Délmagyarország, 1977. október (67. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

Vasárnap, 1977. október 23. ti Tamási Aron Öreg pillangó Kiskert A

z asszony adminisztrátor férje munkahelyén. Kitüntetett a bizalmával. — Maga Z.-n lakik? Van ott telkünk. Mindjárt a műút mellett, jobbra. A férjem nem akart beleegyezni, hogy vegyünk. Azt mondta, neki ellenszenves ez a kistulajdonosi mentalitás. Zseniális ember, de annyi gyakorlati érzéke nincs, mint egy pávának. — A végén mégis csak beleegyezett ... — Meggyőztem. Mondtam neki, manapság a parasztok keresnek a legjobban. Ö nem kap annyit egy kétíves tanulmányért, mint a maszek egy autó dinnyéért. Én már akkor is megmondtam, hagyták elvándorolni az embereket faluról, aki ottmaradt, azt nagyon meg kell fizetni. — Idén nyáron már nem volt gondunk a zöldségre — folytatta. — A kert felét bevetettem krumplival. ültettem répát, petrezselymet, babot. Semmit sem kell a piacról venni. — A férje ls szokott kapálni? — Á... Máig is méltóságán alulinak érzi. hogy szerszámot vegyen a kezébe — válaszolta, és megértően mosolygott. — Ul a hűvösön és olvas. Meg nagyokat eszik a babból, ami a naturális gazdaságunkban termett. * Ismerősöm romantikus lélek. — Imádom a természetet — magyarázta. — Itt, az Alföldön még a táj sem olyan különös. De ez nem is baj. A természetben a szabadság a lényeges. Ez a szabadság utáni vágy hozta létre a telekházat, a hobbikertmozgalmat. Kiszabadulni a kőrengetegből. a tülekedésből. Az urbanizáció átka az egyhangúság. Menekülni kell tőle. Erre való a telek. — Ott nincs egyhangúság — mondtam. — Ki deszkasufnit épít, ki emeletes villát, garázzsal. — Kár célozgatnia, nem ez a lényeg. Hanem, hogy a telkemen azt csinálhatok. amit akarok. Nincsenek tiltótáblák, ne rakjak tüzet, ne szemeteljek. — Tüzet rakni, meg szemetelni jár a telkére? — Az csak példa volt. Maga szándékosan félremagyarázza a szavaimat. A lényeg, hogy ott nem vagyok alárendeltje senkinek, szabadon megvalósíthatom önmagam. A sikerélmény hiányzik az embernek. A hivatalban csak kis csavar vagyok egy nagy gépezetben, át sem látom az egésznek a működését — Ezzel szemben a háromszáz négyszögölén az történik, amit maga akar. — Pontosan. Nem nagy dolgok, nehogy azt higgye. Ültetek például egy barackfát. Nem értek hozzá, szakkönyvből metszem, permetezem. Tudja. micsoda öröm, amikor termőre fordul? Az én kezem munkája! — Nem kevesli szabadságnak a háromszáz négyszögölet? — Arra gondol, hogy nagyobb telket kellett volna vennünk? — Arra gondolok, hogy elég nagy az ország, biztosan van olyan része, amelyet még nem ismer. Gyönyörű tájak vannak, műemlékek... — Várak vannak, meg templomok. Azok is. egyik olyan, mint a másik. c*ak ' belépőjegyet kell mindenütt újat venni. Én ezt nagyzási mániának tartom, szerintem az ott megforduló emberek felét sem érdeklik azok a romok, csak bámulják, mintha értenének hozzá. Az sem mellékes. hogy a kertem itt van, tizenöt kilométerre a lakástól. Nem ingyen szalad ám az autó... — Azelőtt mivel töltötte a szabad idejét? — Vergődtem, fulladoztam a négy fal között. Tudja, én olvasni nem nagyon szeretek. A hivatalban oírmunkát végzek, másfajta tevékenységre van szükségem. ha ki akarok kapcsolódni. A színházban kevés a zenés darab, azokat meg szoktuk nézni. A feleségem a tévé előtt ül sokat, de én azt is elunom. Valóságos isten áldása ez a telek. Nekem a munka az igazi szórakozás. A könyv is annak igazán öröm, aki írja, a színház annak, aki játszik Va darabban. Ott csak kellék lehetnék. Ahogy a költő mondja: Én dolgozni akarok ..., hogy élvezhessem a munkám gyümölcsét. Ezt hívják aktív pihenésnek. * A beszélgetés után sokat tűnődtem: ml a titka a kiskertmozgalom rendkívüli népszerűségének? Jó befektetés a telek? Divat, sznobéria? Gazdasági kényszer hajtja ki az embereket a városoktól húsz-harminc kilométerre, hogy naturális módszerekkel megtermeljék a családnak való zöldséget, gyümölcsöt? Az urbanizáció kitermelte mozgásigény adna kielégítő magyarázatot? A kisember szabadságvágyát hivatott kielégíteni a pár száz négyszögöles telek? Harminc éve lefojtott kistulajdonosi nosztalgiák törnek felszínre új, simulékony ideológiát fércelve maguknak? Azt hiszem, általánosságban egyik sem. Nem megszüntetni való vadhajtás a hobbikertláz, nem is a szocialista átalakulás nagy vívmánya. A kiskertmozgalmat és az igazolására használt érveket, elméleteket jelzésnek tekinthetjük, dokumentumoknak egy átmeneti kor lassan változó tudatállapotáról. Nemrégiben a kertek közösségteremtő ereiéről próbáltak meggyőzni. Segíti a rétegkaocsolatok kialakulását, magyarázták. A kertbarátklubban közel hozza egymáshoz a mérnököt és a munkást, ha facsemetékről beszélgethetnek, megoszthatják egymással a lisztharmat, vagy a pajzstetvek gondját. Ez igaz. De bennem rögtön ágaskodott a kérdés: ugyanazt a mérnököt és munkást eddig miért nem hozta közelebb egymáshoz a lakóhely közös gondja, társadalmi, kulturális problémáink? Netán a munkahely közössége. És ha már egymás mellé került a telkük: a jövőben beszélnek-e másról is, nemcsak pajzs tetvekröl ? TANACS ISTVAN M

ár esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Ügy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska. ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a r.agy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis, hajnalban a kakasok versengve és nagy buzgalommal szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi: sőt, azt is meg tudta volna mondani, csupán hang után, hogy melyik milyen, s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert mióta özvegyen és egyedül él az öreg. azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra. nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobbban a fény. s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak. mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni: s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen. legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra. s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg. mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony, onnét az útszélről is szinte a híd alá fúita a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő. aki friss mozgással éppen feiéie tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az if jú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — Jó reggelt, Mihály bátyám! — köszönt is János, elég kedvesen. — Jó reggelt, egy-öcsém! — fogadta az öreg. — Hát hogymint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg. — S mért van maga rosszul? — kérdezte. — Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember ágyba dől ilyenkor — mondta hát János. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg áz öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — János beszéli — felelte a vénasszony. Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatni kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony, csak pislákolok — nyöszörgött az öreg. — Hát akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba !s fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött úgy találta, mert a helvzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondta nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlevő tanúk előtt, s lelkiismeretes szokás szerint, minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg. végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult. — így jó lesz-e? — kérdezte. A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra. s a hála kibuggyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal ielentette ki, hogv az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtottan felállt, és a húsz pengőforintot általnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán viszszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe. Egy öregasszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyba, és biztos mozdulattal lelépett a földre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel mozgott hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy te» herautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magán?! — Rajtam! — Hát nincs magának semmi baja! — Nincs, mert a híd alatt voltam — nevetett az-öreg. S nevettek mások is. az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja. KÉPVISELŐK. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanác á-ak köl öKei, a képviselők között ott vannrk a szovjet dalgozák. a munkásosztály leg'obb'ai. Képünkön: Nagyezsda Gutova, a kemerovói „Karbalit" gyár munkásnője, Alekszand Sztarovojtov, a mogiljevéi építőipari tröszt brigádvezetője, Tatja ~>a Bejlovec, a blovói „Kuzbasszradio" gyár szerelője, és Alekszand Bajkov, a üribinszkij Szovhoz traktoristája PROGRAMADO DOKUMENTUM. A jubileumi év legnagyobb eseménye a Szovjetunió új, sorrendben negyedik alkotmányának elfogadása volt. Képünkön: a szavazás pillanata a Legfelsőbb Tanács üléstermében