Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-23 / 19. szám

Vasarnap, 1977. január 23. KZDMZ MAGAZIN Utak, oda és vissza P

usztamérgesről, Kistelekről, Szatymazról, Makóról, Vásárhelyről zsúfolt buszok érkeznek reggelente Szegedre. Naponta húsz-, harmincezren szállnak buszra, jönnek autóval, mert hisz a város vonzáskörzete 30—60 kilométer. Az üzemek megéreznék, ha máról holnapra beszüntetnék valamilyen oknál fogva az utazást. Ismert ez .a folyamat, nincs is szándékomban mellette hosszasan elidőzni. De nemcsak a munkások ezrei ingáznak Szegedre. Az értelmiségiek százai utaz. nak nap mint nap Makóra, Forráskútra, Ullésre, Kistelekre, Orosházára, Kecskemétre... Pedagógusok, orvosok elsősorban, de a mérnökök, jogászok, közgazdászok sem hiányoznak ebből az ellentétes irányú ingázásból. Nem tudom, hányan lehetnek, semmiféle hivatalos összesítés, felmérés nincs erről. Csak ismerőseim között összeszámoltam több tucatot. Hogy naponta ezrek utaznak Szegedre, abban már senki nem lát különös dolgot. Az élet diktálja ezt a folyamatot. A mezőgazdaság már munkát nem tud adni. a város pedig még otthont nem tud nyújtani minden bejárónak. A felgyorsult urbanizáció olyan kihívást intézett a városok ellen, hogy képtelenség e feladattal megbirkózni. Lakás és még több lakás kellene, de egyszerre nem nőnek ki a földből az otthonok ezrei. Az ellentétes irányba járók közül azonban sokan nem várnak lakáskulcsra. Pedig a legtöbb pedagógusnak, orvosnak, mérnöknek községben vagy kisvárosban gyorsan biztosítanák a letelepedést- Például az egyik városka tanácselnöke azért panaszkodott, hogy az erre a célra kijelölt lakások nagy része üresen áll. Nem vonzza a pedagógust, az orvost a háromszobás összkomfort Hogy miért' Nem adják fel Szegedet. Közülük sokan itt csak albérletben laknak. A kis szobán kívül azonban van egy reményük, hogy 4—6 év múlva „telekkönyvileg" is szegediek lesznek. Pedagógus ismerősöm karalábét. káposztát árul a Marx téri standon. Mamájával együtt méri a gyümölcsöt, csinálja az üzletet. A szülőknek ez a megélhetésük, de neki csak ideiglenes állomás. Itt várja ki, hátha jut neki is szegedi állás. A történethez tartozik, hogy néhány évig autóbuszozott Oda-vissza 70 kilométert tett meg naponta. Községben tanított széDen keresett mellékesekkel együtt havonta összejött ötezer. Aztán munkája jutalmául lakást kapott volna. Ekkor kérte ki a munkakönyvét. „Nem akartam odakozmásodni." Pedig a község vezetői többször kérték segítségét, és megbecsülésüket másban is kifejezték. Már hetedik éve, hogy ezt az átmeneti é'°tet éli. A karalábémérés mellett nyelvórákat is ad. Biztatgat, nem a pénzért csinálja, csak azért, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Jogász ismerősöm -hétfőn reggel felszáll a menetrendszerinti járatra, és szerdán jön vissza Csongrádról. Csütörtökön odautazik, aztán megint retúr. öt-, hétezret keres, de alig várja, hogy egy jó állás megürüljön Szegeden. Türelmes embernek tartja magát, és ahogy mondta, ha kell, ót évig is utazik. Hasonló epizódok egész sorát írhatnám le. Mi közöm hozzá? — kérdezheti az olvasó. Hogy ki, hol dolgozik, az mindenkinek a maga tjotoa. Azzal sem köteles senki elszámolni, hogy szabad idejét mivel tölti. Sakkozik, vagy olvas, sportol vagy utazik. Végül is. nem olyan nagy vállalkozás ma már a napi buszozás, vonatozás... Egy fővárosi bennszülött napi másfél órát rááldoz a közlekedésre. A Szegedről kijárók sem sokkal többet, vagy még ennyit sem töltenek el a különböző járműveken. Az átjárás, az ideiglenes letelepedés, pillanatnyi ottlét és a helybenlakás minőségi következményei mások. Aki az életét részben a közlekedéshez igazítja, szorgalmát, kezdeményezőkészségét, tudását feltehetően nem tudja egy település érdekében sem hasznosítani. Sem ahonnét indul, sem ahová érkezik. Ilyen esetben igénvelni is nehéz ezt a fajta hozzáállást. A jó ötletek, az alkotókészség, a szellemi erő hiányát minden település megérzi. Legyen az kisközség vagy nagyváros. Mindenütt szükség van a helyi értelmiség kezdeményezésére, javaslatára — egyáltalán létére. Az évről évre rendezett települési versenyek jól példázzák: a társadalmi erők összefogásával nagyobbat tud előrelénni a város és a falu. mint anélkül. Más kérdés, hogy használják ki ezt a lehetőséget, igényt tartanak-e az erőkre. Előfordul több he'ven is, hogy a meglevő adottságok nélkül élnek. Különböznek a települések és nem is cél, hogv egyformák legyenek. Nem is lehetnek, hiszen szerepük, kialakulási történetük más. és bizonyos egyenlőtlenség mindig meg is marad. De a harmonikus feilődés olyan elengedhetetlen követelmény, amivel a hétköznanok emberének ls számolni kell. Ez a szemléletén is múlik. A szemléletváltás nem megy dudaszóra, sem bürokratikus in-, tézkedésekre. Sainos, az ember rossz természetéből következik, gyakran nagyobbnak látia az árnyékot, mint az valójában. Ebből a tulajdonságából erednek az előítéletek. Az olyan előítéletek is, amelyek a telenülésekkel szemben alakultak ki. Ilyen például az, hogy a kultúra méterek, távolság kérdése. Az ingázásnak idézett formáját éppen a kultúra szent nevében vállalják. Hogy itt lehet, ott nem. De néhány méterre a színháztól sem mindenki nyitott szájjal szívja a civilizáció tömjénjét A községekből pedig sok pedagó gus hiányzik. Nem azért, mert nincs aki órát adjon, hiszen kijárnak. az állást betöltik. Délután. esténként is szükség lehet rájuk, p mi kor foglalkozást vezetnének, beszélgetéseket szerveznének. Hiányzásuk még jobban elülteti a kételyt, hogy a városé a kultúra. Az ilyen előítéleteknek nemcsak tanúi, hanem szenvedői is vagyunk. Az örök kérdés: meddig? HALASZ MIKLÓS CSONKA JÁNOS RAJZAI V

alaha, a középkorban, ami• kor az iskola még kevesek kiváltsága volt az emberek legnagyobb része családi körben és a falu-, vagy céhközösségben szerezte meg gyermekkorában az élethez és a munkához szükséges tudnivalókat S e tudás elméletet aligalig tartalmazott ellenben annál több készséget alakított ki már a gyermekkorban, hogy a fiatal a készség fokán elsajátítsa azokat a tudnivalókat azokat a munkafolyamatokat, amelyeket végezve majd késő öregkoráig hasznos tagja lehet a közösségnek. Nyilván ezért sem változtak évszázadokon át a mezőgazdasági vagy kézműipari munkafolyamatok, hiszen elsajátításukban az elmélet szinte semmilyen szerephez nem jutott, a gyakorlat élvezte a míndenekfölötti elsőbbséget. Egészen más volt viszont a helyzet ugyané korok iskoláiban, amelyek mit sem tudván kezdeni a gyakorlattal, szinte kizárólag elvont, elméleti tudást nyújtottak. Nagyjából ez jellemezte a helyzetet egészen a múlt század második feléig Magyarországon, amikor az ipari fejlődés hatására hazai iskoláinkban is kezdett teret kapni az elmélet mellett a gyakorlat is, s amikor az alsó fokú iskolázás általánossá válásával mind többen szereztek meg némi általános műveltséget alapul, a gyakorlati készségek elsajátításához. Aztán az iskolákat egyre inkább a szakosodás jellemezte: vagy általános műveltséget, elméleti képzést igyekeztek nyújtani, vagy pedig valamilyen szakma gyakorlatát és elméletét tanították. S ezekkel a lassanként száz éve kialakult tendenciákkal iskolarendszerünk máig sem igen tudott szakítani. Elmondható ez akkor is, ha a képzés minőségét illetően rengeteget fejlődött is iskolarendszerünk. Sok-sok évtizeden át lényegében meg is felelt céljának az iskolázásnak ez a szisztémája, ám a felszabadulást követő gyors ütemű gazdasági és társadalmi fejlődés, a tudományos-technikai forradalom hatása mindinkább űj feladatokat állított az i6kolák elé. Sokoldalúan képzett emberekre lett szükség, akiknél komoly elméleti alapra már az iskola jó néhány manuális készséget is felépít. Meg is született tehát a politechnikai képzés igénye, ám kellő átgondoltság hiányában néhány év alatt lényegében csődbe is jutott. Mert bár faragni, vasat reszelni nem rossz ugyan megtanulni, ám korántsem ezekre a készségekre van szükség a mai társadalomban. Egészen más készségek kialakítására kellene koncentrálnia az oktatásnak, méghozzá elsősorban a középfokú oktatásnak. Hogy milyen készségekre? Például : gépkocsivezetés, gépírás, fényképezés, filmezés, a számítástechnika alapelemei (a programozás alapjai, gépi táblák értékelése, a számítástechnika alkalmazásának lehetőségei) stb. Éspedig éppen azért a középfokú oktatásban lenne szükség e tudnivalók elsajátítására, mert ha tovább tanul valaki, ha nem, érettségi után mindenkinek egyre több az esélye, hogy olyan pályára, illetve állásba kerül, hogy e tudnivalók, készségek valamelyikére, vagy akár többre is szüksége lehet. Talán még sokan emlekeznek arra a szimpatikus tévéjegyzetre, Lődi Ferenc: Hű munkáskéz a fegyverek vasán Sosem felejtem: ők voltak az elsők, kik lőporfüstö6 október után tavaszt hittek és nyarat, újratermőt. ha túlleszünk a neheze tusán. Nehéz ködökben táncolt itt a lélek, ezernyi sebből véreztél, hazám, s már elveszünk, ha nem. támad őrséged: hü munkáskéz a fegyverek vasán. Hideg acél az érdes tenyerekben nem izzott még úgy át az életért, mini akkor ott a munkásőr-seregben: szemet szemért — ha kell — és vérre vért!. Sok volt már addig, sok az áldozatból, s minden szü'őnk, a munka: haldokolt. (Békülj velünk, ki most is még haragszol, hogy volt fiad, kit szél dobált, sodort) Varjak csapódtak földre, gyárainkra, mint holt vidékre vihar, jég után. A bűnt befonta bűn, — indát az Inda, s vedlett, kin addig álarc volt csupán. Mások kisujjuk szeplőnyi sebéből mosták a néotől tisztára maguk. — Elég! — dörgött a mély — Elég e kéjből! s kinyíltak mind a szürke gyárkapuk. Hideg acél az érdes tenyerekben nem lobbantotta lángra úgy a vért mint akkor ott a végtelen menetben, s elszántan, hogy ha kell: fogat fogért ... Egvütt volt mind, kit nem fogott alázat és félelem, de nem is várt csodát: munkás, katona, karhatalmi század vitte a drága zászlót már tovább. ök voltak, ők — a népek szívverése, hű harcosok, akik a fegyverek tükrében látták: fészket rak a béke, hogy betöltsön majd földet és eget. De addig még a szerszám és a fegyver, mint köznanok és ünneo egy marad, Örök tanulság szóljon rettenettel: földúlták kertünk úri, vert hadak. Nehéz ködökben táncolt itt a lélek, ezernyi sebből véreztél, hazám, s már elveszünk, ha nem támad mentséged.: hű munkáskéz a fegyverek vasán. amely éppen ' újságírói példára építve gyűjtött össze néhány szélsőséget. Vagyis: beül a gépkocsivezető mellé egy újságíró éa egy fotós, hárman nekivágnak az országnak, hogy visszatérve az újságíró lediktálja a gépírónőnek az anyagot. S hogyan készül egy gazdagabb nyugati országban egy riport? Az újságíró fényképezőgépével együtt beül a kocsiba, amit maga vezet, s később gépbe írja saját kezűleg az anyagot, és saját képeivel illusztrálja. Hát igen, így is lehet, bár a fotós és az újságíró munkája külön szakma, de még akkor is .egalább két emberrel (gépkocsivezetővel és gépíróval) lehet bökkenteni a társadalom által viselt terheket, ha valaki néhány, manapság közhasználatú készséggel is rendelkezik, a szűken vett szakmai tudásán kívül. De hát az újságírás csak egy, ráadásul nem is tipikus példa, a sok ezer lehetséges közül. Mert manapság Magyarországon a legtöbb középvezetőt gépkocsivezető szállítja szolgálati útjaira, gépírónő áll rendelkezésükre, hogy megírja leveleiket, jelentéseiket, s mindez évente sok százezer fölösleges munkaóra bérét rója a társadalomra, arról nem is beszélve, hogy embereket von el más, szükséges és hasznosabb munkaterületekről. Es nyugodtan lehet továbblépni. Egyre több vállalat használ ma már számitógépet. Es a legtöbb középvezető, sőt vezető nem ismeri ki magát a gépi táblakon, nem tudja értékelni. A legtöbben nemigen tudják, mit és hogyan lehet és érdemes gépre vinni. Igaz, erre megvannak a számítástechnikai szakemberek. Csakhogy ők meg a vállalat igényeit és munkáját nem ismerik kellő alapossággal, s a megfelelő tudatossággal tett vállalati javaslatok nélkül ismét csak sok lehetőség marad kihasználatlanul. Vagy a fényképezés és a filmezés. Egyre több vállalatnál használják dokumentációs, oktatási és egyéb célokra, s rendszerint nagy gond megtalálni aa olyan embert, aki szakmai tudása mellett ért a fényképezéshez és filmezéshez is, s a kettő alapján képes létrehozni azt, amire a vállalatnak szüksége van. Sokszor elmondjuk: manapság egyre inkább sokoldalú emberekre van szükség a legtöbb munkahelyen. Sokoldalú emberekre, akik nemcsak szakmájukat ismerik kiválóan, hanem sok olyan készségnek is birtokában vannak, amelyekre manapság lépten-nyomon szükség van, s amelyek megszerzése a középiskolás ifjúkorban gyerekjáték, később viszont már egyre nehezebbé válik. Jó lenne, ha középiskoláinkban legalább fakultatív módon biztosítanák e készségek megszerzéséhez a lehetőségeket. Akkor talán nem lenne fehér holló módján ritka látvány, hogy egy vezető állású ember maga vezeti szolgálati útjain kocsiját, akkor talán még több haszonnal használnák a vállalati irányítás segítőjeként a számítógépeket, s talán kevesebb gépírónőnek kellene ötsoros levelek irogatásával foglalkoznia. SZAVAY ISTVÁN