Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-31 / 179. szám

Világváros sötétben Egy szegedi szemtanú jegyzete Enyhén szólva: július nem a legideálisabb időpont New York-i látogatásra. Még szegedi embernek sem, bár itt Dél-Magyarország központjában: „a napfény városóban" megéltünk mór néhány olyan kánikulai meleget, amikor a higanyszól 30 fok fölé emelkedett — természetesen árnyékban. Am New Yorkban, Washingtonban az idén júliusban 40 fok fölötti meleget mértek. A rádió és televízió növelte időjárást jelentő műsorát, s egyebek között kiemelte, hogy 100 éve nem volt ilyen tartós forróság az Egyesült Államokban. Ismerőseim — talán vigasztalásképpen — szinte állandóan emlegették: „milyen szerencsés vagy, nemcsak láthatod Amerikát, de éppen itt lehetsz ebben a pokoli melegben ls". Volt ebben a humorizáló élcelődésben igazság is, hiszen az élménygyűjtéshez a tikkasztó meleg ls éppen úgy hozzátartozik, mint az éttermek díszes szalvétái, gyufái, a repülőgépen használt műanyag-evőeszközök, vagy éppen a július 13-án beállt „világhírű" New York-i áramszünet. Azon az estén a híres Rockefeller Center felhőkarcolói kőzött sikerült egy parkolóhelyet találni. (A dollármilliomos magánterületén a forgalom erősen korlátozott.) Az egyik nagy amerikai rádió és elektronikus mammut konszern felhőkarcolójának a 85. emeletére „szálltunk fel" néhány másodperc alatt a gyorsjáratú liften, s az ottani nagyon hangulatos és elegáns étteremben vacsoráztunk. A füstszínű ablakok egyike melletti asztalnál foglaltunk helyet. Impozáns a kilátás innen a magasból: szemben velünk a nevezetes Empire State Bouldlng csúcsa kivilágítva, körülötte a felhőkarcolók ezer és ezer ablakai mint csillagos tükröcskék villóztak a párás éjszakában. Minden asztalon üvegpohárban gyertya égett, a hangulatvilágításban 12 tagú szalonzenekar játszott, szmokingos pincérek szolgáltak fel: sült kacsát rendeltünk. Előtte vodkával koccintottunk (ez az ital nagy divat most — természetesen sok jégkockával — Amerika-szerte), közben salátát, vajat s rozskenyeret tettek az asztalra, szokásos előételként. Majd — itt is hosszas várakozás utón — kiderült, hogy a várva várt „ropogós" sült kacsát nyakon öntötték valami édes mártással. Megakadt az áhított falat a torkunkon. Kifogásoltuk. „ök nem tudják sajnos, másként elkészíteni", de készségesen kicserélték marha•ültre. A vacsora „gondjai" közepette kitekintettem a fényárban úszó Manhattan panorámájára, amikor a távolban villámlást láttam. „De jó lenne egy kis eső" — jegyeztem meg szegediesen, amikor a végeláthatatlan fényáradat észak felől szakaszosan a szemem láttára kialudt: koromsötétség borult a városra, a teremben csak a gyertyák világítottak. „Mi történt?" — csak olyan kiváncsiskodóan buggyant kl a kérdés. A zenekar tovább játszott, újabb mécseseket gyújtogattak: „Talán rövidesen újból lesz villany, csak egy kis rövidzárlat" — mondták a pincérek kedélyesen. Fél óra múltán már nem kedélyeskedett senki. Az ablakon kitekintve lent az utcákban csak az aprócska autólámpók hosszan kígyózó sorát lehetett látni. Bent a teremben — ahol mindenkor kötelező a nyakkendő viselés is, a férfiak ingujjra vetkőztek, a nők az étlapokkal legyezgették magukat: egyre melegebb és fojtottabb lett a levegő. A teljesen légkondicionált £letre beállított felhőkarcolóban égyre fojtottabbá vált a levegő. Kivételes szerencse, hogy ebben az épületben — este fél 10-kor a liftekben éppen nem tartózkodott senki. De másutt vajon ott rekedtek ég és föld között?! Ebben a légkondicionált városban szinte minden villanyra működik. A földalatti vasutak is megálltak, a „subway" kocsijaiban milliók utaztak, mi lett az utasokkal ott a föld alatt?! A lakásokban sem működnek a légkondicionálók, a hűtőszekrények, a kórházakban az életmentő készülékek! Itt is már alig van levegő, kl kellene nyitni az ablakokat. Igen óm. de nem minden felhőkarcoló ablakai nyithatók. Az „air-condais" biztosltja a kellemes hőmérsékletet és a friss levegőt. Szerencsénkre a mellettünk levő ablak nyitható volt Oda húzódtak az étterem vendégei. Valaki megjegyezte, hogy „ilyen 20 éve nem fordult elő". „Tizenkét éve" — igazítottam ki. „Emlékszem, jómagam vettem akkor a telexen a hfrt." Az egyik pincérnél volt egy táskarádió. feszülő figyelemmel hallgattuk a sötétségről szóló tudósításokat. Elég erőteljesen felvetették: a technika mai világában miként lehetséges, hogy ez a katasztrofális helyzet megismétlődjék? Az a villám, amelyet a Rockefeller Center 65. emeletének ablakából láttam, belecsapott a mintegy 70—80 kilométerre levő vezetékbe, amely a Indlen Point-i atomerőműből továbbítja az áramot New Yorkba. Az ottani transzformátor-állomáson automatikus kapcsolással azonban biztosították a folyamatos áramellátást, de egy következő villámcsapás ismételt kárt okozott, az újabb átkapcsolással már csak gyengébb feszültségű áramot továbbított. Az energiafogyasztás viszont ebben a rettenetes kánikulában óriási volt, a terhelést nem bírták a transzformátorok, és egymás után aludt el a villám New York öt kerületében. Mindezt persze — ha nem is teljes szakszerűséggel — a későbbi hírekből tudtuk meg. Akkor, nekünk, ott viszont határoznunk kellett. Vagy itt várjuk meg a magasban, míg újból áram lesz, vagy hazamegyünk. Az utóbbi mellett döntöttünk. Kezünkbe vettük az asztalokról a mécseseket, gyertyákat és elindultunk a levegőtlen, keskeny lépcsőházban gyalog lefelé. Kissé ijesztőnek tűnt a magasság, de a kis magyar csoport nekilendült. Másol; is követtek. Egyenletesen haladtunk. Valaki rázendített: „Glóriglóri-halleluja..." Mi is énekeltük magyarul. A szöveget még a második világháború előtt tanultuk a szegedi munkásotthonban: „Előkelőek nem vagyunk és pénzünk sinc6 elég, sót gyakran jól sem lakhatunk, hebár ez Illenék, de új világot építünk mi éhgyomorra még, ez a legszebb mesterség. Élesebb legyél a késnél, hangosabb a szenvedésnél, mert az ember másokért él, s ez a l&gszebb mesterség." Hangosan énekeltük, lelket öntve magunkba, egymásba. Ott. a Rockefeller Centerben! Békésen egymás mellett lépegetve az előkelő amerikaiakkal. Megszámoltam: 1755 lépcsőn kellett lelépdelni, hogy kijussunk az épületből. Az Utcán már a tévések „házi" fényáradatába kerültünk. Nyilatkoztatták az embereket: mi a véleményük az áramszünetről? „Szörnyű", „borzasztó", „nem értjük, hogy történhetett" és így tovább. Igyekeztünk a leparkírozotl autóhoz. Nem bántották. Elindultunk a sötét utcákon Manhattanból Quens felé! Szinte minden sarkon volt már forgalomirányító. Rendőr ls akadt közöttük, de főleg civil fiatalok, fehérek és színesbőrüek, kis zseblámpákkal a kezükben. Rádiófelhívás nyomán jöttek önkéntesen, mert bajban van a város. Tiszteletreméltóan egész éjjel szünet nélkül segítették a hatalmas forgalmat. Az East Rlver feletti hídon áthaladva a Bronx, Illetve Brooklin felől piroslott az ég alja. Rendőr- és tűzoltóautók süvöltözése hallatszott. Az autóban hallgattuk a híreket a gyújtogatásokról, fosztogatásokról. A Rockefeller Centerben nyilatkozók főleg ettől tartottak, ez tehát a „szörnyű,, „borzalmas", „iszonyatos". (Ezt láthatták itthon Szegeden is a TV híradójában másnap este.) Ebben az eszeveszettségben emberek sebesültek és haltak meg, kerültek különböző okok miatt kórházba, családok maradtak hajlék nélkül. Kik követték el a gyújtogatásokat, fosztogatásokat? És miért? Az kétségtelen, hogy a rendkívüli meleg és a váratlan sötétség okozta elsősorban a fékevesztett Indulatok lyen mérvű kitörését. Mindjárt hozzá kell tenni azonban, hogy New Yorkban a kiégett ház szinte mindennapos látvány a város különböző részein. A régi épületek minden szintjének kis teraszát ma is kívülről tűzoltólétra köti össze, ép"pen a hagyományos tűzveszély miatt. Könnyelmű életmód, a berendezések gyűlékonysága és a hírhedt bűnözés is magyarázata a tűzesetek gyakoriságának. A szándékos gyújtogatást nemcsak a New York-1 bűnözők sokasága, hanem a nyomor idézi elő, különösen egyes néger családok körében. Van eset, amikor az állami segélyt kevésnek tartják, s hogy bizonyítsák szegénységüket, felgyújtják lakásaikat, s ezzel az egész ház is leég! Aztán újabb, nagyobb lakást, újabb bútort, több segélyt követelnek. Ezek a munkakerülők — akiknek a száma a 8 milliós városhoz képest elenyésző — ugyanolyan csőcseléknek számítanak bárhol a világon, színüktől-íajuktól függetlenül. Július 13-án fokozottan ki-' használták az elvetemültségre hajlamos színes- és fehérbőrű bűnözők az áramszünet adta helyzetet: zűrzavar a SuperMarketekben. az üzletek, bankok riasztóberendezései nem működtek: az alkalom szüli a tolvajt. Mint a New York-1 rédló közölte: 2000 üzletet raboltak kl — 3800 gonosztevőt tartóztattak le, de a polgármester nyilatkozata szerint 30 ezret kellett volna. Másnap délután már egyes kerületekben volt áram, Manhattonbe csak a harmadik napon gyulladt ki a villany. A feszültség viszont még alacsony volt, a légkondicionáló készülékek gyergén .működtek, sőt felszólították a lakosságot, hogy ne nasználják. Különböző irányból „kölcsönöztek" áramot. A Con Edison, az energiatulajdonos kapitalista részvénytársaság a hangulat megnyugtatására közölte: olyan villámhárító berendezéseket készítenek és szerelnek majd fel, amely kizárja a jövőben hasonló eset megismétlődését. Tizenkét évvel ezelőtt is sok mindent ígértek. Lehet, hogy az állam kiveszi a tőkések kezéből az energiaszolgáltatás monopóliumát? Ezzel azonban nincs semmi megoldva. Az alapvető ba.i az amerikai álszabadság; ahol lehet nagyon gazdag és nagyon szegény, de nem biztos, hogy ez a különbség a két ember tehetségétől függ. Ahol büntetlenül lehet csalni, lopni, mások munkájából meggazdagodni és visszaélni az állami segéllyel. Ahol csak a dollár nimbusza a fokmérő, ahol a becsületet, az emberséget „bolondság"-nak tartják — ott holnap is lesznek gonosztevők. Éppen ezért a New York-i polgár, ha gazdag, portásokat állít a háza elé őrzőnek. A középosztály hat lakattal — vasrácsokkal, a legkülönbözőbb zárkomblnációkkal őrzi lakását, üzletét, vagyonát, s a viszonylagos Jólét nem készteti gondolkodásra: mit kellene tenni?... MARKOVITS TIBOR Lődi Ferenc: Viharban Dörög, villámlik, csapód1 k az ég. félelmeiddel kapaszkodj belém. Ha van isten, az eget tartsa még, hogy kiszaladhass alóla, szegény. Mert nézz csak rám; a villámok nyomát hordom belül és kívül: mély sebet így jársz te ls, ha velem jössz tovább: a sebeimtől nagyon féltelek. Máskor meg szinte kitakarom mindet; íme, a juss, ml megmaradt: tied. Egyszer, ha mégis gyorsan búcsút intek, a halálomat mondd, ki érti meg? Kívüled senki, villámlik dörög majd akkor is, és kapaszkodsz belém. Az ég csapódik s kölyök ördögök visznek, s valaki más lesz az: nem én. Hotel Neptun Milyen szállodákra van szükségünk? Július 7-én megnyitották az ország legújabb szállodáját, a Balaton partján a huszonötödiket: a balatonföldvári Neptunt Az esemény önmagában nem lenne különösebben figyelemreméltó, de azzá teszi a hosszú évek óta folyó, s máig sem eldöntött vita: milyen jellegű szállodákat gazdaságos építeni általában az országban, s milyeneket a Balatonnál. Ez a vita mindannyiunk pénztárcáját érinti, hiszen a szállodaberuházásokat a költségvetés jelentős mértékben támogatja, s a várható bevételek is nagyrészt a közös kasszát gazdagítják. Az elmúlt években főként magas színvonalú, drága hotelek épültek. A Duna Intercontinental például nagyobb értékű, mint a budapesti Royal, Gellért. Szabadság. Budapest és Astórla szállók együttvéve, a Hilton pedig nagyobb mint a Duna Intercontinental és az említett öt hotel együttvéve. Kérdés, hogy ezek a milliárdos ráfordítások megtérülnek-e, pontosabban, hogy menynyi idő. alatt térülnek meg. Ami viízont elsősorban attól függ, hogy a hazánkba látogató turisták és üzletemberek közül hányan tudják — és akarják — a luxus színvonalú szállodai szolgáltatást megfizetni. Ezt előre pontosan megmondani nem lehet, de a kérdésben segít eligazodni az idegenforgalmi statisztika. Tény, hogy külföldi vendégeink többsége szocialista országokból érkezik, és általában olcsóbb, legfeljebb „B" kategóriájú szálláshelyre tart igényt. A Balatonnál történő szállodaépítéseknél azt ls figyelembe kell venni, hogy nyáron, üdülés alkalmával a tehetősebb turisták is kedvelik a szerényebb, esetleges romantikus helyet — például a kempingezést —, emellett a 4—5 hónapig üzemelő idényszállók természetesen amúgy is lassabban tárülnek meg. A statisztikák azzal biztatnak, hogy a vendégkör megítélésénél ne csupán a külföldiek Igényét vegyük számba: az üdülőhelyeken, különösen az elő- és utószezonban, mér magyarok tízezerel is meg tudják fizetni a szerényebb szállodai szolgáltatásokat. A több szabad Idő, a motorizáció terjedése és az életszínvonal növekedése arra enged következtetni, hogy a szállodáknak mind több magyar vendégük ls lesz. Mindennek alapján majdnem biztosra vehető, hogy elsősorban szerényebb kivitelezésű, szolid költségű, nagyobb tömegek fogadására alkalmas, kulturált és korszerű szállodákat érdemes épitenl. A balatonföldvári Neptun — Ilyen. Négyszázhatvan vendéget tud egyszerre fogadni, és építése, berendezése összesen 160 millió forintba korült: egy töreTAVASZY NOÉMI: A NÉMA MADARAK dékébe annak, amennyit luxusszállók létrehozására fordítottak. És természetesen a vendég is arányosan kevesebbet fizet; a kétágyas, fürdőszobás szoba ára előszezonban 100, főszezonban 300 forint körüli összegbe kerüL A viszonylag alacsony beruházási költség ellenére a Neptunból nem hiányzik semmi, ami a kényelmes üdüléshez szükséges. A szobák erkélyesek, berendezésük derűs, a reggeliző helyiség a szálloda épületén belül van, a liftek biztonságosak és korszerűek, a hotelhez drinkbár, tetőterasz és autóparkoló is épült. Nem a vendégek kárára takarékoskodtak, hanem a gazdaságos építészeti megoldások révén. Például azzal, hogy előregyártott elemeket használtak, az egész épületet üveggel, illetve alumíniummal borították, a tó partján különösen gyorsan málló vakolat helyett. Alighanem hasonló, szerény összegből felépíthető, gyorsan megtérülő, az Idényjellegnek és a vendégek fizetőképességének megfelelő, középkategóriájú szállodákra van szükség elsősorban mindenütt az országban. A Neptun — mint a tervidőszakban felépülő egyetlen balatoni szálloda — jó mintául szolgál a következő években is. G. ZS. i A