Délmagyarország, 1977. október (67. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

Postás voltam dobbal... H

atéves koromban az első pénzt, mint postás kerestem. Gizike unokanővérerru.ek én kézbesítettem azokat a szerelmes leveleket, amelyeket egy zöldkalapos, hetyke bajszú fiatalember írogatott neki. A kilenelyukú templom tövében, a Kossuth-kertben volt a találkánk. A fiatalember a matrózblúzomba nyomta a levelet, a markomba egy fényes pénzdarabot, s máris rohantam véle a „Tisztelt Cím"hez. Gizike átvette a levelet, s kaptam tőle... — nagy, kerek, fekete szeme volt — egy csókot. Néhány perc múlva már loholtam vissza a válasszal. Az indulásnál Gizike újra megcsókolt, az érkezésnél pedig újabb fényes pénzdarab csúszott a markomba. „Postaforgalmi szolgálatom" idején egykönnyen megállapíthattam, hogy postásnak lenni gyönyörűség. Mert: pénz az indulásnál, csók az érkezésnél, hol van még egy ilyen foglalkozás? Akkor még nem sejtetem, hogy a postás nem mindig húszéves lányoknak kézbesít, s ha akad is néhány fiatal a címzettek között, bűbájos mosolynál tötabet nem adnak már egy levélért. „Szolgálatom" nem sokáig tartott. Gizike férjhez ment. Nem a zöldkalapos, hetyke bajszú vette el, hanem egy kövér, nagy fejű, lihegő bécsi, aki mindig nevetett, s ilyenkor úgy járt le-fel a hasa, mint Busi Károly kovácsmester fújtatója. Gizike vagyonos „úriember" felesége lett. Hintón mentek az esküvőre. Csak azt nem értettem, hogy miért ugrott le Gizike a fényes hintóról és szaladt hozzám, amikor meglátott. Felkapott, megcsókolt és szeme tele lett könnyel, amikor suttogta: „Kis hűséges postásom!" Ez a csók volt az utolsó keresetem. Mindez nagyon régen volt Azóta felnőttként, szakmai szakértelemmel figyelem a postásokat, bár ón Is csak — címzett vagyok. Elnézem, amint mennek hatalmai bőrtáskájukkal esőben-sárban, hóban-fagyban, forró nyárban és Ide Is, oda is beadnak égy kis papirost, amire — lehet — csak ennyit írt valaki: „Szívélyesen üdvözli: Pancikal" — A leveleknél igazán egyenlőség van. Az ügyvédi felszólítást, a gyerektartási per határozatát, vágy a halálhírt közlő táviratot éppoly igyekezettel kézbesítik, mint azt a borítékot, amibén csak egyetlen soros papír lapul: „Ma este várIák a parkban, áz utólsó padon: Jóska." Nekik, postásoknak egy a fontóS: eleget tegyenek a postai üzletszabályzatban foglaltaknak, mely szerint „... minden levél eljut a címzetthez!" A minap Gyúró Bence, az én hűséges postásom kopogtatott be hozzám: — Távirat — mondta halkan. Arca szokatlanul komor volt, pedig humoros, ember Bence. A táviratot felbontottam, közben Bence tovarobogott. Szédülés fogott el: észrevettem a távirat fekete szegélyét. Ugyan, ki búcsúzhat el tőlem éppen most örökre? Erőt gyűjtöttem, belenéztem. Ez állt benne: „...né, született Szepesi Gizella 73 éves korában Sarkadon elhunyt..." Ablakom előtt elviharzott Gyúró Bence, a kézbesítőm, akkurátosan taposva széllel szemben kerékpárja pedálját. Hátán a hatalmas bőrtáska minden taposásnál nagyot billen. Mennyi öröm és mennyi bánat lehet abban a táskában? Hát ilyen ez a posta? De Gizikétől sem vártam volna ezt el. Nem ezt érdemlem a sok szép gyermekkori „postaszolgálatom" után. Akinek annyi levelet kézbesítettem, most attól kézbesítenek nekem, az is bánattal tele. A szemben levő piroscserepes, virágos-kertes házacska kapuját megzörgeti Gyúró Bence. Kiszalad a kis Kocsis Erzsike. Bence átadja neki a levelet. Szép kacskaringós betűkből van kirakva a címzés a borítékon, közöttük virágok belerajzolva. A kis Erzsike örömében nekiugrik a postásnak, átöleli, megcsókolja. Akár annak Idején engem Gizike. Bence csak áll megbűvölve. Aztán leragadt lábát mégis kiszakítja a földből, nagynehezen eloldalog kerékpárjával. DÉNES GÉZA H

ol is játsszon az a gyerek, aki kinőtte már a játszóterek hintáit, a forgót, a csúzd;-1, a más=ókát, ot-hon pedig a lakást? Ez a gyerek 13—14 éves. Se nem pici, se nem nagy, most kezd előtte tágulni a világ, amit be akar tölteni. Még nem tudja, hogy miképpen, mi annak a módja, de nagyon szeretné átölelni a mindenséget. Lányokkal még nem, azokra csak ráles, ha mennek az utcán, és riszálják magukat ugyancsak 13—14 évesen. ök sem gyerekek már, de még nem is nők. Féltett lányságuk titkát önmaguk előtt Is őrzik. Szépek, mint a bimbózó virág, de szépek a fiúk is, akikre csak lopva néznek, az arcukba hulló hajzuhatag alól. A gyerekkor legcsodálatosabb ével az övék, lányoké, fiúké, akik adó nővé, tettre kész férfiakká nőnek a szemünk előtt. De addig? Haj, addig sok víz folyik le még a Tiszán. A lányoknak él kell játszaniuk utolsó Játékukat alvós babáikkal, azután eltenni azokat az emlékezésnek, a fiúknak pedig ki kell tombolniuk magukat a grundon, a foghíjas házak közti telken, vagy a soklakásos, több emeletes ház udvarán, mert terek már nincsenek, legalábbis nekik nincs. A játszóteret kinőtték, a parkokban pedig, ahol fát lehetne mászni, ott a tiltó tábla: „Fűre lépni tilos!" Marad az utca, a maga kegyetlen forgalmával, vagy a ház udvara. amely még befogad, csakhogy az udvart lakják szigorú szavú öregek, akiknek már nincsen 13—14 éves gyerekük, csak unokáik, akik látogatóba járnak hozzájuk a város vagy az ország más részéből. Elszoktak a gyerekzsivajtól, legalábbis a saját gyerekükétől, a mások gyereke lármája pedig Idegen nekik és bántó. Ezért is üldözik. Házban és utcán egyaránt. Nekik a csend, a nyugalom kell, pár szál virág, tenyérnyi zöld a kietlen udvar néhány senyvedő fája körül, amelyet még meghagyott az urbanizmus. Azt a tízkapényi földet úgy őrzik, féltik, mintha azt vinnék magukkal majd a kétlábnyi hosszú mélységbe. Az az övéké, az lesz mlndannylunké, de még várjunk vele, né siessünk. Ne síSíppal, essük el az életünket, ne szalaszszuk el megnézni, magunkba szívni a ma 13—14 éves fiúk mosolyát, játékukat, lihegő, fújtató, kenyeret, húst tépő mivoltukat, mert ismerősek: minket példáznak, akik szintén ilyenek voltunk valamikor. Voltunk kamaszkor előtti kölykök. Igaz, hogy mindig éhesen, amit ma nem ismernek a tizenévesek, de minket példáznak mozgásban, boldog nevetésben, a világot átölelő karolásban. Es mégsem kellenek? Sem a ház udvarán, sem öz utcán, amely forgalmával veszélyes „üzemmé" vált és ezután még inkább az lesz. Amikor már vagy még nincs iskola, úttörőtábor — kifutónak nem kell menni —, hova menjen kijátszani magát, utoljára ós végképp a 14 éves gyerek, aki ősszel belép a középiskolába, és attól fogva tanul meg öltözködni. nyakkendőt kötni? Csak a kezével nem tud még bánni, mert hosszú és esetlen, különösen, ha felnőttek társaságában kell állni, ülni, egyáltalán mozdulni. Egy Ismerősöm panaszolta, hogy addig élt Igazán, amíg élhette a gyerekei gyerekkorát, a napi csínytevéseiket. A szigor mögött hányszor mosolygott és sajnálkozott rajtuk, hogy nekik soványabb élet jutott a van mellett is, mert apjuk a nincsennel bekóborolhatta még az egész várost, be a Boszorkányszigetet, fürödhetett a kubikokban, mászhatott a legmagasabb fára madárfészket nézni, abból tojást, fiókát lopni; átúszhatta a Tiszát, a rabok tanyájánál gyümölcsöt, dinnyét csenni. Tudóm, nem az volt az élet, hanem a mai és csakis a gyerekekkel, akik már látogatni járnak csak haza. Éppen ezért, miattuk vagy értük ért hozzám közel egy anya — nagyón rámenős, szívós és elfogult panasza — tizennégy esztendős fia ügyéJ ben. Mert ügy kerekedett abból — * több hatóságot is foglalkoztató aktacsomó —, hogy a ház udvarán labdáztak, nem törődve az öregek tiltó szavával, sőt szidalmával. Nem első eset volt ez, sokadik, de most esett először a labda a fa körüli virágágyásba, és levert, letört egy szálat vagy kettőt. Az öregek most már nem kegyelmeztek. Eszükbe jutott az is, hogy a gyerek hányszor feleselt nekik vissza, nyelvet öltött * rájuk, grimaszt vágott, amikor csendre intették. Most minden keservükkel tollat ragadtak, és írtak a hatóságnak, az meg tovább az iskolának, amely parkrongálásért vont felelősségre: a gyereknek kettest adott magatartásból, annak a gyereknek, akinek RZ ellenőrzőjébe szinte kivétel nélkül dicséretes dolgokat jegyeztek be addig. Ilyesmiket például: „Jó felkészültségével magával ragadta társait is az órán" stb. Nem volt pardon, hiába ágált, érvelt az anyuka, hogy a gyereke az egyszeri megbotlás miatt a nyolcadik osztály végén viheti a középiskolába a kettes magatartást, ahol azzal ott nem tud elszámolni, és bélyeget hord majd. Megjegyzik, mint akire oda kell figyelni folytonosan és kételkedni benne már most, és talán végig az érettségiig. Anyuka szemében a levélíró, feljelentő öregek kegyetlenek, elérték céljukat, és most a markukba nevetnek. Nem különben u hatóság és az Iskola, amelyek ebben az ügyintézésben szemellenzőt viseltek, amelytói a gyerek megriadt, és azóta kedélytelenné vált, és félő, hogy nagyon nagy leckét kapott uz igazságból. Itt tartottunk a gyerek anyjával á beszélgetésben, amikor eszembe Jutott egy másik történet, és elmondtam neki. Nem minden öreg tudja elviselni a másik öreget sem, még ha külön lépcsőház visz is a lakásukhoz. Az én történetemben szereplő egyik öreg úgy állt bosszút a máslkon egy valamikori sérelem miatt, hogy vásárólt két zseb fütyülőt, és azt szétosztotta a másik lépcsőhézbeli gyerekeknek, hogy használják erővel, egészséggél, de kizárólag abban a lépcsőházban. Az eső, a rossz Idő különben is beverte a gyerekeket a kapualjba, a lépcsőházba, amely azóta zeng, visszhangzik az egymást túlszárnyaló fütyülőktől. Aki pedig azokat vásárolta, és megajándékozta velük a másik lépcsőházbeli gyerekeket, talán boldog, a maga módján mindenképpen az, éspedig addig, amíg a másik öreg, akinek így tört borsot az orra alá, kl nem talál valami még bosszantóbbat ellene. L0DI FERENC Petri Csathó Ferenc Leltár Helsingörben zsebem üres palástom kardvastól lyukas a koronát egy krumpliorrú hóembernek adtam az országalmát nem tudom ki ette még, v Lázár Tibor Lakótelepen Lakótelepen kockaketrecek gyerektigrised hozod és viszed üvegvigyorral lenéz az ablak élsz partelblliftCsben hogyha hagynak a ház előtt pléhtülkölés visft erkélyen pelenka azárítkozik boltban sorbaállnak polcon kenyér itt vagyok mohó vad város egyél. HfV A VÖRÖS HADSEREG! Az imperialista hatalmak és a belső ellenforradalom nem fogadta el a fiatal szovjet állam által felkínált békejobbot, hanem megdöntésére szövetkeztek. Munkás- és parasztfiatal-k százezrei Jelentkeztek önként a had. seregbe BÜCSfJZTATÁS A VÖRÖS TÉREN. Az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen a frontra induló egységek díszszemléje a Vörös téren. A sorokban nők is menelcttek. Szükség volt minden fegyvert fogó kézre, hiszen 14 lőkcs állam hadserege támadt a forradalmi Oroszország ellen Vasárnap, Í977. október 2. •