Délmagyarország, 1977. március (67. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-22 / 68. szám

Kedd, 1977. március 22. 5 Igy élünk (5J Olvasom, hogy a számtalan meghatározás közül, amelyekkel a „mindenki dobozának" a mibenlétét igyekeznek okos fők körülírni, pillanatnyilag a következő a favorit: a tévé — ötletgyár Van igazsága. Ha csak az elmúlt hét müsorözönéböl szemelgetünk, ajikor is csokorra valót állíthatunk össze a főcímekből, amelyek régi vagy új, de magyar televíziósok fejéből kipattant ötleteket rejtenek. Vannak közöttük jók és nem annyira jók — törvényszerűen. Csakhogy az ötleteket rejtegetik előlünk. A gyanúm már elég régi keletű, de a múlt hét programja ebben a vonatkozásban is szolgáltat bizonyítékokat. A „főműsorok" ide. jén (az elnevezés vitaható, az azonban biztos, hogy az így megjelölt órákban nézik a legtöbben a tévét) túlnyomórészt importötletek végtermékeit szemlélhettük. Kénytelenek vagyunk ide sorolni Keleti Márton négy éve ké. szült Csínom Palkó-filmjét; valódi import a Clochmerlesorozat, a Columbo és En. gelbert Humperdinck műsora, a Bátor emberek című szovjet film. A márciusi ünnepek alkalmából sugárzott díszelőadás ízléses programja sem a tévések, hanem a pécsi színháziak ötleteit igényelte. Az igazán televíziós, régi, nagy ötlet úi kivirágzása: a Ki mit tud?, és szerdán volt még egy tévéjáték is Karácsony Benő novelláiból. Aki azt mondja, hogy az efféle mérleg egyébkor sem mutat sokkal eltérőbb képet — igaza van. Mégsem ez a fö gondunk, végtére: so. rozat kell. film is, show is (hazai híján külföldi), és miért gondolnánk, hogy a nézők többsége annyira óhaitja az ú.i és még újabb tévéjátékokat! Magam például nagvon szerettem volna megnézni március 15-én valami „ünnepi", de jól szerkesztett, értékes, képi újszerűségével is ható. zenés, irodalmi összeállítást. Olyanfélét, amílven reményeim szerint „A Nan örök forrongó műhelyében" eímű. i a , tehetséges Csánvi Miklós által rendezett műsor lehetett — délután 5 óra 10 perckor. Nem láthattam, nem értem haza a bölcsődéből (óvodából, iskolából, munkahelyről), a boltból. Amennyire megítélhettem e modern kereskedelmi egység pénztárainál kígyózó sorok láttán mások sem értek haza. Beismerem viszont: az én bajom, hogy érdekel a magyar fotográfia története. Másokat nyilván jobban a Nyitott boríték ágas-bogas ügyei, amelyeket ezért kaptunk korábban; és egyáltalán^ nem közügy, hogy mikorra a festő fotográfusok jöttek volna, nem bírtam a harcot az álmossággal. A dolgot fel sem említeném, ha ugyanez nem történik velem a héten még háromszor: a műveltségi vetélkedő (Soha jobb kor) be. verekedte magát a Művészeti magazin elé; Humperdinck (vajon a tinédzserek meddig éberek?) a XIV. Erik című, ilymódon minden eddiginél éjszakaibb film elé; az Ortutay Gyula szerkesztette, szintén szuperéjszakai népköltészeti sorozatnak pedig immár a hatodik részét ismétlik, két esti kávé árán eddig egyet sikerült végignéznem. De hagyjuk a magánbajokat! Akkor is — hiba van a szerkezetben! Kedden (15-én) tanítási szünet volt, gyerekműsor „egy szál se" (vagy talán: A stadion örültjei?). Szombaton viszont az egész délutánra tévé elé szögeztetett az ifjúság (NDK ifjúsági film, spanyol kalandfilmsorozat. az új „ifi-fórum", a Beszéljük meg, és a Cimbora — szépen egymás után). Vasárnap: a szokásos „iskolanap". A tévé műsorszerkezetének bírálata több szempontból is hálátlan dolog. Az olvasó bosszankodik: neki is van szeme, értesült már a műsorújságból, mit nézhet és mit nem. Különben is, ugrálhat akárki, vannak dolgok, amelyeken nem lehet változtatni. Az okoknak, indokoknak se szeri, se száma, de egy közülük annyira bevált (elfogadtuk), hogy ha elhangzik, mindenkibe belefagy a szó: a tévét olyan sokan, annyiféle igénnyel (vagy igénytelenséggel) nézik, hogy lehetetlen az egyesek kedve szerinti műsort összeállítani. Csakis mindenki kedvére lehet. Hogy milyen a „mindenki igénye"? A műsor tükrözi a szerkesztők véleményét. A műsor bírálata tükrözi másokét. Vitatkozgatunk. Míg a szerkesztőket ezer meg egy kötöttség kényszeríti és a felelősség súly készteti, hogy úgy cselekedjenek, ahogy — a bírálókat csak a legtágabban vett környezetük (benne a tévé is), életvitelük meghatározta igényrendszer ingerli a szólásra. Es a kívülálló bizonyos fokú, mindenkori felelőtlensége is jellemző rájuk. A megoldás? Talán nem kellene belefáradni a vitákba. Egyszer nyilván elérünk valamiféle „fontolva haladás"állapothoz. Nézetem szerint ez akkor kezdődik, amikor a műsorszerkezet által tükrözött „mindenki igénye" valamivel a valóságos igényszerkezet előtt jár. Sulyok Erzsébet részvények" Minden hasonlat sántít, ám engedjünk most ebből, s tekintsük társadalmi-gazdasági berendezkedésünket egy olyan szervezetnek vagy gépezetnek, amely életszínvonalat termel. E szervezet, gépezet működtetésében — lévén szocialista társadalomról, szocialista gazdaságról szó — valamennyi állampolgár érdekelt. A részvételt azonban ki így, ki úgy értelmezi. Akad, aki legszívesebben csak az „osztalékok" fizetésekor lenne jelen, s persze, szép számmal vannak olyanok is, akik már értik, gyakorolják a jogok és kötelességek egységét. E két nagv csoport arányának alakulásától, kedvező módosulásától függ végső soron az életszínvonal emelkedése. Attól, vajon a „részvényesek" mit, mikor, hogyan tettek annak érdekében, osztalékuk necsak legyen, hanem növekedjen. en, 18 százalékkal emelkedett. Amit fölfoghatunk úgy is, hogv részvényesként megtettük a kötelességünket. Igen ám, de mielőtt túl elégedettek lehettünk volna önmagunkkal, máris arra figyelmeztetett az 1976os esztendő, hogy a gyarapodás folyamatosságát a munka javításának folyamatossága kell, hogy megelőzze. Amire nem mindig, vagy nem eléggé ügyelünk. Folyamatos gyarapodás . Mindkét kézzel A negyedik ötéves terv időszakában a szocialista szektor összes beruházásainak értéke 574 milliárd forintot tett ki. Valójában e summa minden forintja — végső eredményét tekintve — az életszínvonal emelését szolgálta, hiszen az új gyár, a korszerűbb berendezés, a zavartalanabb közlekedést nyújtó út is része életkörülményeinknek. S természetesen az is alkotóelem, hogy míg a tervidőszak elején a bérből és fizetésből élők 65, a végén már 95 százaléka dolgozott rövidített heti munkaidőben. Sorolhatunk a folyamaI tos gyarapodásra olyasfajta példákat ls, mint az, hogy a pénzbeli és természetbeni társadalmi juttatások az összes jövedelem 28 százalékát teszik ki már — 1970-ben a 23 százalékot még nem érték el —, s hogy a pénzbeli társadalmi juttatások összege öt év alatt megkétszereződött, 22 milliárd forintról 45 milliárdra nőtt. A nominális, azaz névleges jövedelmek emelkedéséből persze leharapott egy darabot a fogyasztói árszínvonal változása — ami 15 százalék volt a negyedik ötéves terv időszakában —, ám az egy keresőre jutó reálbér így is a tervezettnek megfelelőAnkétok a tömegközlekedésről Ezen a héten is folytatódik az az ankétsorozat, amelyet a városi tanács vb építési és közlekedési osztálya rendez a tanácskozási központokban, a város tömegközlekedésének helyzetéről és jövőjéről. Holnap, kedden délután 6 órakor az Eszperantó utcai pártszékházban Gazdag László, a Tapolcsányi utca 2. szám alatti tanácskozási központban Balló Zoltán lesz az előadó. Március 23-án, szerdán délután 6 órakor a gyálarétl pártszervezetnél Kopasz Géza, fél hatkor a Rózsa Ferenc sugárút 5. szám alatti székházban Tölgyesi Béla osztályvezető tájékoztatja az érdeklődőket Szeged tömegközlekedésének aktuális kérdéseiről. Itt hívjuk fel az újszegediek figyelmét, hogy ezen a tanácskozáson dől el — a többség véleménye alapján —, mi lesz a sorsa a Vedres utca 5. számú ház előtti buszmegállónak. Csütörtökön délután 6 órakor az algyői kultúrházban Kopasz Géza, a ságváritelepi kultúrházban pedig Dankó János lesz az előadó és a beszélgetés vezetője. Apad a Tisza Tovább javult a belvízhelyzet Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy a Tisza magyarországi alsó szakaszán medréből kilépve elborította a hullámtereket, elérte a gátakat. Az idei legmagasabb érték 767 centiméter volt Szegednél, s azóta negyvenkét centimétert csökkent a folyó szintje. Időnként közben ingadozott az árhullám magassága, s ennek megfelelően változott a védelmi készültség fokozata. Az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóságtól kapott tájékoztatás szerint továbbra is mérsékelt ütemű apadás várható, naponta nyolc-tíz centiméteres csökkenéssel. A belvízi helyzet lényegesen javult. Az őszi vetéseken megszűntek az összefüggő elöntések, de még sok az átázott, géppel nem járható talaj, főleg a torontáli térségben. A torkolati szivattyútelepeket szükség szerint, szakaszosan üzemeltetik, és a hordozható berendezések is több helyen dolgoznak. Az elkövetkező napok, hetek időjárásának alakulásától jelentős mértékben függ a belvízhelyzet alakulása. Kedvező, szeles, napfényes idő huszonnégy óra alatt tíz-tizenkét milliméter csapadéknak megfelelő vízmennyiséget képes elpárologtatni a földekről. Hz értelmiség közérzete rjr Ősbemutató előtt Maróti Lajossal Szorgalmas résztvevője a próbáknak, mintha elsőszülöttjét tennék pólyába, keresztelőre. Holott a harmadik körül bábáskodik a szegedi színház, legalábbis a drámai műfajból. Pénteken mutatják be Maróti Lajos darabját, az Egy válás történetét. Színhelye a Kisszínház; közelmúltban avatták Madách Tragédiájával, s szándéka szerint biztató (közönséget, szerzőket biztató) otthont kinál a mai magyar drámának. Így a premier máris ősbemutató. Cigarettaszünetben ültünk asztal mellé a főrendezői szobában. A szerző akkurátusan tömögette pipáját, mélyeket szippantott, látható, elégedett a próbával. — Sokan egyműves írónak ismerik. Igaz, Az utolsó utáni éjszaka, amit a budapesti Nemzeti mutatott be 1972ben, komoly föltűnést keltett; gyors nemzetközi sikert ért meg, néhány szocialista országba elvitte a színház, sokfelé lefordították, legutóbb portugál nyelvre, műsoron van Romániában, Helsinkiben, most készülnek rá Belgrádban. — Másik darabom, a Vénasszonyok nyara — úgy szoktam jellemezni, az én Macskajátékom — alig egy hónappal Az utolsó utáni éjszaka ősbemutatója után került színre Győrött. Ügyetlenül gyorsan tehát, alig kapott visszhangot, ámbátor magam is elégedetlen voltam vele, tavaly nyáron gyökeresen átdolgoztam. A Giordano Bruno-drámát megelőzően 1969-ben jött ki a Kolostor-regényem, majd az első hangjátékaim szólaltak meg a rádióban. Addig azonban úgy tűnt, maradok a verseknél, tanulmányoknál, melyeket a Kortárs publikált előszeretettel. Mindjárt az első számukban, 1957-ben közölték három versem — a dátum nem mellékes. — Persze, fontos a dátum. Maróti Lajos ugyanis némi vargabetűvel érkezett be az irodalomba. 1949—51. között szerzetes volt Pannonhalmán, aztán természettudományokat tanult Pesten az Eötvös egyetemen, 1956-ban végzett (ez a dátum sem mellékes), s 57 végétől publikál. Több mint fél évtizede a Gondolat Kiadó irodalmi vezetője, még Acs S. Sándor felvétele A szerző 1961-ben került oda, mint fizikus lektor. — Tudniillik versek ide vagy oda, 1961-ig fizikusként dolgoztam a Járműfejlesztési Intézetben. Érdekes területen, iparban, a mesterséges radioaktív izotópok témájában, ám inkább az elméleti fizika vonzott, csak hát a múltam másokat taszított, így érthetően sokat foglalkoztatott a hit kérdése: valahonnan eljutni valahová. — Ezért a hit drámája az utolsó utáni éjszaka? — Természetesen nem historikus mű, alcímében föl is tüntettem: abszolút történelmietlen dráma. Életsorsom alakulása adta a belső indítékot megvizsgálni, hogy az ötvenes évek elején, amikor a politikai konstelláció erős hitet követelt az emberektől, miképpen lehetett ezzel az erős hittel visszaélni, megnyomorítani embereket. Regényben, tanulmányban, drámában elemezgettem a hit természetrajzát, hiszen a múltunkkal szembe kell nézni, hogy amit elhibáztunk, ne ismétlődjék. — Jóllehet nem történelmi freskó a Giordano Bruno dráma, azért szereplői jó három és fél évszázadnyira távoliak. Szegedi premierdarabja, az Egy válás története viszont minden ízében-eresztékében mai, rólunk szól, velünk történik, az értelmiség illúzióinak és dezillúzióinak drámaterét járja körül. — Az utolsó utáni éjszaka sikere elgondolkodtatott Bizonyára dolgozom később is történelmi anyagból, mégis úgy érzem, az igazán nagy alkotások nem véletlenül mindig kortársdarabok, ahol az író közvetlenül ábrázolja saját társadalmát, annak égető kérdései direktben szólalnak meg a színpadon. Az Egy válás története közérzeti dráma, a mai életnek azt a szeletét vizsgálja, milyen az értelmiség közérzete. Hogyan érezzük magunkat itt és most, milyen szellemi elkötelezettségeink vannak. Igyekeztem persze néhány más problémát is érinteni, így a hivatali vezetők társadalmi és magánéletének etikáját, de hát elsődlegesen a 30-as, 40-es évjáratú, igazán alkotóképessé megérett értelmiség dolgairól beszélek. Miért érzi jól magát, ha tényleg úgy érzi, és miért rosszul, ha falakba ütközik? Egyáltalán: vannak-e ténylegesen falak, vagy csupán saját félelmeink, belső aggályaink fantomjait vetítjük ki. A sztorit nem szeretném lelőni, egyetlen mozzanatot említenék most. A vezető beosztású államhivatalnok elintézi, hogy nyomtatásban kiadják az újságíró fiókban maradt tanulmányát, amire folyton hivatkozik, mint mellőzöttségének tárgyi bizonyítékára. Megjelenik a dolgozot, s kiderül, senkit sem érdekel, kár volt misztifikálni. Vagyis: nem az a baj, hogy bizonyos dolgokat nem lehet kimondani, hanem az, hogy kimondva süket fülekre talál, semmiféle hatékonysága nincs. * A pénteki kissztnházi bemutatót Léner Péter rendezi. Az újságíró (Doktor úr): tfj. Újlaki László. Vera, a -felesége: Bajza Viktória (főiskolai hallgató). Az államhivatalnok (Dr. Menyhért): Kovács János. Zsuzsa: Markovics Bori mv. Jenő: Szendrő Iván. A bejárónő: (MáriaTerézia): Barta Mária. Díszlet- és jelemeztervező: Gyármathy Ágnes. Nikolényi István , Nincs semmi baj. ha mindkét kezét nyújtja a javak osztásakor az. aki cselekedni is így. két kézzel cselekedett. Idén sokféle módon gyarapodik a lakosság — például úgy, hogy a szakszövetkezeti tagokra kiterjed most már a gyermekgondozási segélyre való jogosultság, s úgy is, hogy a vállalati jóléti alap keresőnkénti átlagos összege 750 forintról 800-ra emelkedik —, de nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, ami megelőzi a gyarapodást, a fokozott hatékonyságú termelőmunkát. Volt idő, amikor némelyek a jelképpé emelt hűtőszekrénytől óvták a szocializmust, ám most, amikor ezer lakosonként 230 darabnál több van e használati tárgyból, mosolyogtató az aggodalom. Nem ott a baj, hogy gyarapszik a tartós fogyasztási cikkek állománya — 1960-ban ezer lakosra 3,1, 1975-ben 54,9 személygépkocsi jutott például —, hogy sokan birtokolnak üdülőtelket, öröklakást, élnek saját házukban, hanem ha mindez céllá, s nem eszközzé válik. Eszközzé az emberibb élet szolgálatában, s nem is kizárólagos tényezőként. Mert melléjük társulnia kell a művelődési és szórakozási igények kielégítési lehetőségeinek, az olykor megfoghatatlannak látszó, de nagyon is fontos javaknak, mint a csend, a tiszta levegő. Mindenben másként Aligha lehetne felkutatni olyan családot, amelynél a legutóbbi egy évtized ne tette volna mássá az életkörülményeket. Ennek mértéke persze eltérő, de annak módja is, ahogyan a változások kínálta lehetőségekkel éltek az egyének, s a családok. A jövő szintén fölmutat különbözőségeket, mert hiszen a hozzájárulás a források teremtéséhez szintén különböző. A párt XX. kongresszusán elfogadott programnyilatkozat kimondja: „Népünk életszínvonalának emelése, az életkörülmények javítása megköveteli a szocialista elosztási viszonyok fejlesztését. A szükségleteknek az ország lehetőségeivel és társadalmunk szocialista jellegével összhangban álló, egyre növekvő mértékű kielégítése a gazdasági fejlődésnek célja és fontos hajtóereje is." Másként, jobban akarunk élni, s ez természetes emberi vágy. Mivel azonban részvényesek vagyunk az életszínvonalat termelő bonyolult szervezetben, dolgoznunk is másként. jobban kell. Mert minden út innét Indul, s ide vezet. Ezért, amikor az életszínvonalról beszélünk, tervezünk, mindenkor ahhoz kell tartani magunkat, amit Marx igy fogalmazott meg: „Ahogyan az egyének életüket megnyilvánítják, olyanok ők maguk. Az tehát, hogy mik egybeesik termelésükkel mind azzal, amit termelnek, mind pedig azzal, ahogy termelnek. Hogy tehát az egyének mik, az termelésük anyagi feltételeitől függ." Mészáros Olló (Vége.)