Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-22 / 18. szám

5 Szombat, 1977. január 22: Bisralmilc cb IsizolomroB _ Farmer vagy nyakkendő? — Eddig nemigen jöttek hozzám. En mentem a csoport tagjaihoz, kiosztottam a tagsági bélyegeket, beszedtem a pénzt. Olyan se jó, se rossz embere voltam a szakszervezeti csoportnak — mondta Szabó Lászlóné bizalmi, a szegedi kenderfonógyár kiszerelő üzemében. Egy idős lakatos hallgatta a beszélgetést, s megjegyezte, hogy hajdanában miiyen rangja volt a bizalminak a gyárban — még a vezetők Is respektálták —, koppantott csavarhúzójával a kártológép oldalára, hangsúlyt adván kijelentésének. S aztán fölemlegette a kenderfonógyár első szakszervezeti bizottságát, mely a fölszabadult országban is az első volt. Az alig tizennyolc esztendős Tóth Katalin fonónő — aki ugyancsak bizalmi — csöndesen hallgatta a régi idők tanújának szavait. Szabó Lászlóné, bár Igen fiatalos a kinézete, immár közel negyedszázada dolgozik a gyárban. Előbb betanított munkás volt, majd leszedő, később szakmunkásviasgát tett, és a ma már „hírhedt" jelzővel titulált vizesfonóban töltött ei kerek egy évtizedet. „Kezünk, lábunk ki volt ázva. Aki vasbél volt, az is tönkrement." A mostani bizalmi vajon hogyan látta korábban bizalmija munkáját — futottunk visszafelé egyet. — Nemigen volt nekem ügyem a szakszervezettel — mondja —, a bizalmi jött a bélyeggel, s én fizettem. Amikor húsz évvel ezelőtt kisgyermekem született, akkor magyarázta el a bizalmim, hogy segélyt miképpen lehet kapni. Fiatalabb voltam, nemigen vergődött az ember a szakszervezeti jogaival. — S most? — Néhány évig bizalmihelyettes voltam, hetvenöt óta pedig bizalmi vagyok. Eleinte hozzám 6em nagyon jöttek, persze az is Igaz, hogy a bizalminak alig volt valami jogköre. Csak a bélyeg. Most sokat változott a helyzet, s ebbe is bele kell jönnünk. — A tévében is volt egy műsor, a bizalmiak megnövekedett jogairól, s a Népszava egyik számában külön mellékletet adtak ki a bizalmiak jogköréről, hatásköréről. A gyári szakszervezeti bizottság is tájékoztatott bennünket. Sorolhatnám: bérkérdések, jutalmazások, segélyezés, üdültetés, munkahelyi gondok, mind-mind lehetőséget adnak a beleszólásra, sőt az egyetértésre is. Följegyzek néhány megtörtént esetet is. Szabóné csoportértekezletet tartott. A tizeriöt tagú kollektíva baráti szavakkal elemezte a gondokat. Két munkatársnő, akik egyébként családanyák, a támogatás mértékéről mondtak véleményt. A bizalmi továbbította kéréseiket. Kitüntetéskor, a prémium elosztásakor, egy munkáslakás odaítélésekor is döntő volt a bizalmi véleménye. S hogyan vélekednek egymásról, a bizalmi és a csoport? — Nagyon örülök, hogy csak jót mondhatok munkatársaimról. Jól dolgoznak, kellemes emberek, többen már gyári aranygyürüsök, azt hiszem ennél többet nem is kell mondanom. Két ilyen aranygyűrűs munkásnő, Tóth Józsefné és Zab Sándorné búcsúzni készül a gyártól, nyugdíjba mennek hamarosan. Nehéz lesz majd megválni a bizalminak is tőlük. Szabóné különben így fejezi be „nyilatkozatát": — Szívesen csinálom a bizalmi munkát, s aki jól dolgozik, becsületes, azért mindig kinyitom a számat, bármilyen vezető előtt is. Tóth Katalin még kezdő a szakszervezeti tisztségben, mint ahogyan az a munkában és az életben is. Királyhegyesről került Szegedre, a kenderfonógyárba. Véletlenül választotta a fonószakmát. Tanácstalan volt, hogy mihez kezdjen a nyolc általános után. Édesanyjával élt egyedül, mivel nővére már férjhez ment Szeged nem tűnt messzinek, s a gyár szakmai tanulást kollégiumot, megfelelő ellátást ígért — ezt egy újságcikkben, olvasta —, így esett a választása. Kérdem tőle, hogy miért nem vágyakozott középiskolába. Elgondolkodtató a válasz: — A szakközépiskolának alig láttam értelmét, hiszen csak két évvel meghosszabbította volna a tanulási időt. A fonógép mellé elegendő bőven a kétéves szakmunkásképzés is. Gimnáziumba, s később felsőiskolába nem kívánkoztam. Viszont mint szakmunkás, lehetőségem Befejeződött a cukorrépa-szállítás Január 16-án indítottak útnak utoljára cukorrépát a MÁV Szegedi Igazgatóságának vasutasai, a szolnoki és az ercsi gyárba. Ezzel számukra befejeződött a répaidény, amelyben megközelítően akkora mennyiséget fuvaroztak, mint 1975 őszétől a tavalyi év januárjának közepéig. A Volán 10. sz. Vállalatnak szerényebb szerep jutott e munkában; terveik szerint 70 ezer tonna répát kellett volna szállítaniuk Szolnokra és Mezőhegyesre. Ám az idény kezdetén csalódniuk kellett, mivel a szolnokiak lemondták a kilencezer tonnára 6zóló megrendelésüket. A Volán végül alig több mint kétharmadát valósíthatta meg elképzeléseinek. Harmincezer vasúti kocsiban 701 ezer 567 tonna répa jutott a földolgozókhoz: Mezőhegyesre 134. Sarkadra jó kétszáz, Szolnokra 238 ezer tonnányit, hogy csak a 1 agyobb nr grende1 Sket eml'tsük. Ennél többre s/ámított az igazgatóság, minthogy tavaly nagyobb területet vetettek be cukorrépával, mint korábban, de a feladatok egy részét át kellett adniuk a közúton fuvarozóknak. Központi intézkedések alapján — hogy a MÁV a többi feladatait is jól oldhassa meg — a gyárak harminc kilométeres körzetéből csak teherautóval, vagy vontatóval szállítottak. Különösen a téeszek és az állami gazdaságok szerepe nőtt meg: például a sarkadi cukorgyárba összesen 355 ezer tonna répa került, amelybői vasúton jó kétszáz, közúton, a Volán 8. sz. Vállalat jóvoltából 47, a termelők járművein pedig 104 ezer tonnányi „utazott". Csongrád megye központosított rakodóhelyein 200 ezer tonna répát tettek vagonba. Az indított répamennyiséget alapul véve első a sorban a székkutasi állomás, ahol 65 ezer tonnát raktak kocsiba, a további sorrend: Földeák. Fábiánsebestyén, Vásárhely, Makó, Szentes, Szegvar. Kistelek, s végül Csongrád. van, hogy jó keresettel, munka mellett érettségi bizonyítványt szerezzek. Véleménye megalapozott, és igencsak racionális, egyet kell érteni vele. Különösen akkor, ha a gyakorlati életet figyeljük, a gyári szokásokat. A szegedi kenderfonóbun is csak nagyítóval lehet női művezetőt találni. Akkor meg minek tolongjanak a lányok a textilipari szakközépiskolába. hiszen a technikumi oklevelet legfeljebb évek múlva tudnak különbözetivel megszerezni, de akkor is minek. — Hogyan esett a választás önre? — érdeklődtem Tóth Katalintól, hogy viszszakunyarodjunk a bizalmiak munkájához. — Aki előttem volt, a Sági Erzsi, az elment haza a szüleihez, és a műhelytitkár engem javasolt. Tizenhatan vagyunk u csoportban, a legtöbben fiatalabbak. Sőt, én kaptam a most felszabadult szakmunkáslányokat is. — Hogyan fogadták a munkatársak? — Eleinte bizalmatlansággal fogadtak, mint új bizalmit. De az is igaz, azt se tudtam mit kell tennem. Amikor a Sági elment, észrevettem, hogy haragudott Is, hogy én lettem a bizalmi. — Miért? — Nem tudom. Nem is segített, de nem érdekel, lassan belejövök magamtól is. A műhelytitkár sokat segít. — Milyen ügyekkel, gondokkal, kérésekkel keresik a társak? — Két fiatalasszony azt kérte, hogy nyolcra járhasson a gyerekek miatt, s ők segélyt kértek. A lányok, a fiatalok nemigen jönnek. Egyedül könnyebb, jól is keresnek, nincsenek még gondjaik. Szép lassan kiderül, hogy a fiatalok legnagyobb gondja a továbbtanulás, s természetesen a jövő alapozása: félretesznek a keresetükből, álmodoznak egy jóravaló fiúról, lakásról, örülnek, ha minden stimmel a termelés menetében, kitűnő az alapanyag, és jó a gép. De sokkal bátrabban „kinyitják a szájukat", ha valami zavarja a munkát. Tóth Katalin is ilyen lány, s mondja, mondja: — Elég nehéz a fonodában, mert piszkos és kissé poros is, petróleumszagunk van, amikor fölszaladunk az étkezdébe. Kritizáljuk az üzemi kosztot, mert az utóbbi időben romlott a minőség, meg egyenesen „rizsmérgezést" kapunk már. Szidjuk a téemkásokat is, mert ha szétszedik a gépet, nagyon lassan rakják újból össze. A kenderszál is gyakran bogosodik, akkor meg az újszegedi szövődé reklamál. Szóval vannak még hibák ... Vannak, sajnos. De az viszont biztató, hogy a kendergyári ifjúmunkások nem hagyják szó nélkül a hibákat. S a sok-sok más föladat mellett a szakszervezeti bizalmiaknak az is föladatuk, hogy társaik érdekében bátran mondjanak véleményt. S a bizalomnak mindenképpen kölcsönösnek kell lenni. Alaposan megtárgyalták osztályfőnöki órán a színházi öltözködés hóbortjait. Pedagógus ismerősöm szándékosan fogalmazott enyhén, kollégái közül ugyanis nem egy füstölög spártai szigorral. Előadások másnapján a tanári szobában ecsetelik megbotránkozva, mit meg nem engednek maguknak a diákok a színházban. Merthogy öltözködés és viselkedés szinonim fogalmai a magatartásnak, s hol vannak már az idők, mikor az iskolai rend kényszerzubbonyként parancsolta föl az egyenruhát, vagy mindenesetre számonkérte a farmert, piszkos cipőt, a lezser tempót, a hányaveti különcködések megnyilvánulásait. Csakugyan, művészeti életűnk forrongó vitáiból rendre kimaradnak a fiatalok. A diákszínházak, diákhangversenyek művészete, esztétikája, de környezete, etikája is. Hogy mit kapnak a tanulók, és miképpen viszonozzák. Messzi évekről legendás délutánok regélnek egy-egy diákbérleti színielőadás fűtött hangulatáról, papírgalacsinos csúzlicsatáktól, a páholyok mélyén rögtönzött csasztuskákig. Színészek mesélik, harsány ovációk kíséretében miképpen terelték szerepüket az aktuális közlendők medrébe, hogy több fegyelmet kérnek a nézőtéren — de hát nem is erről szeretnék szólni most, itt van az öltözködés, elég téma az egyetlen szusszantásra. Hogyan illő megjelenni fiataloknak a színházban? Bevallom, óvakodnék bármilyen szentenciával előállni, hiszen csak a szereplőknek kötelező a színpadi öltözet, a közönséget a mindenkori ízlés, divat, közérzet befolyásolja, vagy az sem. Néhány vélemény. Havi színházi képeslapunkban kérdezték Bányai Gábortól, a televíziós Színházi Album fiatal munkatársától: ma mar színházba is elmennek az emberek öltöny és nyakkendő nélkül, magát is láttuk már a nézőtéren farmerben? Válasz: „a színház lényege nem ezen múlik. Hiszek abban, hogy a színház ünnep és csoda, de farmernadrágban is lehet ünnepelni, csodát várni". Idézetek öltözködési szaklapból, az Ez a Divatból. Koós János táncdalénekes: „ha ismeretlen ember lennék, akkor is divatosan öltözködnék. Arra mindig vigyázok, hogy ne nézzek ki másnak, mint aminek ismernek". Faragó Vera színművésznő: „ha valaki makacsul szembeszáll a divattal, akarva-akaratlan nevetséges lesz". Szűcs Judit táncdalénekesnő: „csizma- és nadrágpárti vagyok, mint nagyon sok fiatal. A színpadon viszont már a kimondottan elegáns ruhák is kötelezőek". Dékány Sarolta tánedalénekesnő: „én sem értek egyet azokkal a lányokkal, akik farmerben lépnek fel, ez utcai viselet". Nem sorolom tovább, hiszen a? eltérő vélemények csak részben érintik a nézőket, Jobbára a színpadi öltözködéssel foglalkoznak, és nem kifejezetten abban a színházi környezetben, amiről most szó van. Más a premierek közönsége, és más a diákelőadásoké. Ami öltözet a bemutatókon természetesnek hat, emitt nevetségesnek tűnhet, ha nem Igazodik az életkori sajátosságokhoz. Egyébként sem ügy u színházi öltözködés, külföldön sem, nálunk sem, ki-ki azt veszi föl, amit tud. Ügy lehet viszont az ápolatlanság, az ízléstelenség, a föltűnési viszketegségböl elővakarózó slamposság, mert olyan magatartásmódéin hordoz, amely elszegényítl a színház szellemi légterét. A pillanatok varázsát, amiért érdemes Thália szentélyébe zarándokolni. Az előadások közönsége közösség is, ha csak néhány órára, de azonos cél érdekében szövetséget kötött emberek — fiatalok — csoportja. Bs itt érvényesek a társas együttlét kimondott vagy kimondatlan normái. Mert amiképpen a színházi hatások tényezőiből nem közömbös az épület belső esztétikája, úgy nem lehetnek azok a közönségszokások sem. Idősebbeké, fiataloké egyaránt. N. I. Klubnézőben Például csütörtök este Gazdagh István Délelőtt véleményeket gyűjtök, de nem leszek tőlük okosabb. Sok a kötött program, mondja az egyik népművelő, és siet még hozzátenni, hogy agyonszerve, zik az életet Szerinte néhányán abban a tévhitben élnek, hogy egy klub munkája akkor eredményes, ha ten. gerikigyó-jelentéseket lehet róla szerkeszteni, megemlítve bennük a résztvevők számát, az illető előadás nagyszerűségét és várható hatásának áldásait. Egy másik népművelő sze. rint az a baj. hogy nincs miért a klubokba menni. Előadások a televízióban ii vannak, kávézni a presszókban is lehet. Egy harmadik szerint minden nagyon szép és ő min. dennel meg is van elégedve; egy negyedik pedig mindezt sötéten látja. A klubokról többféle elképzelés csatázik ma is. Sokan hozakodnak elő angliai, lengyelországi példákkal. Honiakkal jóval kevesebben. Pedig a kluboknak nálunk is hagyományai teremtődtek már. ha ezek nem is általánosíthatóak. A klubmozgalom eddigi története azt bizonyítja, hogy a szabad idő hasznos, értékes eltöltésének bevált formája ez. Történt volt egy másik Tisza-parti városban, hogy vagy két tucat fiatal összeszövetkezett. Találtak egy düledező házat a folyó mellett, pincéjét átépítették, berendezték ízlésük szerint. Olyan klubélet folyt itt aztán egy-két évig, hogy két megye járt a csodájára. Történt aztán, hogy ezekre a szövetkezeti if jakra felfigyeltek mások is, és építettek nekik a belvárosban egy szinte kacsalábon forgó várat. Szerződtettek hozzá népművelőt is. Ám a klubélet csendesen sorvadni kezdett. A vezető magára maradt néhány hét után a mintaintézményben. A fiatalok szerint éppen az veszett el, ami a legfontosabb. Ahhoz a régihez közük volt, azért az ő körmük kopott; ez az egyébként gyönyörű környezet idegen, nem érzik magukat otthon benne. Juhász Gyula Művelődési Központ. Az emeleten a rejtvényfejtők klubja tartja foglalkozását. A vezetőjük panasz, kodik: „Fogyunk, fogyatkozunk, nemrég még 25 tagunk volt, ma már csak a fele a létszám. Pedig a rejtvényfejtés izgalmas dolog." Elhiszem neki. Mondják még, hogy a keresztrejtvényfejtésnek fokozatai vannak. Zömükben nyugdíjasok, vagy nyugdíj előtt állnak. Van négy fiatal is, ők ma nem jöttek. Indul a Ki mit tud ? Február 4-én kezdi meg a televízió a Ki mit tud? su. gárzását. A most hatodik alkalommal útjára indított televíziós vetélkedő a fiatalok ezreit mozgatta meg. A novemberben, decemberben lezajlott megyei, városi válogatókról — 500 produkcióval — csaknem háromezren jutottak tovább az orszá^oe válogatókba. A versenyzők itt korábbi műsorszámaikkal indulnak, természetesen figyelembe véve a szakmai tanácsokat, véleményeket. A február 4-én 20.25-kor kezdődő első elődöntőt még öt másik követi. Valamennyi száz-száz percnyi műsoridővel ígér kellemes szórakozást péntek esténként. Ugyancsak péntek esténként jelentkezik a két középdöntő is, amelyeket április 4-ér, este a döntő követ. Este sétára indulok. Klubok, Szegeden, csütörtök este. Arany János utca. KISZÖV-klub. A nagyobbik teremben kifeszített vászon. A tegnapi filmvetítéskor maradt itt. A kisebbik szobában a Miner. va Színpad próbájára gyülekeznek a fiatalok. Van köztük gépkocsivezető, esztergályos, vízvezeték-szerelő, lakatos; a többiek diákok. Az egyik sarokban két fiú logikai játékot játszik, egy másik páros mattra törekszik hatvannégy mezőn. A légkör családias. Mióta kiűzetett az alkohol, a kártyacsatáknak is végeszakadt. A másik szobában nyugdíjasok olvasgatnak. Deák Ferenc utca. Fiatal művészek klubja. A nénike ásítozik. Ritkán jönnek látogatók Sonkodi István itt látható tárlatára. Hogy kinek a képei veszik körbe, — nem is tudja. — Négytől-nyolcig vagyok itt — mondja —, maga a második ma. Dózsa György utca. Diákklub. Az ajtón tábla: A tagfelvétel egyelőre szünetel. Mellette másik: Dohányozni tilos! Diákklubról lévén szó; érthető is. A mai program — díjnyertes kisfilmek bemutatója. Hatvanan lehetnek, a klubvezető szerint szombatonként gombostűt sem lehet elejteni itt. A vetítésre várva "atallfociznak, biliárdoznak a fiúk. Két lány ül egy sarokban, beszélgetnek. — Itt Jó helyen vannak —• búcsúzik tőlem a klubvezető. Egyetértünk. Victor Hugó utca. A KSZV klubja. Járom az óriási termeket, sehol egy teremtett lélek. Kapom a magyarázatot: se rendezvény nincs, se büfé. Megpróbálom megsaccolni; szóval ebbe a klubba beférne talán ötszáz ember is. A lámpák égnek, a kályhák duruzsolnak. Hiába. Fiatalok és nyugdíjasok. A közbülső korosztállyal nem találkoztam. Lehetséges volna, hogy a klub csak na életút tavaszán és ősz í r vonzó? Nem hiszem. V.V,