Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-16 / 13. szám

5 l ^LT l N ek Wí A természetről V

árosi ember vagyok, igazi városi ember: szeretem az utca forgatagát, a kávéház füstjét, az emeletes házak képét szobám ablakából. Élvezettel ízlelem a különböző kerületek másféle hangulatait. És ha idegenben járok, akkor is általában inkább a városokat és városi látnivalókat keresem fel, mintsem a szabad természetet. Sohase voltam amolyan igazi kirándulós vagy éppen túrázó természetű ember, hanem amióta a háború éveiben felettébb kényelmetlen esztendőket voltam kénytelen átélni erdőben, mezőben, hegyekben, hát azóta még kevésbé indulok csak úgy jószántamból azokra a tájakra, amelyeket a hajdani biedermeier ízlés a természet lágy ölének mondott. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez az öl egyáltalán nem lágy. Feleségem olykor zsörtölődik is; barátaim olykor gúnyolódnak is megrögzött urbánusságomért. De hát nem minden ember egyforma; vannak, akik idegenkednek a városi életformától, vagy legalább is így mondják. Én szeretem ezt az életformát. És mégis: sokféle rejtett szál fűz a természethez, szomorú volna az életem, ha városi létemre nem lehetne szakadatlan kapcsolatom vizekhez, erdőkhöz, mezőkhöz, s mindahhoz, ami életkedvet pezsditve él. Személyes közöm van a növényekhez és az állatokhoz. Életemnek csupán egyik felét élem szeretett városomban. Májustól szeptemberig falun lakom, közelemben a Duna, szemem körül szelíd lankájú hegyek, a tájon erdők és mezők, házam kis kertjében virágok. Annak a levegőnek ott természetszaga van. Közel élek ott városomhoz, 40— 45 perc alatt megteszem az utat pesti és visegrádi otthonom között. Ha dolgom van, vagy benső szükségét érzem a városi kavargásnak, néhány órára bármikor beszaladhatok, hogy azután siessek is vissza a hegyoldalak számláihatatlan színárnyalatai közé. Ügy élvezem nyaranta a fák és virágok látványát, mint képzőművészeti alkotást. Élem a szépségüket, a legősibb és legmaradandóbb szépséget, amelyet a természet ad. Ott szebb a nappali fényekkel ragyogó égbolt és az éjszaka csillagaival szikrázó égbolt is, mint városomban. Ott élvezem a lélegzetvételt is, és ott. az üdítően jó levegőben azt is észreveszem, hogy szeretett városomban milyen rossz a levegő. És a madarak csicsergése! Korahajnalban kezdődik. Jó alvó vagyok, de erre mégis felébredek. Nem, nem felriadok, hanem a madarak megszólalására az álomból alig-ébrenlétbe fordulok, tudomásul veszem a természet hangjainak derús nyugalmát, újra elalszom. Madárszó azonban napközben is felhangzik itt-ott, s nemegyszer diófám oldalán kopogtatni kezd a harkály. Ezek a természet szelíd hangjai, akárcsak a távoli kutyaugatás, a szomszéd kakas felkukorékolása, vagy a mellémkuporodó macska dorombolása. Az élő természet hangja mindig szelíd, még akkor is ha kutyám mérgesen összevicsorog az utcabeli nagyhangú kuvasszal. A természet haragos hangjait az élettelen erők dörgetik, zúgatják fülünkbe, amikor odafent viharra zendül az ég, vagy szélvihar fut át utcákon, kerteken, megnyikorgatva a háztető eresztékeit, ősidők óta félelmetes a természet személytelen haragja, de falun, a magas ég alatt,, a lankás hegyoldalak között ezt is szépségként éli át a lélek. Néha arra gondolok, hogy talán azért tudok olyan hivő, lelkes urbánus lenni, mert nem vagyok bezárva a városba, nem kell mindig itt élnem, hónapokat töltök falun, és bármikor más hónapokban is csak oda kell ülnöm kocsim volánja mellé, és háromnegyed óra múlva már falusi otthonomban vagyok. És az is igaz, hogy ott, kertem lugasában tudok legjobban dolgozni, képzeletem és fogalmazókészségem is elevenebb a futórózsa, a vadszőlő, a hajnalka árnyékában. Hosszú évek alatt, tervszerű munkával és kitartással rendeztük be feleségemmel ezt a kétlaki életformát: úgy lenni városi embernek, hogy ugyanúgy otthon lehessünk falun, közel a természethez. Ott nem is kell az embernek kirándulnia, hiszen a kirándulás bejön a kertbe, a lugasba, a tornácra, a tárt ablakokon át beárad a szobákba. Azt a falusi otthont ugyanúgy ízlésem szerint rendeztem be, mint fővárosi lakásomat. Jól érzem magamat benne, olykor naookon át legföljebb alkonvat idején lének ki kapuján, amikor feleségemmel kutyasétáltató útra indulunk. A kutya igénye jogcím és indok, hogy magunk is rendszeresen sétálgassunk a Duna-par)on vagya lankás hegyoldalak között, elmenvén a békés falusi temető mellett, ahol még az egyszer eljövő elmúlást sem érzi oly komornak az ember, mint amikor távolabb van a természettől; És itt vannak a virágok meg a zöld növények. Visegrádon a kertünk tele van virággal. Én legjobban a tulipánt kedvelem, ezt a formát a természet iparművészi kedvében találta ki. De ha elmúlt a tulipán évadja, jön a liliom. És a nagyon kis kertet eltöltik a többiek: a rózsa, a dália, a százszorszép, a szarkaláb, a tornácra felfutó derűs hajnalka, és a sarokban gőgösen néz le a többiekre a sárgalángú napraforgó. De városi lakásunk sarkában is egész télen át zöldellnek a cserépben gyökeredző zöld növények. Az egyik sarkunk télikert. A természet velük idebent van az urbánus otthonban is. Nem tagadom, nem szeretem a vágott virágot: nem szoktam csokrokat vásárolni; ha vendég virágot hoz és azt vázába teszszük, idegennek érzem az élő növények között. Ezek rpár nem élnek, csak az élet képét utánozzák. A virágnak ott a helye a tövön, az ágon, ahol élőlény része és életet szív gyökerével a földből. A növény legyen legalábbis cserépben. De akkor adja igazán derűjét, ha ott virít a kertben, vagy a réten, vagy meghúzódik az erdők fái alatt. A maga helyén azonban a növény úgy él, hogy életkedvet ad. A kerti virágok derűt árasztanak, a nagyidőt megélt diófák vagy tölgyek tiszteletet ébresztenek, a gyümölcsfák virágzása örömet ad a léleknek, és a termőföld gabonatábláinak láttán az ember hálát érez a tápláló természet iránt. Városi ember vagyok, de mégsem szakadtam el a természettől, tudom, hogy magam is a természet szülötte vagyok, rokona az állatoknak, a növényeknek, és ha szervezetem vegyi összetételét tudomásul veszem, akkor azt is tudom, hogy még a kőzeteknek és a személytelen erőknek is rokona vagyok. Bennem él. tevékenykedik a természet, és városi lakó létemre magam felé lépek viszsza, ha kutyámmal játszom, vagy virágokban gyönyörködöm, vagy amikor a tavaszi és nyári hónapokban falusi otthonomban oly közel élek a természet egészéhez. HEGEDŰS GÉZA N

em hiszek benne, hogy ak! a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Mint ahogy abban sem, hogy aki a virágot ki nem állhatja, az okvetlenül rossz és lelketlen. Ugyanilyen kétségeim vannak az állatok szeretete felől: nem vagyok hajlandó pókhálóként kiterjeszteni az irántuk viseltetett érzelmeket az egész ember jellemére. Más persze az, amikor a közömbösség indokolatlan gyűlöletté fajul és kegyetlenséget szül: a szadista hajlam nem takar galamb lelket Az állatbarátsággal kaocsolatban azonban számos felszínes nézet, félreérthető vélemény került a köztudatba. amelyek mintha nem is az állatokat védelmeznék, hanem inkább az embereket késztetnék marakodásra. Kezdjük mindjárt az elsővel, a korszerű sertéstelepekkel. Hangszereljük sorainkat metszően gúnyossá, s ne feledkezzünk meg a bekerülési összeg, a milliók említéséről sem. Ecseteljük részletesen a gombnyomásos etetési rendszert, a higiéniát és a kellemesre temperált hőmérsékletet. Ezután hirtelen térjünk rá az algyői városrész társasház 'ulaídonosainak gondjára, amiről először tavalv ősszel olvashattunk a Délmagvarországban. A szegedi tanács szorgalmazta az emeletes társasházak ém'tését. Veszelovszky Imre és 23 társa nem volt rest, belevágott az építkezésbe, nyílván nem csekély összegért. A legtöbb lakásba gázfűtésű kazánokat szereltek fel, arra az ígéretre alanozván, hogy még 1975-ben elkészül a vezeték. Itt a tél — panaszkodnak —. gáz pedig sehol. Egvesek albérletben maradtak, mások próbálják olajjal fűteni a lakást, hiába. Mi történt azóta? Az utolsó ígéret úgy hangzott: 1976 első felére megérkezik a hátakba a gáz. Nos. nem érkezett meg. a házak üresek, a tnlaidouosok nem tudnak beköltözni. Pedig társadalmi munkában már kiásatták velük az árkot is, vezeték azonban még mindig nincs. A- sertésteleppel va'ó összevetés hatásos, ám olvasása közben hamis indulatok kerekednek. Mégis: szemléletté nőtt a közhely, hogv „mi a malacoknak többet adunk, mint az embernek ..." Hánv és hány nyilatkozatban olvastam, hogy a szövetkezet milliókért sertéstelepet épít, a falunak meg arra sincs pénze, hogv iárdát húzzon a házak elé. Fölháborító az algvői példa, hát még ha hozzáteszem, hogv ezen a vidéken van hazánk levnngvobb szénhidrogénmezője. Csakhogy értelmetlen az összehasoulítés a sertés- és szarvasmarha te'enak'-ol mint a hogv senki sem á'h'fha?ia párhuzamba egy-egv község anvagi gnn/rtnit az ot? létesülő modern gvárteteo neonfénves műhelycsarnokával. A sertésteleneket — úgv látszik — nem tudjuk még munkahelyként nézni. De lássuk a másik o'dait is, ahogyan az „állatbarátok" IáHák. A sertéstelep változatlan, váltóÁllatbarátság zik azonban a vád: embertelen körülmények közé kényszerítjük az állatokat. — Holott nem ez a baj, hiszen a jószágok nem emberi, hanem állati körülményekért sóvárognak — mondja egy állattenyésztő. S hozzábiggyeszti: a sertéstelepek tervezői nemigen ismerik a sertéseket. Betont tettek a lábuk alá, az anyakocák egy idő múltán lábra sem bírnak állni, megpatkolni kellene tán őket? Az is igaz, hogy manapság egy állatorvos sem tudná ponto. san megmondani, hogy a szűk hely, a hízás ideje alatti sötétség, a teljesen iparszerű körülmények, amelvek a tenyésztést termeléssé változtatták, miként változtatják meg a jószágok húsának ízét? Az idegesség adrenalinjának útja kifürkészhetetlen — pálváját még Sellye orofeszszor sem tudta pontosan követni. A Magyar Országos Állatvédő Egyesület egyszobás irodájában a falakon sűrű egymásutánban plakátok: kutyák, macskák könyörgő arccal, madarak hulló könnycseppekkel, a feliratok: „Ne bántsatok", „Egy téglát a fóti állatmenhelyhez". Noteszomból másolom az egyesület budapesti elnökének szavait: „Aki találkozik a szenvedéssel, és nem megy el mellette szótlanul, közömbösen, azon veszi észre magát, hogy kinevetik, hátrányba kerül. Keresni kezdi a társakat. Köztünk megtalálja. Jajgatni az állat is tud ... Aki embereket látott vágóhídra hajtani, annak füle minden jajra érzékeny." Már megint az emberszeretettel keveredik az állatbarátság, még jó, hogy megtudom: az egyesület egykori elnöke húsipari szakember volt, a mostani pedig szenvedélyes vadász. Az elfogulatlanok véleménye is előregvártott: „Lehet állatbarát a tenyésztő, a vadász is. Itt a hangsúly a humanitáson Van, s nem a kedvtelésből tartott jószágokon. Szükségünk van a húsra, a bőrre, sőt, a kísérleti állatokra is, de hogy haláluk előtt kíméletesen elaltatjuk, vagy rugdosva, rángatva a vágóhídra hajtjuk őket, az nem mindegy. Hazánknak még ma sincsen állatvédő törvénye..." Nem mintha szerintem egy ilyen törvény bármit is megoldana, hiszen az embereket védelmező törvényeket sem mindenki tartja be... Itt a példa az akaratlan összehasonlításra, pedig nvelvünk tudatosan különválasztja az emberre és az állatra használatos szavakat, nyelvtani szerkezeteket. Mi gyakorta összekeverjük ezeket — itt reüik az összeütközések gyökere. Hangzik a vád: sok állatbarátra jellemző az érzelmi túltelítettség, akad közöttük embergyűlölő. ezerszer csalódott, aki úgv érzi, hogy egyedül az állat hű és önzetlen. Élnek öregek, akik minden csomagban kismacskát sejtenek, s úgy ténferegnek az utcán, akár a guberálók. Hangzik az ellenvád: a MAVAD élő galambokat exportál, mintegy hetvenezret évente. Olaszországba viszik őket, hogy az olasz galambevőknek meglegyen a szórakozásuk. Itáliában ugyanis nem divat az anyaggalamblövészet, a hazai galambokat viszont óvják az állatvédő rendelkezések. És sok olasz kedvenc étele énekesmadárból készül. Történetmorzsák hullanak elém mindenünnen. Nehéz igazságot tenni. Igaz, vádolják az állatvédőket kispolgárisággal, cicuskám-kutyuskám-szemlélete tel, státusz-szimbólumok hajkurászásával. Tény az is, hogy sofc állattartó a magányt osztja meg kutyájával, macskájával. Nem tagadható, az sem, hogy a fóti kutyamenhely környékén élők is szörnyülködnek, mivel úgv érzik, hogy az ő nyugalmuk terhére Istápolják ott a megannyi négylábút. Némelyek üzletelnek kitömött madarakkal, védett állatokkal, tartanak albérletben kígvót, főbérletben krokodilt; kifogyhatatlan témául szolgálva képeslapjainknak. Az ebadó emelését követő hónapokban pedig százszámra hordták ki tulajdonosaik a határba kedvenc kutyáikat, s azok éhezve, fázva, megvadulva, zavarodottan csatangoltak, mitsem értve abbóL hogy az adót felemelvén, gazdáiknak „elmúlt" az állatbarátságuk. Ezekre az emberekre jobban haragszom, mint a virágot, állatot nem szeretőkre — mert rendelkezésükre álló tárgyakként kezeltek élőlényeket, visszaélve hűségükkel. kiszolgáltatottságukkal, néhányszáz forint miatt. Nem hiszem, hogv azok szabadultak meg az ebektől, akik leginkább ragaszkodtak hozzájuk: a nyugdíjas, lcispénzű magányosok. A nézetek igazságokat, részigazságokat tartalmaznak. Az esetek többsége hol az egvik. hol a másik véglet felé billenti Justicía mérlegének nyelvét. Pedig az állatvédelem szellemének csupán arra kellene törekednie, hogy megértesse: a jószágok is a természet teremtményei, s esztelen pusztításuk — akárcsak a növényeké. — közvetlen környezetünk pusztítását jelenti. % Ehelvett történetet hallok, miszerint Münchenben egy 92 éves náni 42 heiven etetett rendszeresen Palamhokat, m»id miután el. hunvt, a lelkes áVatbarátek az envik terén szobrot emeltek emlékének. Es hiába minden >gvekezet. e keg'-es cseleidet hailq. tán nem tudom kivakarni a fejemhői az emberiségnek azt a sokkal szomorúbb történetet, amelyik szinten a baiorok fővárosához fűződik. A fasizmus szülőhelyéhez. TAMÁS ERVIN