Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-09 / 7. szám

MAGAZIN IC Vasárnap, 1977. január 9: Művekkel kötődni Napfényre vágyva (Olyan fiatal, hogy még szinte nincs is életrajza. Ám vannak a művészek számára elengedhe­tetlen élményei. Annak az utol­só generációnak tehetséges mű­vésztagja, mely még saját éle­tén, önnön bőrén tapasztalta a tanyavilág minden apró örömét, hátat görbítő nehézségét, keser­veit. az életformaváltás ellent­mondásoktól sem mentes idősza­kát. A Kishomokon szerzett élmé­nyek, Csikós András képei le­győzték a távolságokat. Eljutot­iak a francia képtáraktól, a düsszeldorfi és kanadai kiállító­termektől a tokiói gyűjteménye­kig. A festő még nincs harminc­éves. A pálya elején tart.) — Kishomokon, tanyán szület­tem, s hosszabb-rövidebb meg­szakításokkal huszonhét éves ko­romig ott is éltem. Ez az élet­forma a természetközelséggel ajándékozott meg. Anyámék el­beszélései szerint négyéves ko­romban kezdtem el rajzolgatni — eső után a homokba, vagy egy-egy lehullott tetőcserépre kö­darabbal. Az iskolában azokat a rajzi feladatokat szerettem, amikor nem foltmentes felülete­ket kellett festeni, hanem mikor szabad volt a téma. Szerencsém­re a tanyai iskolában olyan ta­nítónő keze alá kerültem, mint dr. Vörös Andrásné, aki először mondta, hogy érdemes rajzol­nom, s akinek ösztökélésére írat­lak be hatodiktól a vásárhelyi iskolába. Nem szerettem, nem is tudtam soha játszani, inkább visszavonultan rajzoltam, boga­rakat kerestem, lepkét gyűjtöt­tem, virágokat nézegettem. Nem a biológia vonzott, inkább szép­ségük, megjelenésük változatos­sága. Tehénlegeltetés és kecske­pásztorkodás közben minderre sokszor nyílt alkalom. Később magammal hordtam a vázlatfü­zetet, érdekes módon autókat, városképeket rajzoltam — a vá­gyaimat, mely leginkább a vas­út csodálatában fejeződött ki. Ötödikes voltam, amikor először komoly próbára tett a rajzolás iránti vonzalom. Kishomokról esténként biciklivel jártam be Vásárhelyre Csikós Miklós név­rokonom szakkörébe ... Iskola­évek, három és fél év a szegedi tanárképző főiskolán, tanárkodás tj r Mindszenten.:. Talán Füstös Zoltán szakköreire emlékszem szívesen. Tőle sokat tanultam, elsősorban bátorságot, lényeglá­tást, önálló gondolkodást... (Első önálló kiállítását 1973­ban rendezte meg — a lehető legtermészetesebb gesztussal — Hódmezővásárhelyen. Katalógus­előszavában egy Renoir-gondola­tot idéz, nem véletlenül: „Ha a házad környékét alaposan Isme­red, elmélyedhetsz a dolgokban. Ez a legjobb, amit tehetsz. A provincializmus éppen az, ha az ember mindent egy kalap alá fog, megkülönböztetés nélkül." Éppen Mindszentről karikázott a tárlatra, amikor japánok fo­gadták, Yoko Nakamura asszony, a tokiói Gekkoso Gallery megbí­zottjával az élen. Megvettek egy csomó képet — következménye az lett, hogy megteremtődtek Csikós András számára azok a létfeltételek, hogy ezután csak a festésnek élhet. Később bemu­tatta alkotásait Budapesten, a Dózsa György Művelődési Ház­ban, a Fényes Adolf Teremben, a Képcsarnok pécsi kiállítóhelyi­ségében, Békéscsabán, majd Sze­geden. Járt a Szovjetunióban, eljutott gyerekkori álmainak vá­rosába, Párizsba, végigböngészte az olaszországi múzeumokat, megfordult a svájci hegyek kö­zött. Most arról ábrándozik, hogy az afrikai természeti népeket lenne jó megismerni.) — Ügy érzem, munkatársa, al­kotó részese vagyok annak a fo­lyamatnak, melyet vásárhelyi művészetnek neveznek. Vállalom a hagyományokat, mert neme­sek, tisztességesek, vállalom szel­lemiségét, mert abban fogalma­zódik meg lényege legtisztábban. Viszont a hagyományt új módon, 20. századi eszközökkel kell folytatni. A világ változásai, él­ményei hatnak ránk, de nem ránthatják ki lábunk alól a ta­lajt. Van Gogh és a tassizmus ismeretében nem tagadhatom meg hatásukat. Alkatomhoz iga­zítva fel is használom eredmé­nyeiket. Engem a világ csönde­sebb, harmonikusabb oldala, az ember belső világa érdekel. Nem is mernék olyan témához nyúlni, melyet nem éltem át, mely nem a sajátom. Képeimmel újat sze­retnék adni, e táj új arcát igyek­szem bemutatni minden roman­tikus vonás nélkül. Így szeret­nék hasznosan kötődni, művek­kel kapcsolódni ahhoz a képző­művészeti vonulathoz, melyet vá­sárhelyi vagy alföldi művészet­nek neveznek. (A hagyományvállalás követ­kezetessége és az újító törekvé­sek eredetisége, af. új elemek, megoldási és kifejezési formák együttese minden egyes kép. Szeretetteljes humanizmussal, el­téphetetlen kö'elekkel. Csoda-e, ha ennyi gazdagság, ilyen mé­lyen gyökerező művészet nép­szerű?!) k „Kétféle ember él a földön. Az egyik fajtának szüksége van másokra, szórakoztatják, foglal­koztatják, pihentetik, az egyedül­lét pedig elcsigázza... A másik fajtát viszont fárasztja, untatja, zavarja a többi, a magány pe­dig megnyugtatja, gondolatai függetlenségének és csapongásá­nak nyugalmában fürdeti... Az egyik arra született, hogy a kül­világban éljen, a másik meg ar­ra, hogy belső életei éljen. Az én külvilág felé forduló figyel­mem roppant gyorsan kime­rül... Ez az oka annak, hogy annyira ragaszkodom... a holt tárgyakhoz, hogy élőlényszámba vettem őket, és hogy házam lett az én világom, ahol magányos, tevékeny életemet meghitt tár­gyak, bútorok, apróságok közt éltem, melyek oly kedvesek vol­tak nekem, mintha arcok lettek volna..." Gondolom, ezeket a Maupas­sant-sorokat nem véletlenül tette elém búcsúképpen Csikós And­rás. TANDI LAJOS H úsz éve született, de nem áldott egészséggel, mint legtöbben. Szívasztmája olyan örömöktől fosztotta meg, ami a többi gyereknek, fiatal­nak a világ legtermészetesebb dolga. Kisfiú korában a játék­tól, minthogy kórházban ápolták hosszan, iskolásévei alatt a tor­nától, a sporttól. Végül most a felnőtté válás idején, nehézséget okoz a munkában. Talán az or­vosok által javasolt műtéttel minden megváltozott volna, de nem tudni, miért, a szülők ag­gályoskodtak, így hát nem tör­tént semmi. Később aztán kapott otthon némi kárpótlást az elma­radt örömökért, a nagymamája mellett boldogságban teltek hó­napjai. Mamától csodaszép dol­gokat hallott, jószerével mese­világban élt, csak hát erről, az innenső életről hallott keveset. Amelyben meg kell tanulni em­berekkel együtt élni és dolgozni, éédekezni a támadások ellen. Nem ő az egyedüli, aki áldozata a nagyszülő jóakaratának, túlsá­gosan féltő szeretetének, de ne­ki különösen nehezen sikerült később talpra állni, mivel beteg­sége miatt amúgy is kevés volt az ereje. No meg bőrének színe is sötétebb, mint amilyent az utca gyerekei szó nélkül hagy­hatnának. Pedig talpra kellett állnia, mert a mama egyszer csak meg­halt. A tízéves kisfiúnak sok tü­relemre, szerető tanítgatásra lett volna szüksége akkor, de mind­ezt a már válófélben levő szü­lőktől nem kaphatta meg. Dur­vaságot az apától, könnyebben. Egy reggel arra eszmélt, hogy jobban érzi magát az utcán, mint otthon. A szülőktől minden gyerek megtanulhatja a szépet és p jót, az utcán viszont szert tehet ke­ménységre, leleményességre, ügyességre. Olyan erényekre, amelyek nélkül később, felnőtt­korban esetleg sután mozog a világban. Márpedig nem veszély­telen az olyan ember, aki nem tudja megvédeni magát a jelké­pes, vagy tenyérrel adott pofo­noktól, majd egyszer úgy érzi alattomos-magányában, hogy most ő következik. A folytatás néhány éve sablo­nosnak látszik. Haverok, ital, káemká, párnapos elzárás, há­rom alkalommal. A - munka­könyvben alig találni üres he­lyet, az utóbbi négy évre üzem­ből kilenc, munkából csupán másfél év jut. Igaz, nehéz olyan munkát találni, amelyet gyenge szív is bír, s az is igaz, hogy csokoládébarna bőrű fiútól leg­több helyen a súlyos betegség tüneteit is szimulálásnak veszik, így aztán csaknem ' mindenütt nehezebb munkát végeztettek ve­le, mint megengedhető lett vol­na. Általában azt is rossz szem­mel nézték, hogy könyvekről, s művészetről beszélt. Imént azt írtam, hogy a tör­ténet folytatása sablonosnak lát­szik, valójában nem az. Nem le­het az, ha szereplője egyszer csak megpróbál kilábalni belőle. „Az utcán a többiekkel voltam, de mintha a túloldalról láttam volna önmagamat... a falak szörnyűek, amikor kijöttem, megszédültem a napsugártól." önmagában nem érnek sokat e szavak, de tényleges változás is bekövetkezett. Költészetet, művé­szétét, muzsikát kedvelő emberek társaságába került, s az elmúlt hónapokban minden tőle telhe­tőt megtett, hogy számára meg­felelő munkához jusson. Gondol­ta, hogy olyan változatos lát­ványt nyújtó munkakönyvvel, mint az övé, nehezen boldogul egyedül, bárhova megy, nem lát­nak belsőjébe, nem gondolják, hogy ez az ember most tényleg dolgozni akar. így hát támaszt keresett. Egy embert, aki el­mondja valahol, hogy igen, az a múlt is az övé. de most vég­re szeretne mindig napfényben élni. Dolgozni, pénzt keresni, öl­tözködni, mint a többi fiatal ember... és nem félni a rend­őrségtől. Először még gyermekkorából ismert paphoz fordult, akitől jó szavakat, megértést és segítséget kapott. Nem érdemes leírni a sorát, lényeg, hogy nemrég akadt munka számára, éppen olyan, amilyenre régen áhítozott. Eddig a történet, amelynek is­meretében legalábbis kétféle folytatásra lehet gondolni. Egyik, hogy minden megy tovább, amint eddig is volt, de jobb szívvel és erős hittel látom a másikat: dolgozni fog tisztességgel. S ha netán újra éri keserűség, lenye­li, hogy tovább dolgozhasson. SZIRÁK JÓZSEF Veres Péter Munka közben A pályaudvaron dolgozunk. Síneket és talpfákat cseré­lünk. A munka nehéz es kínos: gyorsaságot, 6 egyben pon­tosságot és figyelmet követel. Kö­rülöttünk sétálgató utasok jön­nek-mennek. A kis faluban min­den nadrágos ember, minden ke­reskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok külön­ben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoz­nak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a fe­leségük, akit kötelességük a vá­rakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk. Odajönnek hozzánk. A férj te­kintélyes fűszer-, rőfös- és min­denféle kereskedő, ö nem ala­kítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, te. kintélyes úriember. Halkan göm­bölyödő pocakján aranylánc fény­lik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizs­latnak, s nem állnak meg rajtunk sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a I felesége, a nagysagos asszony. Ö már ismeri az alakítás, a terem­tés örömét, ö ruhákat, befőtte: ket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajno6, több­nyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a siker­telenségekért nem önmagát, ha­nem a cselédeket okolja. Azok harapják meg az ujjaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!" így va­lójában mindig kielégítetlen ma­rad a cselekvés-éhsége. Ezért ki­bírhatatlan zsarnok úgy a férjé­vel, mint a cselédeivel 6zemben. De ő ezt nem tudja magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán rá­nézünk, mint egy ellenségre. Velük van a gyerekük is. 8— 10 éves fiú. Örökké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgé­pek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bá­mulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beém'tik a látottakat a játé­kaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kér­dez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy a vonat? Apu, hol vásárol­ják a síneket? Apu, az a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább, a végtelenségig. Apu hig­gadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a családban ő a fő mindentudó. Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A vála­szai minket dühítenek: vannak bennük helytállók, vannak mel­lébeszélők, de vannak buta vá­laszok is. ök persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami Ismeretlen állatfajt. Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott ösz­szevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriaszta­ni őket Egyik-másik megcsikor­dítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolóssal továbblen­dítjük a kidobott síneket és talp­fákat mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy vélet­lenül. Ez azonban nemigen si­kerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érde­kes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megza­var bennünket. Teremtő munká­sokból át kell alakulnunk színé­szekké, akik a világ számára ját­szanak. Elveszítjük a biztonsá­gunkat. s a munka gyors és biz­tos menetéhez szükséges felkiál­tásokat és ritmusokat is. A be­cserélt sínt nagy kínnal illeszt­jük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hi­szen pontosnak kell lennie! Majd jön az elöniunkás, aki nem áll a bámulok szuggesztiója alatt, mert folyton jön-megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, ha­nem rendező és nincsen lámpa­láza. — Nem látjátok — kiabál ránk —, hogy az a másik oldal­ra való sín? ... Kanyarba va­gyunk ... Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadal­mas tekintetet vet a bámészko­dókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!" S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér. De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult vagy kicserélt talpfákat alá kell ver­ni, hogy keményen álljanak a vo­natok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanul­ni, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szük­séges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egysze­rűen beleütni, s ez bosszantó. Mások a hevedereket illesztik fel, a síneket kötik össze. A he­vederek nem illenek össze, a csa­var nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, le­húzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal húzni, mégpedig mivel nézik, bű­vészi ügyességgel és gyorsaság­gal. A kulcs persze kopott és nagy a csavarra. Lemarja a sar­kát, s aztán körülszalad rajta. Az ember megadja az erőt, és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot ka­pott. Most a sínhez kellene vág­ni a kulcsot, és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy mi­lyen ügyetlenek vagyunk. Avagy a szeghúzó vagy a tyre­fond-csavarkulcs tízszer egymás után lepattan a szegről és a tyre. fond-csavarról, s az ember nem szidhalja nyugodt lélekkel és el­szabaduló káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem, mert bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert rö­högnék ki. Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók el­mennek; mi magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rábillenteni egy sor mázsás sí­nét a lábujjaikra csak úgy vé­letlenül, kidönteni a kátrányos­ibriket. s a szétfolyó kátrányra rádobni egy ócska talpfát, hogy csak úgy loccsant volna széjjel. Befröcskölte volna a nagyságos úr hófehér ingét, s a nagyságos asszony rózsaszín blúzát, de még a képüket és a nyakukat is úgy, hogy leette volna róla a bőrt Ilyen gonosz kívánságokkal fi­zetünk meg a jóakaratú érdeklő­désért. Meg olyannal, hogy sze­retnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kát­rányos taloíákat fogdosni, a ne­héz. rozsdás síneket eme'<»etni, s krampácsolás közben nv»regven­gettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bá­mészkodni a szegény ember kín­ján ... (Nyolcvan eve, 1*97. január f áll született Veres Péter. Fhb, az alkalomba! küzoljük a fenn részletet, Munka kü/ben cumi, 1936-ban írt novellájából.)

Next

/
Thumbnails
Contents