Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Vasárnap, 1977. április 10. 5 Örömeink Kubikosok a korláton A kubikosok — ősi szakma birtokosai. Csapatba verődve, maguk közül vezért választva járták az országot már száz év­vel ezelőtt is. Ahol folyót sza­bályoztak, ahol töltést emeltek, ahol mocsarak lecsapolásához to­borozták a talicskás brigádo­kat, megjelentek a szabolcsiak, a csongrádiak. Aztán jött a hí­vás Tiszalökre, később Kisköré­re, újabban a nagy hidakhoz. A kubikosok beletanultak a híd­építésbe. Dolgoztak Algyőn. fá­ból ácsolt barakktanyát vertek a rókusi állomás mellett. Ha lett volna alapköve a felüljárónak, ők ásták volna ki a helyét, s bár már hónapok óta megy rajta a forgalom, őket, a Hídépítő Válla­lat egyik kubikosbrigádját még mindig Rókusra viszi reggelen­ként a munkásszállító autó. Segédmunkás szakmunkások — Évek óta összetart a most tíztagú Győri-brigád, egy-két ember cserélődik csak. A kis­teleki gépállomáson „alakultunk", a szegedi körtöltésnél jöttünk össze igazán, néhány hetes va­júdás után. —? — A bizalmijuk voltam, hát nekem szóltak: másik brigád­vezető kéne. Az egyenes beszéd híve vagyok, először hát az ér­dekeltnek szóltam. Ez reggel hatkor volt. tízkor beadta a fel­mondását. Engem akartak a he­lyébe a munkatársaim is, meg a vezetőség is. Ügy is lett. Csak­hát négy-öt helyen szétszóródva nehéz ám összefogni a csapatot. Legfeljebb a reggeli induláskor találkoztunk, hát kértük, tegye­nek minket egy munkahelyre. Akkor kaptuk a szegedi hídfőt. Ügy van az, hogy a szemmeltar­tás kölcsönös: n gyerek is olyan iramban dolgozik, ahogy az ap­jától látja, a brigádvezetőt is aógatja, ha tízen lesik minden mozdulatát. Győri András tizedik éve híd­építő. Kubikosbrigád az övé, mégsem tévedés a hídépítő el­nevezés. Átalakult a mestersé­gük, rég lejárt az ideje, a lapá­toló. földmunkásnak. — Az építőipar majd min­den szakmájába bele kell annak kóstolnia, aki két part közé utat épít a levegőben. S ha máshogy nem megy, el kell lopnia má­soktól a mesterfogósokat. Soha tisztességtelenebb tolvaj ne le­gyen az életben, mint a hídhoz toborzott segédmunkás. Itt min­denhez kell érteni, most a fugázást hagytuk abba, a jövő héten a rézsükúpot burkoljuk be kővel, aztán a fából ácsolt zsa­luzatot szedjük szét. Hát nem túlzás: kőműves, ács, lakatos, be­tonhoz is értő szakmunkáspótló legyen, aki közénk kéredzkedik. Művezetőjük közbeszól: — Ügy hírlik egyébként, szak­másítják a hídépítést. Hogy ne csak hozzáértés, de papír isie­gyen a kezükben. Meddig gurul a hordó? Az ezüstkoszorúsok előtt, mond­ják, megcsillant az arany fé­nye, május elsején elválik, meg­kapják-e együtt, tízen. Mert né­hányuknak korábbról már jutott az aranyból, s én úgy gondol­nám, az ezzel járó büszkeségből ls. ' — Ha megdicsérnek, ha akár szóval, akár oklevéllel, akár kézfogással elismerik a muri­kádat, ugyan már, büszke ne legyél. Dolgoztál úgy, ahogy kö­telességed volt. Hogy észrevették, az csak jó érzés, mi legalábbis így tartjuk ezt rendjén. (Hanem lenne képtelenség, így ünnepi ju­talomosztás idején végtelenített magnószalagról harsoghatnám ezeket a mondatokat, mondjuk a körtöltésen belül.) Pusztaszerről, Csanytelekről, Kistelekről járnak be naponta Szegedre, szerencsére ad a vá­ros még néhány évig munkát. Ha az Izabella alatt sem lesz már göröngyös az út, költöznek a Tisza-partra. Aztán, ha Üjsze­gedre is átgurul a hordó? Idő­sebb Gál István, aki negyvenéve­sen lett hídépítő, mert még volt ereje — fizikai ereje — újat kez­deni, most fia mellett ül, s csak látszat, hogy nem a kérdésre vá­laszol: — Két éve még felvittem a vállamon a tele gázpalackot a töltés tetejére. Ma — az üreset is csak nyögve. De biztos va­gyok benne, hogy ezért öt év múlva sem mosolyog meg sen­ki. A csapat, ha már összeková­csolódott, vállalja az erejét vesz­tett gyengét is. És mindegy, hogy száz kilométerrel többet utazik is az ember, ha akikkel együtt ül a buszon, ugyanabból a vas­ból valók. Lagzi utám jó reggelt! Engedjék el most nekem a bri­gádéletről szóló, szokványos kér­déseket. Persze, segítettek a Fa­zekas Pista házát befejezni. Igen, vitába szálltak a gyorsan sza­kadó kesztyűk miatt, ugyan már, ne keressék rajtuk, dehogy ten­nék be a tarisznyába, aktatás­kába a kenyereskendő mellé („megmagyaráztuk, de ahhoz az is kellett, aki megértette"), bi­zony csak kiharcolták, hogy „a húsz közül 15 hibás" kompresz­szorpuska közül ők választhat­ják ki azt, amelyikkel majd dol­gozni tudnak. És a munkájuk minőségéért is vállalják a fe­lelősséget, pedig nem írták be a naplóba (igaz, lehet, hogy nincs is naplójuk?). — A legjobb ellenőr a sze­münk. Amit az nem vesz észre, elkerüli tán a szakember fi­gyelmét is. Pedig mi nemigen ol­vassuk a műszaki rajzokat. Várva a percet, amikor egye­dül maradhatok a művezetővel, csak megkérdezem, igazán min­denes ez a Győri-brigád, ahogy hírlik? S mégis, mitől ilyen jó a hírük? — Rájuk akkor ls lehet szá­mítani, ha szombaton is be kell jönniük dolgozni, s ha félóra még hiányozna egy-egy munka befejezéséhez, de a fél négyet már elütötte az óra. Tele vannak ötlettel, kispekulálják, hogy is lehetne gyorsabban, egyszerűb­ben, szóval nem egyszerűen vég­rehajtói a „napi parancsnak", ha­nem átgondoló! is. És itt tulaj­donképpen nincs különbség a ré­giek és az újak, a Győri And­rások, az apa korú Gál Istvá­nok és a fiatalok, Somodi Jó­zsef, a Gál fiú, vagy akik visz­szatértek a hídépítőkhöz, Kővágó István, Vastag István között. Vagy ahogy Győri András fo­galmazta: — Akarat kell, hogy minden­ki a helyére kerüljön, és ott jól érezze magát, hogy kezdéskor nagy kedvvel köszöntse a jó reg­gelt, még akkor is, ha hajnal­ban ásott otthon, vagy lagziban volt az éjjel. Erről jut eszem­be, Jóska, te még adósunk vagy. Sehogy se tudjuk rábeszélni — teszi hozzá a magyarázatot is —, hogy elhívjon már bennünket a lakodalmára. PALFY KATALIN Á llítólag másfajta vegyi fo­lyamatok játszódnak le szervezetünkben, ha örü­lünk valaminek, ha úgy isten­igazában jót nevetünk, vagy ha letörtek, szomorúak vagyunk. A különböző érzelmek különböző kalóriéjú hajtóanyagokkal töltik meg az embert, ezektől is függ, csak cammogunk, vagy maga­biztosan száguldunk, kihasználva minden percet. Csakhogy az öröm nem azo­nos a pillanatnyi kitörő haho­távaL Jót derülhet valaki egy viccen, aki tulajdonképpen bol­dogtalan, örömtelen ember. Ezekről a csöndes, felszín alatt szunnyadó érzelmekről érdek­lődtem, kicsiktől, nagyoktól, fel­nőttektől. öregektől. Mi okoz örömet ma nálunk, mert nem­csak gondjaink, bosszúságaink jellemzik napjainkat, beteljesült vagy csak megálmodott vágyaink is. — Jókor kérdezett meg. A vi­lág dolgai és magánéletem is olyan periódusába érkezett, ami­kor nem éleződnek ki végzetes helyzetek. Amikor a lét és nem­lét között hánykódik az ember, örül egy falat koszos, földön ta­lált kenyérnek is. Ismeri A fran­cia fogoly című verset? Háború­ban vagy szegénységben az evés is lehet egyetlen öröm. Átéltem magam is. Keserű öröm az. Az­tán: néhány éve operálták a fe­leségem. Mindent föláldoztam volna, csak sikerüljön a műtét És sikerült. Már el is felejtet­tük. Apróbb örömök után vá­gyunk mindketten. Kosztunk, la­kásunk, egészségünk van. Egy évig tanítok még a nyugdíjig. Nem, nem fog hiányozni a sok gyerek. Elég volt negyven év a katedrán. Megszületett az- uno­kám, a hátralevő időben őt ne­velgetem... a következő megér­kezéséig. • ' ­A taxisofőr 25 éves. Telefüs­töli a kocsit, miközben beszél­getünk. Az öröm szót hallva in­gerült tiltakozásba kezd: — Fiatal vagyok, de hogy mi az öröm, talán majd megtudom mire elmúlik a fiatalságom. Amíg nem nősültem meg, nem gon­dolhattam lakásra. Most van fe­leségem és egy sarkunk az anyó­soméknáL Szövetkezeti lakásra gyűjtünk, de reménytelenül las­san jön össze a beugró. Szóra­kozni nem megyünk, élére rak­juk a forintokat. Gyereket is szeretnénk, dehát most nem idő­szerű. Majd ha lesz lakás, lesz gyerek is. De akkor meg időnk nem lesz, na és pénzünk me­gintcsak nem, törlesztjük az adósságot. Mire egyenesbe kerü­lünk, és jutna utazásra, szóra­kozásra is, megőszülök. — Maga mindennap Jár ide? — kérdezi vendéglátóm a szom­széd kiskerttulajdonost, aki ke­rékpárral, aprócska gyerekkel érkezik. — Ki én — mondja —, s míg megnyikordul a kulcs a zárban, fütyörészik a galamboknak. Mert­hogy efféle szárnyasokat is tart. — Kinek ez, kinek az, nekem a kert meg a galambjaim adják az örömet. — Nekigyűrkőzik, be­tont kever, a vízóraaknát büty­köli. Fojtott szitkolózást hoz át a szél: „Az ördögbe tettem azt a kalapácsot? Nem haladok és Slmai Mihály Rénszarvas-ének (Vogul dallamra) Sok-ágbogú jó szarvasom szelet döföl havat kapál Kapar zuzmót a hó alól révült-szemű rénszarvasom AJ jelikém jeli testvérkém szemei Hej szarvasom szép szarvasom csillagszemű agancsosom apád vérét megittam én anyád húsán jóllaktam én bőrükbe felöltöztem én E terelő nagy téreken rénszarvas-6zánnal szállok én Aj jelikém jeli szívem testvérei Sok-ágbogú szép szarvasom csillagszemű agancsosom jó társam csak vezess vezess észak felé délszak felé fehérből a tavasz felé lány-lakta lányos ház felé Aj jelikém jeli valahol valaki jöttöm se híreli rám esteledik. Hogy az a.„" — és mondja, mondja egyre inge­rültebben. Egyszer csak előbók­laszik a téglarakás mögül a gye­rek, viszi félve a kalapácsot. „Na, most amit az árva kapni fog. .!" — előre sajnáljuk. De nem: hig­gadt mosoly jelenik meg a szom­széd arcán, simogat a munkától érdes, szürke kéz: „Jól van kis­fiam, ügyes vagy." Aztán csak a szeme beszél: „Hogyan is bán­tanálak, életem öröme." A sok nőt foglalkoztató gyár osztályvezetője arra is képes, hogy bosszúságból varázsoljon magának valami kellemes ér­zést. — Ha két éve kérdezi meg tőlem, azt válaszoltam volna: kutya rossz a közérzetem. Eny­nyi nő között áldozati bárány­nak éreztem magam. Jöttek és jöttek, sírtak, panaszkodtak, munkatársra, férjre, a tanács ilyen-olyan ügyintézőire, szóval lelki szemetesládája voltam min­denkinek. Szenvedtem tőle, ugyan mi közöm mások bajaihoz. Aztán rájöttem, hogy van kö­zöm. Kezdtem odafigyelni, ta­nácsot adni, vigasztalni, telefo­nálni, bizonyos ügyekben közbe­járni. Most együtt örülök min­denkivel, akinek sikerült helyre­hoznom a szénéját. Persze a ma­gánéletben is számon tartom örö­meimet. A családi béke alap­feltétel. És úgy tartom: az örö­mök kölcsönösen táplálják egy­mást. A munkahelyit hazavi­szem, az otthonit pedig a mun­kahelyemre. Így lehet az em­bernek általában jó közérzete. A 35 éves művésznőről úgy tudtam, édesanya. Mindig játék­üzletben találkoztunk. Utóbb azonban kiderült, hogy „csak*' nagynéni, bár minden vágya, hogy anya lehessen. De Pétért és AndrgáL ligy a szívébe zár­ta, akár ott csíráztak vöíria. Jön a levél 20Q . kilométerről. ..„Kép­zeld, Peti megint kinőtté'-a ci­pőjét" Utazik a Csomag '"£ í4-es lábbelivel, „Andi hetente elfest egy egész készletet" — tudósít a féktelen rajztehetségű leány­káról az édesanya, s kisvártatva három festékkészlet érkezik cí­mükre. Két hét elteltével szüle­tésnapi ajándék: játék mosógép, automata. — Az anyaság a legnagyobb öröm a világon. Tisztelem és irigylem az anyákat. A szőke hajú, kétéves kislány felnőtt komolysággal magyaráz­za. hogy akkor örül a legjobban, ha a mamával, papával együtt lehet — Miért kell a szülőknek olyan sokat dolgozniuk? Miért jön apu olyan későn haza, és miért ro­han, miért ideges folyton a ma­ma? Sok olyan vasárnapot sze­retnénk, mint az egyik tavalyi volt Biciklivel mentünk a töl­tésen, sütött a nap. Aztán lete­lepedtünk a fűben, labdáztunk meg fogócskáztunk. És „nyu so­kat nevetett Szó sincs arról, hogy a röpke beszélgetések összképe fölérne egy szociológiai vizsgálattat Annyiban azonban egyetérthe­tünk: örömeink nem anyagi ja­vaktól függenek, általában. „Egész fazékkal" enni, „szép ru­hában járni-kelni", nem tartozik leghőbb vágyaink közé. Termé­szetes, hogy mindez van, s bár­ki számára elérhető. Az örömet ígérő álmok azonban utalnak napjaink gondjaira is. Különö­sen a felnőtt korba lépő fiata­lokat nyomasztja a „gyűjtöge­tés", a lakásszerzés gondja, az el­foglalt értelmiségi szülök cse­metéi arra vágynak, amit a ker­tészkedő szomszéd viszont meg­ad gyermekének. De öröm ma a jól végzett munka utáni pihe­nés, a segíteni tudás, öröm a kis­kert nyújtotta kikapcsolódás és öröm mindenekelőtt a gyer­mek. De vajon mi lehet az oka, hogy a munka öröméről akivel csak beszéltem, mindenki elfeledke­zett. Pedig a „bölcs" osztályve­zető megmondta: „az örömök kölcsönösen táplálják egymást". A hivatás nyújtotta örömök a munkahelyen is szárnyakat ad­hatnának. CIIIKAN ÁGNES

Next

/
Thumbnails
Contents