Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-05 / 288. szám

35 Vasárnap, 197C. december 5. MAG mSZKIDM Örökség A

temetőből visszajövet még .óhajtoztak, sajnálták a -zegény mamát, hogy ilyen hirteien kellett elmennie, s Katinak remegett a hangja, amikor bátyjához iordult és azt mondta: — Még tegnapelőtt este is téged hívott Mintha gyerekek let-, tünk volna. Olyan elnyújtott hangon kiabálta a nevedet. Nem is tudom, hogy nem bírtál eljönni szegényhez! — Nézd, testvér, hát mondom, vasárnapra készültem. Nem gondoltam én, hogy nem éri meg a vasárnapot Magam vagyok a gépházban a fűtőmmel, nem tudok én csak úgy akármikor elmenni. Mit lehet erre mondani? Hallgattak mindannyian. És Giza is, meg Kati is, meg hátul a sógor is azt gondolta magában, hogy ez a szegény Jani mindig ilyen ügyefogyott volt Katinak már ott volt a száján: Azt szeretném én látni, hogyha az én szegény anyám a halálán van, én ne tudjak elmenni hozzája! De lenyelte, elhallgatta, nem akarta most megbántani. Otthon azonban, Katiéknál a konyhában, már felengedett bennük kicsit a gyász, a sógor bort tett az asztalra, vágott három nagy szelet sonkát, és az öreg Jani felnézett rá, s megkérdezte: — Hát hogy vagytok mindég, sógor? — Gürcölünk. Egyik napról a másikra. És tik? — Én nem panaszkodhatok. A fizetésem jobb az átlagnál, úgyhogy abból mi ketten Gizával megvagyunk. — Csak neked kellene beosztani, majd körülnéznél, tudom istenem ! — vetette oda Giza, és még jobban arcába húzta a fekete kendőt. — Mert te nem voltál képes elmenni máshova, ahol megkerested volna a dupláját! Nem, te a fémipari iskolával, vagyis mint technikus, ahogy ma mondják, ott maradtál a fürdőben gépésznek mind a mai napig! — Nézd, Giza — mondta az ura, s kicsit még el is mosolyodott —, mikor én majd harminc év előtt azt a helyet megkaptam, boldognak kellett lenni. Mert hol voltak akkor még a gyárak, nagyüzemek! Kis kócerájok próbáltak szövetkezetbe, traktorállomásba átszerveződni. Nem úgy volt, mint manapság! És fiatal házasok voltunk, Mit tehettem volna! — Nem is arról van szó — ellenkezett a felesége és a hangja már megsötétült a méregtől —, hanem arról, mért nem mentél később máshova? Amikor lámpával keresték a szakembereket! Mert aztán hamarosan jöttek olyan évek is a háború uíán, tudod jól! Jani kis ideig hallgatott A zsinóros lámpa fénye rásütött vastag, ősz hajára, tömött bajuszára, amely fel és alá sétált az orra alatt, ahogy a piros bélű sonka szeleteit a szájába tette és kényelmesen rágta azután. Elömlött ez a lámpafény kihízott fekete ruháján is, amelyet még az esküvőjére csináltatott talán. Ilyen elnézően mosolygott a hiábavaló szemrehányásokon harminc éven át, úgyhogy a húga még meg is szánta ezért a szerénységnél is több csendes megelégedésért. De valahogy mégis úgy sikerült, hogy szánakozó szavaiba egy kis becsmérlés is vegyült: — Csak arra nem gondoltál, hogy szegény szüleinknek a szájuktól kellett elvonniuk azt a pénzt, amibe az iskoláztatásod került Szegeden! — Volt, ahogy volt — jegyezte meg Giza gúnyosan —, de most aztán már én is szeretnék öregségemre legalább kényelmesebben élni! Ha más nem, legalább fürdőszobánk legyen és vízvezeték a házunkban, hogy ne kelljen a rossz lábammal a kútra járnom télen is a síkos udvaron át. Ennyit máma már mindenki megengedhet magának! De nekünk még erre se jutott! — Jól van, Giza, jól van — engesztelte mosolyogva az aszszonyt. Még a kezét is rátette annak ölébe ejtett kezefejére. — Csak összehozzam, ami a csövekre kell, meg a rákapcsolásra! Beszerelem én neked azt a vízvezetéket, meglátod. Semmi az énnekem, ha megvan a rávaló. Ügy eltűnődött ezen, maga is megenyhülve, hogy még mosolygott is, úgy forgatta kezében a vörös borral teli poharat, és magához se tért mindjárt, amikor a sógor azt mondta: — Majd most kifizetünk benneteket I Csak később érezte, mintha kést döftek volna a hátába. És egyszerre úgy elnehezedett a rossz szíve, amely az utóbbi időben meg is állt néha, mint az óra, amelyet elfelejtettek felhúzni. Hát ez van a gyász és a fájdalom mögött! Ezt kell hallania tízévi távollét után, anyja temetése után, hogy őt kifizetik! Kifizetik, és aztán menjen isten hírével! Ki fizeti kl? A sógor, akinek csak annyi a köze az ő szülői házukhoz, hogy benősült húsz év előtt, s most a magáénak érzi! Szeretett volna felugorni és arcába löttyinteni a borát. De a megalázottságon kívül hirtelen megrohanták az emlékek. Hogy itt nőtt fel, ebben a kis házban, hátul volt apa műhelye, s itt a konyhában, a sparhelt mellett ott állt anya és énekelt, amikor fiatal volt... Oly tehetetlenné vált ebben az emlékezésben, hogy még csak azt se mondhatta: Nem te tartottad el anyámat! Én küldtem az utóbbi években, amennyit bírtam. És ezért nem kívántam soha semmit! Nem mondhatta, mert erről Giza nem tudott, úgy lopta el a béréből esztendőkön át, s ezek most őt ilyen fölényesen és ridegen kl akarják fizetni! — Hagyjuk ezt, sógor — szólalt meg csendesen —, nem akarok most erról beszélni. Még ki se hűlt szegény anyánk ... — Hát pedig elóbb-utóbb rendezni kell az örökséget — vágott Kati a szavába, s előredőlt a székén, Giza meg hangsúlyozott tapintattal hallgatott — Majd kölcsönt veszünk fel, és megkapod a magadét Giza nem helyeselt és nem tiltakozott, egy szót se szólt még mindig, s ő egyszerre úgy érezte. mintha idegenek közé került volna, akik valamennyien ellene fordultak. Giza a vízvezetékkel, sógora a rideg fölényével, pedig tíz évvel fiatalabb volt nála. Kati meg önző összetartásával, ahogy az ura mellé állt. És arra gondolt, mégis borzasztó lehet, hogy Katinak most ez a legnagyobb gondja. Húsz éven át úgy gazdálkodott a házban és a kis tanyával, mintha a sajátja lett volna, s most egyszerre el kell számolnia vele. Osztozni vele. Az örökössel 1 — Majd nektek adom ezt az órát — fordult feléje húga a jó testvér nagylelkűségével —, hogy valami emléked legyen. Ha még valamit akarsz, majd szólsz. Az óra hangosan ütötte el az időt a hátuk mögött a falon, pontosan azon a hangon, mint gyerekkorában. Most elvihetné és felakaszthatná odahaza, hogy ami évtizedeken át nem hiányzott neki, most visszavarázsolja körülötte az elveszett szülői ház hangulatát — De azt tudod, ugye — állt fel a sógor az asztal mellől, mintha valami nagyon fontos dolgot kellene közölnie. — Azt tudod, hogy milyen rengeteg pénzt öltem bele ebbe a rossz házba! Egy újat vehettem volna rajta, amíg rendbehoztam a tetőt, új padlót fektettem le, az ajtókat és ablakokat is festeni kellett... Egy vagyon rr. nt rá! Hát remélem, ezt figyelembe veszed! Giza hallgatásában, s ahogy némán körülnézett, benne volt az elutasítás, a konok tagadás, hogy hazudik a sógor, hiszen a tetőt csak foltozni kellett, a padlóban meg itt-ott kicserélni egy deszkát. Igen, ez most alkudni akar vele, mint egy' idegennel, és csak azt nézi, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie. És ahogy Kati hol őrá, hol az urára emelte a tekintetét, mintha ugyanazt gondolta volna, mint a sógor. A kedves Kati 1 Katika, aki úgy állt, mint anya szokott megállni, hogy enyhe tokát nyomott a kendője csomója alatt, s ugyanolyan ártatlanul nézett... De ez sok volt. Ügy érezte, megfullad, ha itt kell maradnia. — Már fél hat! — kiáltott fel, mikor előhúzta zsebóráját. — Hétkor megy a vonatunk, s még kl is kell érni az állomásra! — Hát nem maradtok itt reggelig? — kérdezte Kati, mlnt aki őszintén csodálkozik. — Pedig be is fűtöttem már az első szobába. — Tudod, hogy Jani milyen nyugtalan, ha ott kell neki hagyni a gépházat — felelte Giza helyette és felállt. A sógor is hangosan marasztaló lett, de nem tudta megtagadni önmagát, amikor a vállára ütve azt mondta: — Nem fogunk összeveszni, abban biztos vagyok! Mikor kiértek az utcára, még szeretett volna visszanézni a régi házra, ahová soha többé nem jöhet. De nem volt ereje hozzá. Belekarolt Gizába, és csak anynyit mondott, mintha más baja nem is lett volna most: — Ejnye, már megint esik! HERCEG TANOS Petro Szkunc Juharfák Eljönnek sírunkra mind a zöld juharfák, mind egy-egy kis zsenge kölyökfát vezet. Juhar voltál te is, törzsed kicsavarták, s hevertél a sorban, társaid között. Leveleid hulló álmokként keringtek, nedved elfolyatták nyitott ereid. Mezétlábas ágad mégis megvetetted, tápászkodtál újra és éltél megint. Aztán rengetegben erdei vad voltál, zsákmányleső, éhes, űzött-kergetett, juharfa tövében sokszor meghúzódtál, nem is sejtve, hogy a testvéred lehrt. De feléd az éjből sejtelem bolyongott, hogy szimatod prédát hasztalan kutat, hisz ez a te törzsed, gyökered és lombod, itt fut össze minden tekergős utad. Fa ez? Vagy a te sok utad ringatózik ágas-bogasan a szeles ég alatt? Szederinda-e az, ami lenn kígyózik, vagy kígyó, amely vad indaként szalad? Léptél — botlasztottak lenn gyűrűző szörnyek, amíg el nem kaptál egy hajszálnyi fényt — s ember lettél végüL Gyilkoltak, megöltek, ezer halált haltál... Nincs vége azért. vNlncs örökhalálú sírdombja a földnek: az ember nyomába fák sereglenek. Juhar voltam én is. Tépáztak, letörtek. Feküdnöm kellene. S látjátok — megyek. Rab Zsuzsa fordítása Cirkusz A

cirkusz igazgatójához beállított egy artista. Az íróasztal előtt dupla szaltót csinált. — Még mindig a kettős szaltónál tart? — legyintett a nagyfőnök. — Miért nem talál ki valami újságot? Látom az arcán, hogy nincs új száma. — Nehéz szakma az enyém. — Na és az enyém? A kritikusok mindig elégedetlenek a műsorainkkal. Kopogtak. Fiatal, sovány férfi lépett be. — Van kérem egy világszámom. Madárhangutánzó vagyok. Nekem teljesen mindegy, hogy kolibri vagy strucc. — Hol él maga? Madárutánzás? Nem mondom, ha ki tudna repülni az ablakon, szerződtetném, de mivel nem tud, az ajtót ajánlom. Jó napot! A menedzser a légtornászhoz fordult. — Látja, ilyesmivel keresnek fel. Tegnap például egy erőművész jelentkezett, hogy vasat tud görbíteni. Kit érdekel ma már az ilyesmi? Egy vasat sem ér. Nem mondom, ha a fogával csinálná. Vagy ha Tom Jones olyan erős lenne, hogy éneklés közben görbítené a vasat. Az lenne a slágerszám. — Na, akkor én megyek. — Maradjon még. Olyan jó magával együtt panaszkodni. Ismét kopogtak. Kinyílt az ajtó, és egy pincsikutya sétált be. — Nahát! A kutya kopogott és kinyitotta az ajtót — ámuldozott a légtornász. — Ugyan, ez csak trükk volt. A gazdája nyitotta ki. Már itt is van! Na, mire tanította újabban a kutyáját? — Már harmincig számol. Próbálja ki, mondjon bármilyen számot harmincig, és Ottokár annyiszor fogja a lábát felemelni. — Hatványra és köbre is tudja a lábát emelni? — Nem — hüledezett a kutyaidomár. — Akkor taníttassa egy professzorral. Na, isten vele! Amikor a kutyás ember elment, a menedzser felsóhajtott: — Így megy ez egész nap. Semmi nagy szám. Pedig úgy kellene egy bomba attrakció. — Bombát mondott? Mi lenne, ha fellövetném magam a mozgó trapézre? — Nem jó, a zaj idegesítené a publikumot. — Esetleg hangtompítóval lőhetnének ki. — Nehéz technikailag lebonyolítani. — Várjon csak, én a kettős szaltó közben a felém dobott labdát a magasban függő hálóba fejelném. Hat perc alatt hat gól. — Ez jó lenne, de nem futna sokáig az ilyen szám. Már a második gólnál elvinnék magát focistának.., PALÁSTI LASZLÓ imiitnwMiw*—«•••••••••••••••••••••miiiil Ml ((•••••••••••••••••••('•••^••••••••••••••••••lllll