Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

fasaniap, 1977. július 10. Mg., mm írók a Tisza táján Lődi Ferenc — Az ember egyszer csak kikerül a gyerekkorból... — De nem felejti el! — Aztán, egy hosszabb idő után fakulni kezdenek az emlékek is... — A gyerekkor igazi, meghatározó élményei élesebbek; soha nem fakulnak meg! — Ennyire fontos neked az az idő? — Ennyire, vagy még ennél is jobban. — Akkor térjünk vissza egy kicsikét a régvolt idők Móravárosába! — Figyeld az alliterációt: Gólya, Gém... — Ezek utcanevek. — Neked. Nekem mást is jelentenek. — Mit? — Srácokat. Egy város, egy városrész, egy utca semmit sem ér a hozzávaló emberek nélkül. — Alapélmény? — Életre szóló barátságok; szegénység, focicsaták a Kolozsvári téri grundon, óriási verekedések, ebédek az ingyenkonvhán. És az, hogy sorsban, vágyakban is egyformák, egyenlőek voltunk. — A lakástokra emlékszel-e? — Szerintem mindenki emlékszik az ilyesmire, bár ..., ha belegondolok, egyforma volt ott majd minden hajlék. Szoba-konyha — slussz. — Cseperedtél közben. — És inasnak mentem, esztergalyosinasnak. — Ki volt a mestered? — Murka István. Ma ls szeretettel, tisztelettel tudok csak rágondolni. Vaganynak tartott, de jó szakembernek, jókezű srácnak. Már régen felszabadultam, könyvtárigazgató voltam, amikor egyszer megkeresett. „Gyere el fiam, igyunk egy kis bort, jó volt az idei termés. Bar nem tudom, hogy jössz-e, mert te már nagy ember lettél." Mentem volna én a megbeszélt időben, de meghalt közben. — Ma is móravárosi lakos vagy. — Két sarokra lakom a Kolozsvári tértől. Ha kilépek a házból, odalátok. Látom a mai srácokat, persze ők már nem rongylabdával játszanak, és zsíros kenyér sincsen a kezükben. — Hogy ismertek régen, mi volt a neved? <— Több is volt. Hívtak Lőcsinek, meg ciganynak is, mert nyáron irtózatosan le tudtam barnulni a sanceroknal. — Az első vers? — Nem tudom, hogy vers volt-e már, talán nem is volt vers, csak gondolatok a papírra vetve. Ügy történt, hogy egyszer csak nagyon magamra maradtam. Apámat kivitték a frontra, anyám pedig epeműtét utáni komplikációkkal — szinte már haldokolva — kórházba került. Egyedül voltam a lakásban. Írnom kellett. Aztán megmutattam a haveroknak. Tetszett nekik, biztattak. — Aztán? — Többet akartam. Nem szerettem volna megmaradni hatelemis melósnak. — És? — Elvégeztem a polgári iskolát. Magánúton. Magam fizettem a tandíjat. — Mennyi volt? — Nyolc kiló zsír — félévenként. — Honnan szereztél annyit? — Eladtam a zakómat. Kaptam érte cigarettát, a cigiért meg zsírt. Cserekereskedelem. — Közben? — Dolgoztam. A konzervgyárban voltam esztergályos. Onnan jelentkeztem a tanítóképzőbe is, levelező voltam ott. — Meddig? — Három év után tettem szakérettségit. Siettem. Ezzel is lehetett egy évet nyerni. Aztán a főiskola következett, majd a bölcsészkar. — Jártál pártfőiskolára is IZZ — Egy évig, Pesten. Akkoriban ismerkedtem meg Benjámin Lászlóval, Juhász FerencceL ök is biztattak az írásra! — Ki közölte az első versedet? — Sőtér István a Tiszatájban. Neki nagyon sokat köszönhetek. Segített, bátorított, úgy bánt velem, ahogy minden kezdő költővel kellene... — Kellene? — A kezdők támogatására nem általános gyakorlat, talán te is tudsz példákat erre.., — Tudok. — A pártiskola után nem akartam a fővárosban maradni. Szegedi vagyok, ezért. — Hova kerültél? — Másfél évig a Somogyikönyvtár igazgatója voltam. — A könyvtárat sokan ideális helynek tartják egy költő számára. Könyvek között él, csendben, van ideje meditálni a maga és a világ dolgain .,, — Én nem éreztem magamat jól benne. Nekem túlságosan js zárt világ az. Üjságíró lettem. — Hányban? — Huszonkét kerek esztendeje. — Egyhelyen? — Persze. Miért kérded, nem ez a természetes dolog? — Ebbe ne menjünk bele, megoszlanak róla a vélemények, van, aki szerint három év az optimális idő egy szerkesztőségben, aztán fel kell szedni a sátorfát... — Ostobaság. Miért kellene? — Mit jelent neked az újságírás? — Élményben — sokat, rengeteget. Azt, hogy a világ napi dolgait elsőként tudtam megtapogatni, és ... talán formálni is. Erről egyébként mindig az jut eszembe, hogy milyen nagy volt ebben a műfajban Ady, Juhász Gyula és Móra is. A két dolog — költészet és skriblerség — élhet tehát békésen egymás mellett is. — Juhász Gyulát is említetted... — Ezzel arra akarsz célozni, hogy sokan az ő egyenesági folytatójának tartanak? — Arra. — Nem igaz. Viszonylag későn ismertem meg Juhász verseit. Talán emiatt nincs is sok szellemi közöm hozzá. — Akkor? — Szegedi volt. Itt élt. Szerette a tájat, a Tiszát. Azt hiszem, csak ennyi a rokonság, és nem több. — Sok verset, talán a legtöbbet te írtad a folyóról... — Mindent tudok róla, a tiszavirágzást, az árvizet, a csöndjeit és a haragvásait, és szeretem, nagyon szeretem a vízen járó embereket. — Magad is az vagy. — Az hát. Én a nyaralómat ls a partra építettem. Tiszaszigetnél van. Szeretek csónakázni, és horgászni is. Megnyugtat. De legjobban, ahogy már mondtam, a vízen járókat szeretem. Szót tudok lérteni velük. Gyönyörűen beszélnek, ők még véletlenül sem vétenek a nyelvhelyesség szabályai ellen. — Régen kevesebb időd volt az ilyesmire. — Sok időm elment az irodalmi szervező munkára. Szerkesztője, rovatvezetője voltam a Tiszatájnak, egész sor embert fedeztem fel, mutattam be. Ha jól emlékszem, téged is. — Jól emlékszel. — Én persze — ez ma már egészen világos előttem — azt akartam visszaadni mindenkinek, amit én is megkaptam SőtértőL Nem voltam féltékeny senkire. — Másik lapot is csináltál.. — A színházét, vagy tíz éven át. És a szabadtéri műsorfüzetét is szerkesztettem egy ideig. — A legutóbbi köteted, a Lepketánc 1962-ben jelent meg. Azóta? — Írok. És majdnem annyit, mint annak előtte. — Szóval, el tudsz számolni ezzel a tizenöt évveL — El. bizony. Kiemel az asztalából egy vaskos dossziét. — Hány kötetre való versnek saccolod? — Legalább kettőre. — Hát ennyi gyűlt És ez már válogatás. — A sorsuk? — Rostálok még, aztán, ha öszszeállt egy kedvemre való kötet, akkor majd meglátjuk. — Aki sokáig él egy városban, szinte része lesz a városképnek. — Ez nálam ötven métert jelent — Nem egészen értem. ZZ — Körülbelül ötvenméterenként köszönök egy-egy ismerősnek, bár tudom, hogy engem még annál is többen ismernek, mint ahány emberrel én vagyok köszönőviszonyban. — Jó ez? — Nekem igen. Az Itthonlét érzését adja, az itthonlét nyugalmát; tudom, hogy olvassák, amit írok, és ez a legfontosabb. PETRI FERENC Oláh lános: Szülőföldem a ház odvába csönd fészkén tollak között egyszerre csak a föld szántása gőzölög rossz szaguk messze leng a gazos rét ölén odafönn idelenn nem is néz más felém kezemben semmi sincs az óra rég lejárt rozsdába fult bilincs a rugó ködbe mállt nem is csodálkozom telt víz-illat remeg a parti homokon a sás a rét felett mennek a tehenek a csorda gazdagon szétárad a meleg mételyes laposon sír a kocsikerék kígyószisz-kék habot csöppent alá az ég és többet nem ragyog lyukas a rókadomb szakadék homloka benne a sok bolond pucok rókakoma ránc eszi homlokod a kerge-bak idő fölsüt mintha lopott almából dől a hő Mezey Katalin Tenger kékrecés kristályüveg a felszíne es partján havas homokctt csiszol kis barokk kagylóhéjakat és tiszta mint a jég mint vastag falú pohár üvege kék szürke zöld sötétsárga homokra vékony ereket ír. Ife KOPPÁNY ATTILA RAJZA Az építészet mértéke az ember N

ehezen tudnánk megfogalmazni, hogy mi az építészet, építkezés, építés. Téralakítás — mondja a tudomány, tágabban értelmezve: az élet színterének alakítása. De közelítsük meg az építészetet úgy, ahogyan a valóságban — mindennapjaink felől szemléljük. Ha ruhaanyagot választunk, ízlésünknek megfelelő, éveinkhez illő színt, mintákat keresünk, s könnyű vagy1 nehéz anyagot, az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelőt. Válogatunk testhezálló és hibáinkat rejtő anyagok között, tudva és ösztönösen. De ha építményeinkről van szó — „családi fészkekről" vagy középületekről — előbb arra gondolunk: csak végre lakáshoz jussunk, hogy elférjünk benne. S néha arra is: csak nagyobb legyen és hivalkodóbb a miénk, mint a szomszéd háza, s ha éppen művelődési otthonról van szó: rangosabb a szomszéd községénél. Vagyis; ha építkezünk, praktikus és hivalkodó szempontok vezetnek inkább, semmint önmagunk őszinte kifejezése. Pedig a ruha rövid életű, gyorsan elkopik, az épület viszont nemzedékekre marad örökségül. Ha egy kép nem tetszik, elfordulunk tőle, ha a zenét nem szívesen hallgatjuk, lehalkitjuk a rádiónkat. Megbíráljuk a színházat, televíziót, a regényt, verset, ha ízlésünknek nem felel meg. És ugyanakkor megtűrjük, hogy ízlésünkkel nem egyeztethető házak, utcák, városrészek épüljenek fel, egyetlen mentséggel: egyelőre örüljünk ennek is. Hát ne örüljünk, ne lelkesedjünk. Fogadjuk el, amit kényszerű-kelletlen el kell fogadnunk, mert például a házgyári lakás nem szívet vidámítóan hozzánk szabót^, de a lehetséges megoldások között átmenetileg a legjobb. A sátortetős „kis cserepes tanyák" annál kevésbé. Sőt, a sok megoldás között is hátul kullognak. Egyformák? Egyformák voltak a parasztházak is. Nem praktikusak? De, többékevésbé igen, mert jól „kihasználják a teret". Hol van hát a hiba? A múlt jellemző építészeti stílusai maradandóan és tökéletesen kifejezték korukat, és azt a társadalmat, mely építette. A mi építészetűnk többnyire gyengéinket fejezi ki. Házgyáraink nem tudnak elég változatot hozni építészetünkbe, a mai formákat kereső családiház-építkezésünk megrekedt, valahol a húszas évek tájékán. Sőt, a század elején, amikor nádfedeles parasztházak helyébe máról holnapra a legkorszerűbb szeceszsziós otthonok épültek mezővárosainkban, Nagykőrösön, Kecskeméten, Félegyházán, Hódmezővásárhelyen. Ezek javára írható, hogy tágas, nagy ablakos, egészséges, biztonságosan felépített otthonok, és középületek egyaránt. Gyengéink közé sorolható, hogy a lakótelepeket behozzuk a város szivébe, mint például Debrecenben, s ezzel megzavarjuk a városközpont egységét, hivatását, éppen úgy, mint a lakótelepét. Sokféleképpen építkezhetünk: másképp a japánok, másképp a finnek, spanyolok, átmentve a jövőbe történelmi hagyományaikat, mások viszont a jellegtelenséggel megalkudva. De hát az építészet a mi tágabb értelemben vett öltözékünk! A finn építészet példánk lehet. A mai embert tekinti mértékének, s nem tagadja meg múltját. Tudja jól, hogy a közvetlen szükségtelen, igényeken, lehetőségeken, adottságokon túl van az embernek fizikai „téralakító", „térformaló" képessége. Az építészek a természet tágabb tereit, erdőket, mezőket, hegyeket is figyelembe veszik, az ember közvetlen környezetének kialakításában, felepítésében — a lélektani tér is fontos. Mi ez a lélektani, vagy pszichológiai tér? Amit illúzióink és igenyeink ezen a síkon megkövetelnek. Hogy milyen ruhát veszünk magunkra, abban is van illúzió. Azt hisszük, hogy másnak látszunk benne, mint amik vagyunk. Ez az illúzió kell az építkezéshez is. Persze nem úgy, hogy másnak látszunk, mint amik vagyunk — például a szegény gazdagnak —, mert így csináljuk általában. A lélektani tér arra kell, hogy a szabad mozgásnak, a nagyobb természetnek, a napfényne*. a tiszta levegőnek, a biztonságnak illúzióját átvigyük a magunk teremtette térbe, építményeinkbe. Vagyis egyensúlyt teremtsünk épületeink és a természet között, a mi kisebb világunk, és a tágabb egész között. És sohasem tagadva meg magunkat, igényeinket, vágyainkat, hozzá való anyagi képességeinket. A nagy történelmi korszakok, stílusok azzal váltak naggyá és jellemzővé, hogy ezt az egyensúlyt a népi építkezésben, vagy éppen ellentétében, a barokk építészet korában egyformán őszintén kifejezték. Az építészet éppúgy tükre az embernek, mint bármely más művészet, festészet, irodalom, zene, nem mindegy, milyen környezetben élünk, mert ez a környezet visszahat ránk, mindennapjainkra. KOCZOGH AKQQ