Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-27 / 49. szám

r 83 Vasárnap, 1977. február 27. MAGAZIN t&A Mi, magyarok Állítólag a világon mindenütt találkozni magyarokkal. Ha turis­taúton, ha hivatalosan és ösztön­díjasként forgolódunk, mindenki hoz egy-két sztorit, ami magya­rokkal kapcsolatos. Valamiben mindig formáz bennünket; mint csepp a tengert denki csak ebédszünetben telefo­nál! Hát... nehéz eligazodni kül­honban. Vendégségbe volt hivatalos Melbourne-ben egy ösztöndíjas honfitársunk. Megnézte a térké­pet — villanegyed, buszjárat nincs. Taxira pénz nincs. Marad hát a próféták sza­mara, a gyalogszer. Kiszámította: más fél óra elég. Nekivágott. Igen ám, de a járda is elfogyott, az oly előkelő negyedben ki kop­tatná flaszteren a cipőjét? Suhan­tak a fényes, szép autók. Hely éppen volt, ahova ugorjék előlük: a szép villák kertjeit nem ölelte körül kerítés. Volt viszont mindenütt kutya. Nem akármi­lyen. Csakis olyanokat vettek szá­mításba, amelyik alkalmasint biz­tosabb a kerítésnél. A többit képzelhetjük. A környék összes kutyájának Izgalmára felfigyelt az egyik há­ziúr. — Hé, te, Tisza...! — kiáltott ékes anyanyelvünkön saját jószá­gára. — Segítség! — ordított fel erre a szorongatott ember. — Mentsen meg! — Na, gondolhattam volna, hogy csak egy magyar vállalkoz­hat ilyen öngyilkos ötletre... — morogta távolba szakadt honfi­társunk. S a találkozás és meg­menekülés örörriére megitták az ajándéknak szánt kecskeméti ba­rackot Majd kocsiba ültek, s az első lámpa vasnak rohantak. A lámpavas ausztrál volt. A mentő, orvos — magyar. Tf Barátságosan fogadták egyéves ösztöndíjjal érkezett magyar kol­legájukat egy német intézet mun­katársai. Pár nap múlva mégis ezt mondta telefonba a feleségé­nek: — Nem tudom, mi a bajuk ve­lem. Nem igazodom én el a né­meteken. Valahányszor a telefon­hoz nyűlok, hogy felhívjalak, el­komorulnak ... Egyik nap az intézet vezetőjét kereste kutatónk. — Bocsánat... — mondta a titkárnő — azonnal. Csak felhív­ja a feleségét. Lent, az utcai te­lefonfülkében. Barátunk hümmögött. Derenge­ni kezdett valami..., de nem áll­ta meg szó nélkül: — Egy telefonhívást biztosan spórol a cégnek. Na, de a mun­kaideje ... ilyen magas fizetés mellett... szóval: az elveszett percek... az nem nagyobb kár? — Elvesztett percek...? — né. zett a titkárnő a szemüvege fe­lett, összeráncolt homlokkal. Nem egészen értette. — Aha! — csapott aztán hom­lokára. — De uram, nálunk min­Más. Kongresszust fogadás ez is. Ünnepélyesség, elegancia. Négytagú magyar delegáció. Há­rom közülük egyforma ruhában. Hát istenkém, éppen akkor ezt reklámozta a Vörös Október Ru­hagyár. A negyedik diszkréten odasúgja a kissé kíncsan feszen­gőknek: — Undorítóan egyformák vagy­tok, fiúk...! Feszült csend. Egyikük feltalál­ja magát. — Látom, téged átvágott a Mé­dimpex. Hát nem kaptad meg tőlük az útra a ruhát? — Micsoda?! Nekem nem szól­tak a gyalázatosak! Ped(g egész jó ez az öltöny. Na, csak éjünk haza...! Indulás előtti tolongás Velencé­ben, a bécsi gyorson. Ketten ülünk a fülkében. Utas jön és pi. hegve szól, németül: van még szabad hely? Rábólintunk. Lerántja az ablakot és boldo­gan kiabál ki, magyarul: — Gyertek ide! Ezt a mázlit? Csak két tyúk gubbaszt itt, van hely bőven! Távoli történet. Mexikóban kis aranygyűrűt akar vásárolni fele­ségének egy honpolgárunk. Soká­ig válogat, s nem a szebb, az ol­csóbb mellett dönt. A diszting­vált idős hölgynek szeme se reb­ben, please, mister, mosolyog s számolni kezd, papírra is leírván, hogy hatszor nyolc az... — hosz­szasan kivár: — Hatszor nyolc az harminc­nyolc ... — motyogja magyarul. — Negyvennyolc! — Óh! — kapja fel ősz fejét. — ön magyar?! — Igen. — Én is! De örülök ...! Látja, számolni, meg káromkodni negy­ven év után is csak magyarul tu­dok! De milyen rosszul! — gondolja, de ki nem mondja hazánk hazai fia. S a hölgy visszaad neki har­mincnyolcból ... SZŐKE MÁRIA A Szegedi Téli Tárlatról Fogadás egy nemzetközi kong­resszus résztvevőinek tiszteletére. Főpolgármesteri köszöntő. Halk léptű pincérek, fényes tálcák, kristálypoharak. A választék: Fanta-limonádé. Coca-cola. Apfel­seft, annyi mint: almaié. Magya­rul mondva a lényeget: slussz, passz. Vagyis: ohne snapsz. Szívből utálja a kapitalizmust a magyar delegáció. Egy francia kutató lép hozzá­juk, keserű mosollyal. — De más volt ez tavaly, Bu. dapesten! Három napig beteg vol­tam az ötfogásos vacsorától, amit az Intercontinentalban Önök ren­deztek ... Hatvankét képzőművész 116 alkotása szerepel az idén a Szegedi Téli Tárlaton. A tárlat gazdag anyagából mutatunk be néhányat képsorunkon. Képeinken, az első oszlopban: Stéhlfk János: Xora tavasszal — Kalmár Márton: Akt — Második oszlopban: Szabó András: Lovagkor — Lapis And­rás: Sára és Katalin — Farkas Pál: Emlék — Lent: Zoltáníi István: Család. Bárány János Korzika mondják e víznél csöndesb az ember itt és árn., ék birkánál mélyebb hallgatás se menti azt kl koldus és lopott most itt vagy Korzikán, hol alszik a tenger a só a halál a köveken és hűsöl a robot nézem a bárkát szélbe merülten az ősz hogyan mozog valaki őrzi a tudást és szülnek asszonyok és halad a világ de itt átlép a tűz fölött a vér és mocsok.

Next

/
Thumbnails
Contents