Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

/ Szombat, 1976. december 25. 9 Stmai Mihály Polner Zoltán Variációk zabla elrúgja a lovat s ez így teljesen rendben dehát mi lehetséges ott ahol semmise lehetetlen? zúgott az időgép képzelet hátára pattantam menten a múltat jövőt és jelent házamba térítettem ám hússzor megkerült a frás: míg sorsomon merengtem merthát — mi lehetséges ott ahol semmise lehetetlen? hologram-halot veiettern csevegtem csillagokkal is analizáltam annalise-t hintáztam képletekben leltem a mikróbák között oltári makrokozmoszt egy talpig kódokba-öltözött robottal sakkozok most gelger-számláló les — kicsit már radioaktív lettem ugyan mi lehetséges itt ahol semmise lehetetlen? más fejezetben jó fejek tárgyilag megokolták hogy minden megélt életet az élet tesz pokollá s hogy teret gőrbft az idő s a zabla rág a ló rúg s a forrásvíznél üdítőbb a Gigantic-marólúg a tudomány ls jómadár -sászka-rnászkál a holdba mintha ebbe' a porba' mái nem lenne semmi dolga holott pediglen meglehet milliárd lehetetlen vár még reátok embere' mibennünk emberekben Lődl Ferenc Őszi ég alatt... A Tisza fölött rongyos őszi ég s már vetkőznek a bokrok és a fák. A víztükör az arcod őrzi még, a nyár hevéből lopta át magát. Esők jönnek és messzi vagy megint az utakon a távolság feszüL Vizet kavar a szél, sirály kering s magányom láza nehezül belül. Az út, mely vinne hozzád, szétszakadt s a nyarat viszed. Allj meg! Jaj, ne mind! A tél lopakszik őszi ég alatt s jeges vermébe ránt, ha rám tekint Papp Lalos Melankólia Tülönös, hogy a régi lámpa, s fakult kárpit a régi széken, mint feketedő bronzérméken a kép tünékeny mutatványa; aki belép kihűlt szobámba, elfödve előlem a csendet, és mint az óra, visszacsenget emlékeimből — mire várna? Keresné, amit nem találok? Hivő vagyok, de nem hiszékeny. Almaim közt szótlanul állok. Az egykor tiszta kép tünékeny Szavak a ködből; semmiségek. Elfogynak, mint a régi tinta. Tíz esztendei büszkeséget rakosgatok fiókjaimba ... őriztem töppedt gesztenyéket, elvesztették fényüket régen. Az ember vár. ökle ölében. S bámul egy hosszú éjszakába. Katona 'ud t Karácsony, 1947 Menjünk apám, ma hull a hó. A város fölé angyal száll ma, mint suhogó gond száll feketén s megint nem jut kenyérre, fára Menjünk apám, a hó puha. Ma minden jóság felmelegszik és kinn a szikrázó havon az éj jászlában kék béke fekszik Menjünk apám, a hó szakad, te halott vagy rég, én kisgyerek Még most is érzem, hogv szorít seholsincs, hű, gyökérkezed. Téglásy Imre Felemás valamit tenni kellene leülni egy folyópart füvére elkapni tekintetemmel a pengényi halak csillogását sétálni a csikorgó havon jól zsírozott bakancsban s hallgatni útitársam az ágról havat rezzentő cinkét hátát hajlítja hűvösen a hullán-, pattan a felszín s már a vetődő h:. halként hull vissza a mélybe a folyóra csipkét varr — vén első áldozóra — a jég és olykor száll a hó szél kergeti köddel szégyellős pelyhet pocsolyába hóember kellene hóból meddő homokba vermeltük a répa halomba hordtuk a szénszemeket karunk a söprű a sarokban rothad hóembert angyalok építenek Szülőföld Ki hozza közénk örömök ősi balladáit? Nem volt itt sohasem ünnep, csak haragot gyújtogató bánat. Gyűrűs menyasszony a szegénységre Fekete szél járt a pásztorok előtt. Belejajdult a nyár. Elrongyolódott a csizma. A pusztákra dobott szűröktől lángbaborultak az erdők. Kérdezlek szülőföld: mályvák sugaras pirosát ki álmodta dalba? Nyíló tűz-tulipánt vérrel ki öntözött? Eret, ki vágott tengernyi rózsán? Ajtóm előtt távoli tájak: suhog a napfényből szőtt szoknya, virágzik a tánc. Regék gyönyörű varrottasát betűzgetem a virradatban. Andrássy Lalos Szelídebb szerelemmel Arcom árkait mélyíti langyos zápor mossa számról a csókok mézeit szemed egén míg fátyol-lenge felhők: tétova bánat könny-árnyéka ring... Igen Kedves — mért nyújtanánk az álmotöregszem ... Kicsit orvul-hirtelen tört rám az ősz e késő-délutánból s szemedből ez a csendes intelem .. Gondoltam én hogy egyszer csak Te sem... (hogy is mondhatnám szebben egyszerűbben? már nem lehet az így öröm velem) kék ég alatt a napragyogta-fűben fogam közül egér-fogacska-száddal (már rég nem az ha játsszuk is öröknek) epret harapni apró kacagással fölöttünk míg nyár fényei görögnek... ... Nos jó! — tudom Te még szabadkozol de már e záporfellegek szemednek egén ha most csak éppen átfutották: nem oktalan!... Hisz értjük mind a kelte) már szép órákból bőven is jutott ha meggondoljuk hány tavgsz maradt örömre vágyra csókos-roppanásra mit el nem kért egy szentebb áldozat! Viharos út süvöltő évek hátán! S mit ezekből is fény ragyoghatott be te óvtad azt: az öröklét varázsát te hoztad hajszolt-boldog életünkbe! Hát jött az ősz... már utolért az alkony: mit is tehetnénk? — szelídült sötétben ölelj — s ölellek... Csónakunk a parton s az égi mécsek már lábunk tövében. Baka litván Körvadászat Nyírfa s tükörképe a tóban: kártyalap Isten és Sátán kártyáznak az őszi táj asztalán — Isten veszít s fizet lerogyó szarvast, felbukó nyulat S jönnek a vadászok, puskacsőtorkolat szemük is, a véráztatta iszákon Európa térképe: vérfolt-fővárosok, szájukat nyitják — csontokkal fehérlő lövészárkokat. A tó partján döglött halak hevernek, mint kivájt szemek, a vizek megvakultak, s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul, s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad. PAPF GYÖRGY: VADÁSZAT