipari vállalattól kérik számon a hat hónap múlva kiégett villanykörte cseréjét is. S olyan esetekben is követelőznek, amikor saját maguk tettek tönkre lakásberendezéseket, tartozékokat. Ezek kirívó esetek, de a többség, a panaszok zöme — sajnos — nem a lakók, hanem az építők hibájából keletkezik. S arról már, szinte csak mellékesen teszünk megjegyzést, hogy a szavatosságot garantáló munkások olykor „revolvereznek" a javítást jogosan kérő emberekkel szemben. Ez morális kérdés. A szavatossági üzem vezetői elmondták azt is, hogy nagyon kényesek a morálra. Tisztában vannak azzal, hogy a garanciális javításokat végző szakmunkások egy nagy vállalat színeit képviselik a vásárlókkal, a lakókkal szemben. S volt ró eset, hogy a fegyelemsértőt azonnali hatállyal elküldték munkahelyéről. A szavatosságot erkölcsösen kell biztosítani. Erkölcsösen és kiváló minőségben, tehát vissza kell állítani azt az állapotot, melyet már eredetileg is föltételezett a partner, vagyis a lakás vásárlója, amikor kétoldalú megállapodásra jutott az építőkkel — vagy azok megbízottaival —, hogy meghatározott • összegért, meghatározott minőségű árut kap. Nincs ebben semmi különös, és semmi újdonság. Régi szabálya a piacnak, ahol termelők és fogyasztók találkoznak, s végül üzletet kötnek. Törvény is született, s hamarosan életbe lép a lakások szavatosságával kapcsolatban. Remélhetően elkerülhetőek lesznek a korábbi viták, s a pénzéért valóban megfelelő „tartós fogyasztási cikkhez" jut a félmilliót áldozó család. Maradhatnánk abban is, hogy az építőipar nem jótéteményező nálunk, hanem a dolgozó társadalom része, ahol éppen úgy illik kiadni a kézből a terméket, mint a péknek, a szabónak vagy bármely más mesterembernek. Ennyit a kölcsönös tisztesség alapján is elvárunk egymástól. Ez lenne az igazi szavatosság. Gazdagh István Demográfia és prognosztizálás B

izonyos D. Pálné, Budapest XIV. kerületének egyik lakója írta a Nők Lapja szerkesztőségének címzett levelében a következő sorokat: „Higgyék el, sokszor azoknak adok igazat, akik csak maguknak élnek, ök járnak szép ruhában, szórakoznak, utaznak, én pedig reggel fél öttől este tizenegyig talpon vagyok, és hordom az 5—5 éves ruhámat. Majd pedig, amikor végre testileg és idegileg fáradtan nyugdíjba mehetnék, akkor esetleg dolgozhatom tovább, mert lehetséges, meghoszabbítják a nyugdíjkorhatárt, a mostani kényelmesek miatt... Négy gyereket nevelek, s óvodában dolgozom." A levél 1970-ben íródott, akkor, amikor fellángolt a népesedési vita, amikor gazdászok és demográfusok felismerései váltak valóban országló közüggyé. Abban az időben hazánkra az volt a jellemző, hogy a természetes szaporodás alig érte el a három ezreléket... 1972-ben már levonhatóvá vált a következtetés: a népesség csökkenésének számtalan káros vetülete, beláthatatlan káros következménye lehet. Széles alapokon szervezett gazdasági életünk fejlődése akadhat el munkaerőhiány következtében, a munkaerőhiány magára a munkamorálra is károsan hat, s ennek mór a jelei is láthatók. • A gazdasági növekedés elmélete és gyakorlata bizonyítja, hogy a nemzeti jövedelem növelése — az egy emberre jutó fogyosztás változatlan, vagy emelkedő szintje mellett — csak akkor biztosítható, ha a munkaképes lakosság minden újabb nemzedéke a teljes foglalkoztatottság körülményei között élete termelő periódusában nagyobb társadalmi terméket hoz létre, mint amennyit elfogyaszt. Ide kívánkozik egy másik tény is: a társadalomnak az adott pillanatban szorgalmaznia kell a munkavállalók számának — és tegyük hozzá még: ezen emberek szakmai tudásának — növekedését. Ennek döntő eleme, hogy legyen a termelésbe vonható további munkaképes lakosság. Ilyen azonban — hazánkban nincs. Az extenzív fejlesztés korszaka lezárult. Társadalmunk gondja tehát: népesedéspolitikai intézkedésekkel kell elejét venni a munkaerőhelyzet további romlásának. Kádár János mondta néhány évvel ezelőtt: „Szeretném itt is hangsúlyozni mély meggyőződésemet, hogy a család gyarapodásához, a gyermekek neveléséhez anyagi eszközök kellenek. Mi, materialisták, jól tudjuk, hogy csak sóhajból megélni, gyereket nevelni nagyon nehéz. De merem állítani, elvtársak, változtatnunk kell egy jelenleg eléggé elterjedt — bár nem uralkodó — szemléletmódon is. Ha ki-ki saját lelkiismerete szerint latolgatja, hogy tévét vesz inkább, vagy kocsit, mintsem hogy gyereke legyen, az ő dolga. Itt kötelező törvények nincsenek; ...de akt a társadalom normális törvényei, az emberi természet nemes vonásai szerint él. azt nem lehet csúfolni azt mi nem tűrhetjük." Elől egy egyévesforma gyerek, mögötte mamája babahasával, a kezét egy háromévesforma kisleányka fogja. Jönnek, gyürekeznének föl a városba induló buszra, a Csillag téren. Segíteni senki nem segít az anyukának. Jóval később kap csak helyet is a nem is túlzsúfolt buszon; úgy, hogy egy idősebb férfi parancsol fel ülőhelyéről két fiatalasszonyt. Az egyikük nem is bírja ki megjegyzés nélkül: „Mi már a víztoronynál felszálltunk, miért nem tud más is gondolni arra, hogy helye legyen." (A megjegyzéstevőn drága bunda van, a gyerekeivel utaaó nőn sokkal olcsóbb. A drágább holmit a gyerekek viselik.) • Szegedről elmondható, hogy a foglalkoztatottak száma évek óta nem nőtt számottevően. tgy a város termelő vállalatai nem tehetnek mást: fokozniuk kell a hatékonyságot, csökkenteniük a kisegítő tevékenységet folytatók arányát, növelniük a munkaidő kihasználásának mértékét. Az ipart termelés országos átlagot meghaladó nö' vekedési üteme csak így .art ha tó. Ám gondolni kell a közeli és a távolabbi jövőre is. Létkérdés, sorskérdés, hogy gondoljunk reá. Országunk nyersanyagszegény: ebbőt következően exportérzékeny; csak a hatékonyság növelésével, a termelékenység fokozásával hosszú távon nem oldhatók me» gondjaink. A jövőben csak kis anyag- és energiaigényű gyártmányok, ágazatok fejlesztése gazdaságos. Ez a tény pedig arra utal, hogy a munkaerőhelyzetünk stabilizálására van szükség: arra, hogy gyárain) reálisnak tűnő tervei ne futhassanak létszámhiány miatt zátonyra. • A D. Pálnék élnek helyesen, és éppen ezért nem is érthető az ő aggodalmuk jövőnket illetően. Abban viszont igazat kell adnunk nekik, hogy nemcsak az ő igazságérzetüket, de az egész társadalomét meg kellene mozdítani; hogy azok. akik a jövő megalapozására nem vállalkoznak — bár megtehetnék! —, legalább jól megérdemelt ellenszenvünket vívnák ki. Nem többet, csak ennyit, bár ennyi sem kevés! V

égül egy tény csupán: „1985-ig a társadalom a családi pótlékban részesülő gyermekek akkori felnevelési költségeinek mintegy felét fedezi." A népesedéspolitikai intézkedések hatékonysága azonban szemléletünk változása nélkül tovább nem fokozható. A két buszbéli fiatalasszonynak adreszszálva ' ugyan, de általánosságban is érvényes következtetés ez. A népesség növekedése. sőt annak prognosztizálhatóan pontos mértéke is múlik ezen. Pedig ma már az ezredfordulóra kell terveznünk, tudnunk kell, hogy hány ember léphet munkába akkor, s azt is. hogy körülbelül milyen képzettségűeknek kell lenniük. A jövőt tervezni kell ugyanis, de ez csak a jelenben lehetséges. Petri Ferenc Hol szorít a cipő? Gyárnak nevezik, de senki ne képzeljen maga elé óriási munkacsarnokokat, futószalagot, megrakott ládákat. A gyógyászati segédeszközök gyárában, noha jó néhány korszerű, értékes géppel találkozhat ott a kíváncsiskodó, nagyrészt kisipari módszerrel dolgoznak. Nem is lehet ez másként. Ortopéd cipőt, gerincet rögzítő fűzőt nem lehet séma után készíteni. A kézi munka még nélkülözhetetlen, s mivel mindössze csak néhány tucat szakember dolgozik a gyárban, átlagosan 60 napot, vagy még ennél is többet kell várnia annak, akinek például ortopéd cipőre van szüksége. Emlékérem A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Tanácsa kiemelkedő szakmai és -i-tatói tevékenységéért d ~itágothai János K is egyetemi tanárt, ir Tudományos Akadt, nőket tüntette ki az 1977. évi Semmelweis-emlékerer.imel, Támogatás óvodákra A Borsod megyei tanács újabb tizennégymillió forint vissza nem térítendő támogatást juttatott a községeknek óvoda építésere. Az ösz1 szeget — pályázati alapon — tizenegy község kapta meg, azzal a kikötéssel, hogy saját erőforrásaikból együttesen tizenkilencmillió forinttal kiegészítik. Az összesen 35 millió forint értékű támogatás felhasználásával az ötödik ötéves tervben több mint ezer óvodai helyet alakítanak ki Borsod megye harminckét településén. (MTI) A gyógyászati segédeszközök központi, budapesti gyára nagy erőfeszítéseket tesz, hogy vidéki fiókjaiban s a jókora területet — három megyét — ellátó szegedi gyárában korszerű feltételeket teremtsen a munkához. Az Egészségügyi Minisztérium a másik aggasztó gondon próbál segíteni, évente 15 millió forinttal támogatja az ortopéd szakképzést. Azaz támogatná, ha lenne erre az igen fontos. könnyűnek ugyan nem mondható, de rendkívül szép munkára vállalkozó. Az évi 25 ezer ortopédiai segédeszköz gyártására csupán 40 dolgozóval rendelkezik a gyár. Kivétel nélkül szakmunkások: a cipészeknek, a műszerészeknek, a fűzőkészítőknek itt nemcsak szakmájukat kell magas fokon ismerniük, tudnak latinul írt recepteket olvasni, s a leglényegesebb anatómiai, élettani ismereteket is megszerezték. Szép pálya az övék, hovatovább mégis kihaló szakma lesz. A szegedi 40 tagú kollektíva majd háromnegyed része öt-hat éven belül nyugdíjba megy. Az ipari szakmunkásképző intézetek évek óta nem kejpeznek ortopéd cipészt és műszerészt, így aggasztóan megválaszolatlan a kérdés: mi lesz az utánpótlással? A minisztérium az anyagi áldozatoktól sem riad viszsza, mégis — úgy látszik — csak pénzzel nem lehet a gondokon segíteni. A szakma népszerűsítésére lenne szükség, s mivel e témában országszerte „szorít a cipő", a helyi illetékes szerveknek minél előbb megoldást kellene találni. Igaz, a Klauzál téri gyógyászati segédeszközök gyára nem kimondottan szegedi illetőségű. Gazdája, felügyeleti szerve, patrónusa nincs a városban, a budapesti központhoz tartozüí. Gondjai azonban a város s a környező megyék lakosságát sem hagyják érintetlenül. A szervezett, összehangolt pro ••aganda talán segítene. Akár a pályaválasztási tanácsadó intézet is magára vállalhatná ennek az igazán szép szakmának a népszerűsítését. A fiatalok ugyanis nem ismerik eléggé e munkát, nem tudják, hogy az ortopéd cipész és műszerész az orvos legközvetlenebb műszaki segítőtársa, akinek munkáját anyagiakban is tisztességesen honorálják. L. Zs. V )