Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

Vasárnap, 1977. április 10. 5 A jobb kéz meg a bal N

ehéz lenne megmondani, mióta sarkalatos pontja már a magyar gazdasági életnek a két kéz helyes összhangjának: a szervezésnek elégtelensége. Néhányan már „magyar betegségnek" tartják a vállalati, üzemi munkaszervezés kifejezetten rossz minőségét. Induljunk ki az alábbi egyszerű azonosságból: szervezés = ésszerűség. Vegyünk egy példát — Szegedről: ez év elején adták át a gyufagyár új üzemcsarnokát, amely 236 millió forint értékű beruházás volt. A rekonstrukció mintegy 25—30 százalékkal emelte a gyár termelékenységét, új, korszerű NSZK-beli és svéd gépekkel. Azonban új gépekhez minden előnyük ellenére a maximális kihasználtság eléréséhez mindig kellett és kell még valami. Az, hogy inkább kevesebb. munkás kerüljön hozzájuk, de ezek megfelelően képzettek — jól felkészi- • tettek legyenek. Ez nemcsak a szakmunkásképzés megfelelő színvonalát, a továbbképzés igényességét, komolyságát követeli meg, hanem vezetők és beosztottak, irányítók és irányítottak megfelelő kontaktusát is. A személyes kapcsolat pedig nemcsak a vezetés különböző szintjein fontos, hanem a közvetlen termelővel — a „melóssal" — való kapcsolat alakulásában — alakításában is. Jó volna, ha az úgynevezett közvetlen termelésirányítók (művezetők, technikusok) egyike-másika végre tudomásul venné: nem elég csak irányítani, felső döntésekre, vállalati érdekekre hivatkozni. Józan esze a „melósnak" is van, sőt olykor a művezetőénél annyival több a tapasztalata, hogy jól látja egyegy utasítás nyilvánvaló ésszerűtlenségét, átgondolatlanságát, felületességét. Enyhén szólva nem a legjobb módszer a fenti, sem a megfelelő vezetői tekintély eléréséhez, sem az üzemi demokrácia egészségesebbé tételéhez. Pedig sokszor a közvetlen döntések összehangolása a felsőbb utasításokkal lényegesen egyszerűbb, következésképpen könnyebb lehet, mint némelyek gondolják — és végrehajtják. Persze a szervezésben nemcsak gondolkozni kell, olykor következtetni is: idővel rájöhetünk, mennyi segítséget jelenthet egyegy utólag felismert szükségszerűség. (Ha ez nem is jár veszteség nélkül). A gyufagyárban például a külső és belső dobozhoz szükséges kartonalapanyag nehezen szárítható, s emiatt háromötszörös volt a selejt. Aztán rájöttek, hogy ennek elkerüléséhez három napra elegendő készletet állandóan meleg helyen kell tárolni, hogy a selejtmennyiséget csökkentsék. Más kérdés persze, hogy a kiesett idő és munka már nem pótolható. Az alapanyaggal való ésszerű gazdálkodás egyébként is igen fontos. A gyufagyári rekonstrukció után — az importcsökkentés, a devizamegtakarítás követelményének megfelelően — hazai alapanyagból, a Budafoki Papírgyárból kapják a kartont. A papírral való bánásmód azonban, a papírgyári technológia ismerete szinte teljesen „fehér folt" volt a gyárban. Segíts magadon: a budafoki gyárból egy papíripari technikust „szereztek", akinek segítsége biztosíték lehet az addig ismeretlen alapanyag megfelelő, ésszerű hasznosításához. Az az eset is előfordulhat — 8 elő is fordul —, hogy amit egyegy jó szervezési lépéssel nyernek a réven, azt egy másik momentum elhanyagolása miatt el is vesztik a vámon. Ha például — mint egyik ipari szövetkezetben láttam — az asztalosműhelyben a szakmunkás a munkájához szükséges alapanyagért időnként kikiszalad, és behordja magának (míg a készterméket bezzeg az anyagmozgatók elszállítják a műhelyből) nyilvánvaló: legyen az alapanyag bármilyen jó minőségű is, ha a munkaidő nem megfelelő kihasználtságát „eredményezi" a szervezetlen, rossz ellátás, a csak a végtermékre (a mennyiségileg is szükségszerűen kevesebb végtermékre!) való egyoldalú koncentrálás. Az üzemen belüli átszervezések szintén gyakran járnak együtt a termelékenység romlásával. Ennek nemcsak lélektani • okai vannak (új környezet, új munkatársak, beilleszkedés stb.). Az okok racionálisak — helyesebben sajnos, irracionálisak: ide két ember kell, s a lényeg csak annyi, hogy kettő legyen. A minőség követelménye, hogy vajon a legodaillőbb, legmegfelelőbben képzett-e az a kettő — háttérbe szorul. Hogy még egyszer, utoljára a gyufagyárral hozakodjam elő: ott egy dolgozónak három gépen „kell tudnia" — egyforma szinten. S mindig van. kell lennie olyan munkaterületnek, ahová mindig jól jön egy-két ember, ahol ha még többet és még ennél is többet termelnének, az is kellene. Ilyenek a gyufagyárban a fogvájógyártás munkaterületei, amelyek az üzemen belüli átszervezéseknél minden esetben számításba jöhetnek. S a legmeglepőbb, s egyben legsajnálatosabb tény az, hogy az efféle ésszerűsítések gyakran Kolumbusz tojásai csupán, valóban „csak szervezés kérdései". Amikor dolgozunk: intellektuális tevékenységet is végzünk. A racionalitás, a körültekintés, a dolgok megfelelő áttekintésének képessége — szellemi teljesítmények. S ha arra gondolunk, hogy mire a szellemi munka anyagiasul, s fizikai valóságában lesz érzékelhető: máris láthatjuk a jó szervezés felbecsülhetetlen értékeit. Egy embernek — csak két keze van. S ha a jobb kezével végez valamit, arról tudnia kell a balnak, és megfordítva. Ha többen vannak a kezek — többet tehetnek. De csak ha Jól ismerik egymást. D. L. F

orr az embertenger. Véres áldozatok, megvert menekültek, lakatra zárt igazak százezreiről tudunk. Megdermedtünk, amikor az iskoláskönyv hozta elénk a tatárokat: tengelyszegig minden férfit levágtak. Hát Vietnam, Banglades, Indonézia, Dél-Axika vagy Chile? Méretlenül gyilkolt a tompa és sivár ész, az érdekész, a hiénahatalom. És hányszor van az, hogy nem az embert állítják oda a tengelyszeghez, hanem a gondolatot, a benne lakó eszmét? Kicsavarják vagy rács mögé teszik, akinek a fejében megfogant. Még mindig vajúdik a világ, és sokszor szül korcsokat. Megint egy iskolai tananyagrém: a háborodott agyú Néró zsákba varratta, szurokba mártatta, fána akasztotta és meggyújtatta azokat, akiknek más kerékre járt az eszük. Elindul egy repülőgép, ugrik egyet a levegőben, visszaszáll, fölborul, és a magukat önkezükkel belekötött emberek fejjel lefelé lógva szurokká égnek. Kereszténv és mohamedán, hivő és hitetlen. Néró fáklyája szuperszonikus változatban? Kicsi lett a világ, a Föld testének minden kelése, minden pörsenése ide látszik. Házhoz hozza a tévé, fülünkbe mondja a rádió. Jöhet utána a szuperautomata mosógép reklámja, föl se vesszük. Kisfilm jön a nagyvilágból, és elfelejtjük, hogy kontinenseket átcsúszó mérges kígyó mászik az emberek között is. Mi szélcsöndben élünk. Politikai vulkánok, viharok és napkitörések elkerülnek bennünket. Így mondjuk, hogy elkerülnek, de nem így hisszük. Fatalista tétlenség van a végig nem gondolt szó mögött. Ha elhinnénk, azt kellene mondanunk, hogy szerencsénk van. Mit hiszünk helyette: Azt, hogy rajtunk múlik, vagy rajtunk Ls múlik, hogy csöndben élhetünk. Hozzágondoljuk, hogy két kezünkben van saját boldogságunk. Boldogok vagyunk? Minden nemzedék újrafogalmazza a kérdést, és másként felel rá. Egy ember boldogsága, egy nemzeté, égy országé, egy földrészé vagy az egész emberiségé a Nehéz hitben kemény hittel kérdés? Ha csak magunkra gondolunk, bátran mondhatjuk, ennél nagyobb lehetőségünk boldogságra még nem volt. Annak idején megtanultuk a falat kenyér örömét, a kapaszkodó-szalmaszál örömét, a túlélés örömét, most meg kellene jól tanulnunk az értelmes élet örömét. Rohanunk, amikor ráérnénk, lazsálunk, amikor dolgoznunk kellene, iszunk, mert van miből, a családi meleget szándékosan hűtjük, amíg bele nem savanyodunk. Magamagának csinál bajt, aki a szélcsöndben okosabb lehetne, mint összes őse. Van mit tanulnunk. Kellene tanulnunk. Ha másokra is gondolunk, csak egymásra gondolhatunk. Arra, hogy összetartozunk. Arra, hogy fognunk kell egymás kezét, mert megfoghatjuk. Bárki mondhatná, mi értelme van? Ha sánta a szomszédom, bicegjek én is? Rossz ez a beszéd, hetyke gőg van benne. Vizünkbe ha mérget csurgat valaki, egy város pusztulhat Valahol rosszul csavarnak egy csapot, másfél ezer ember elkezd fázni. Elakad a tejesautó, oda a reggelink. Szennyezik a folyót, a harmadik országban is kipusztulnák a halak. Robbantanak a Föld egyik sarkán, áthull a pernye a másikra. Minden percünk azt ketyegi, nem élhetünk egymás nélkül. Tudnunk kell élni egymással. De tudunk-e védekezni, ha emberfarkasok üvöltenek az emberbáElindultak... N

agy dolog-e vagy sem manapság, ha egy fiatalember a munkahelyén tölt tíz évet? Munkahelye válogatja. Az ismertebb, pénzes szakmában, mint a kőműves, vagy autószerelő, ahol maszekolással többet összehajtanak hét végén, mint egész héten a vállalatnál, ott nem nehéz eltölteni ennyi időt. De olyan helyen, ahol nem tesznek a zsebbe se borravalót, se tiszteletdíjat, ott a kevés pénz — hosszú idő szemléletet valami más táplálja. Valami odatartozás, munkáért, társakért érzett felelősség, társadalom iránti tisztelet. Az utóbbiak csoportjához tartozik a Berta házaspár is a szegedi kábelgyár tmk-részlegéből, ahol a fiatalasszony esztergályos. a férj meg nemrég rukkolt elő gyártás-előkészítőnek. A nehéz fizikai munkát mindketten gyermekkoruk óta ismerik, az kiderült a beszélgetésből. Mi köti a kábelgyárhoz a Berta házaspárt? — Erre nehéz egyből válaszolni — mondja a fiatalember. — A gyárban voltak problémák korábban, de engem ez nem érdekel, csináltam a munkám, ahogy tudtam, örülök is neki most már, hogy nem léptem le a két haverral, amikor ők nekivágtak a DELÉP-nek. Nemcsak a diákévek kötöttek Szegedhez meg a gyárhoz, hanem inkább a gárda, akikkel együtt vagyunk, és most ls jól megértjük egymást. Máshol is kialakulhat jó brigád, vagy nem? — Az már biztosan nem lenne ilyen. Mi közvetlenek vagyunk egymáshoz, mint barátok. S ez megfizethetetlen. Aztán Itt ismerkedtem meg Ancival is. Anna. a feleség, ülőalkalmatosságot kerít magának, s bólint hozzá. A felsővárosi munkáslakások egyikében vagyunk, az életnek most induló, nemrég otthont talált házaspárnál, akiket a gyár és az állam a drága albérlettől, a mindennapos bejárástól mentett meg. A sajátjukba költöztek. — Igaz, hogy aláírtam két gyermeknek, meg tizenöt évnek — kezdi a fiatalasszony —, de nagy az öröm is. Visszakanyarodnánk oda, hogyan lett a kubekházi kislányból kábélgyári esztergályos? — Nem is tudom. Oda helyeztek ipari tanulónak 70ben, s ott ragadtam. Igaz, először kedvem lett volna tanulni, de aztán nem úgy alakult. Nem is bánom. Adott a gyár lakást, és a többi majd alakul. Amikor csak tudunk, hazajárunk segíteni, apám nyugdíjas, dolgozunk nekik. Megvan a zöldség, meg ami nagyon kell. Á nehéz fizikai munkát mindketten gyermekkoruk óta ismerik, a hazulról hozott életerő, élni akarás hajtja, mozgatja a fiatalokat, s ezért nem is tudnak elszakadni az otthontól. Mindnyájan jól járnak, ha összetart a család. Hétvégén gyakran ingáznak, hol Kübekházára, hol a Békés megyei Kevermesre. A férj, Berta András mondja: — Hozzánk nem mehetünk busszal, mert elég bonyolult a csatlakozás, és a motor olcsóbb is. Hatvan forintból megússzuk, é6 időben itthon is vagyunk. — Ha csak nem robban le útközben a motor, vagy nincs defekt ;— szúrja közbe a fiatalasszony. — Ritkán megesik az ilyesmi is. de segít a korábbi szakma — így a férj —. ha kis rendellenesség van, darabokra kapom szét a gépet, s mér nincs is baj. Sok-e ez a teher? Két műszakban dolgozik a feleség, mozgalmi munkát végez a férj, azonkívül a Ságvári Endre ifjúsági brigádnak is vannak vállalásai, ahol ők is tagok; ha vége a napi műszaknak és jó az idő, azonnal motorra pattannak, és irány a határ. A lakással is van gond bőven. A válaszuk: ennyire vittük, Iparkodunk, hogy jobban éljünk. És a szórakozás? A férj válaszol: — Jó fél évben elmegyünk egyszer moziba. Most voltunk nejnrég. Mit is láttunk, Anci? Ja, a kék katona ... Nem tetszett, iszonyatos volt A feleség folytatja: — Hát mielőtt kaptunk lakást, volt a KISZ-ben bérlet, s azzal jártunk színházba. A vállalati rendezvényekre is elmegyünk. — Ha nagyon akarnánk, elmehetnénk színházba — jegyzi meg a férj —, de van még, ami előbbre való, mint a szórakozás. Amint kiderült, kölcsönt törlesztenek jócskán, meg ott a televízió, sokszor olyan fáradtak, hogy be sem kapcsolják, úgyis hiába mutatna akármit. András lelkiismeretesen bevallja, van, amikor hét végén négy-öt újságot olvas egyszerre. az egész hetit. Ezt a tempót lehet-e bírni sokáig? — Nem vagyunk elégedettek, majd jönnek a gyerekek, nekik még több kell. Különben is, ha nem Igyekeztünk volna, nem lenne lakásunk, 6 akkor még nehezebb lenne. Öröm és gond egy kalap alatt. Jobban mondva, két kalap alatt, mert a nagyobb ügyekben a kalasot közüften viselik, együtt döntenek. Csinálják. amit vállaltak Dolgoznak becsülettel. MAJOROS TIBOR rányokra? Ha nem ismételjük ls napról napra, tudjuk jól, annyi bombát gyártott és gyűjtött — gyártatott és gyűjtetett — össze egyfelől az emberi butaság, és az emberi óvatosság a másik oldalon, hogy tizede vagy milliomodrésze — ki tudja, és ki számolja már? — elfújná a világot, mint játszó gyerek a pitypangot. Egy-két őrült ronccsá lőhetne szorgalom, tűrés, szenvedés öszszes eddigi és jövendő értelmét, a lángész és a furfang korallként egymáshoz ragadó morzsáit. Van repülőgépeket eltérítő őrült., aprópénzért gyilkoló őrült, ciános őrült, autós őrült. Ne szépítsük, századunk utolsó negyedére fölment az őrültek ázsiója. Nehéz hitben élünk. Hányszor játssza végig agyunk milliárdnyi sejtje a veszélyt, hányszor látja a gomba formájú felhő belénk kövesedett rémét? Olvasom az írók fölhívását a világ valamenvnyi írójához: „A békéről van szó, amelyet a fegyverkezés példátlan arányú növekedése, bolygónk hol egyik, hol másik háborús tűzfészkének fellángolása veszélyeztet; a békéről van szó, amely megőrzi a kultúrát, az ember létét, alkotásait, biztosítja a gyermekek jövőjét." Pergő képként tér vissza agyunk sejtjeibe egy jelkép is: Európa térképé, két tenyérrel átölelve. Kié a tenyér? Politikusé? A nagy sakktáblán ők lépegetnek, a tenyérből mégis legföljebb a kisujj az övék. Katonáké? Kormányfőké? Filozófusoké? Igehirdetőké? Egy-egy ujjperc. Hiába rakom össze apránként az egészet, vér nélkül, szív nélkül, lüktetés nélkül mit ér? Ez a rajzolt két kéz a valóságban is megvan. Az emberség keze. Hitünk élteti. Hitünk az emberben, hitünk a jövőben, A történelem sptuja szorította 32 évvel ezelőtt Európát, most sok millió kéz védi. Lehet ennél nagyobb öröm? A Nérónál is hitványabb mázoló belénkverte az aggodalmat egy életre. Nem tudtuk megakadályozni, hogy a fasizmus spórái szét ne fröccsenjenek a világba. Az ájtatos hit, bármilyen szépen fogalmazzuk is meg. igen kevés. Nemcsak az aggodalom ivódott belénk, a remény is. Tudattá vált bennünk, hogy a tábor, ahová tartozunk, érett fejjel, higgadt és józan ésszel nem erejét fitogtatja, pedig ereje óriási. Elbbe a . két tenyérbe akarjuk minden erőnket, minden idegszálunkat beleadni. Testvért keresünk, nem ellenséget, barátságot, nem ellentétet, fölemelő jövőt, és nem nyomasztó árnyékot. A hideg ész könnyen kiszámítja, mennyire fogynak tartalékaink. Szénbányáink, olajkútjaink kimerülnek egyszer, vizet adó jó forrásaink elapadnak. A meleg ész meg azt mondja, tartalékaink kifogyhatatlanok. Hétköznapi emberségünk tartalékai el nem apadhatnak. Az emberiséget csak az emberség tarthatja meg. Akárki, aki él, ha nem fenyeget, hanem biztat, ha nem földbe' ver. hanem fölemel, ha nem üt, hanem véd, ha nem űz, hanem menedéket ád, ha nem átkoz, hanem magasztal, ha nem gyűlöl, hanem becsül, örül és szeret, akkor nehéz hitünk kemény hitté válik, akkor hitünk erővel telik meg. Akkor a két kéz nem csupán kontinensünket óvja és védi, a Föld égető keléseit is meg tudja gyógyítani. Hinnünk kell abban, hogy az egész emberiség arca, leike kerül e két kéz oltalmába. Jó tudni, hogy az a két kéz a mi kezünket is magában foglalja. Abban a miénk is benne él, és benne lüktet. A nagy káoszban leegyszerűsödött a törvény A kőtábiánkon egyetlen paranesola marad, az emberség. Itthon és mindenhol. HORVÁTH DEZSŐ