Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

/ Szombat, 1976. december 25. 9 Apa meg a fia A szülői szeretetről szóló Irodalom könyvtárakat tölt meg. MlOia írni lud az ember, a témát előadta regényben, versben, drámában, dalban és táncban Tudományos Irodalma is létra lehetne a Göncölszekér lecsüngő rúdjához támasztva. Mégsem tudjuk pontosan miből is táplálkozik a szülői' szeretet. Együttesen bonyolult ötvözet. Minden alkotó elemét ismerjük különben, de ízekre 6zedve szinte primitív részlet. A szülő szeretheti gyerekét önmaga szeretetében. Benne látja saját gyerekkorát, tétova lépteit, előütköző jó tulajdonságait, eltemetett, meg nem valósult álmai föltámasztóját. Tán tükör a gyermek. Két irányban ls magunkat láthatjuk mivoltában. Es öröm! És elszomorodás! Ha magunk által is utált hibáink jegyeit látjuk olykor a tükörben. Ami ellen egész életemben hadakoztam az reprodukálódik, . újratermelődik. Ilyenkor szomorúság. Tudom gyerekemet. Ismerem. Életszakaszaiban fölismerem egykori enyémet. Nótás gverek! Fütyü[. Füle van. öröm. Hangszerre kao. Játs-'ik rajta. Örülök. Hasonlítgatom. Én is értetnem volna egy cimbalomhoz, ám csak lopva kalapálhattam a húrokon, míg részegen aludt a cimbalmos. Ha rézfúvót szorít & szájára, megzengeti erővel és érzéssel, hogy majd kirojtolódzik a tölcsére. öröm. Ám mindez fárasztó neki. Magnója van, lemezjátszója, erősítővel. Leteszi a hangszert, a gépről tökéletesebb zene áramlik elő. Elszomorodom. Nekem szebb, ha a te harmonikád szóll És munkaeszközök ls úgy állnak a kezében, mintha azzal jött volna a világra. Szeretem a szerszámokat. Képességeim, adottságaim sokszorozó eszközei azok. Erősebb leszek általuk. Ő nem misztifikálja. Tudja hasznukat, kezelésüket, de amint végzett használatukkal, leteszi őket, mint a tárgyakat, pedig élőlények azok. Minden mai kornak való buzogó képesség benne lakik. Tudhatna mindent, értője lehetne a világ befogadásának, a magában való átmunkálás után vissza ls adhatná újratermelt hasznosságait. Tán takarékos az erőivel? A hosszú életre való berendezkedés napi osztalban méri szét az energiákat. Télen fűtött munkásbusz áll meg a házunk előít. A gyerek néha elkésik. Szomorú vagyok. Mennek a csikorgó hajnalokon messzi határokban való munkákra. Öröm. Mennék bár én is velük. Néha elkésik, hóna alatt viszi öltözékét, s munkatársai, kik szeielheák, hahotázva adják rá ruhadarabjait. Szomorú vagyok. De elmondhatok egy tanulságos, velem tortént esetet, fiant. Az asztalosmesternek volt egy segédje. Dolgos, füttyös segéd volt, rossz szó nem esett munkáját a. Hanem nyár körül ebben a mesterségben is beáll az apály, amikor a munkakönyv oda szokott adódni a segédnek. Hanem a mester úgy szólt: — János, látja, nincs munka, nem küldöm el magát, kimegyünk kukoricát kapálni. A segéd mit is tehetett, a hetedik faluban is így van ez ilvenkor, fogta a kapát, vágta egész nap a mester mellett. A gazda biztatja. — Majd estére halat eszünk, ha most nem is hoztunk magunkkal harapnivalót. Vágja János, hogy szikrát hány a szeme, meg a kapa. Na. este leülnek enni, a mesterné egy tál bablevest tett eléjük Biztatja a mester a legényét. — Egyen, János, szedjen, János! János oldódzkodik, hogy csínján a levessel, hiszen a halnak is helyet kell hagyjon odabent. Mire a mester: , — Hát ez nem hal? — Hogy volna kai, mikor ez bab? — No, ha ez nem hal, János, én kiadom magának a munkakönyvet! János még egyszer belekavarint a bablevesbe. — Tényleg hal ez mester úr, csak még elég apró. Ebben maradtak. ősszel bekövetkezik a dologidő. Sürgős az ablak, az ajtó, a bútor. Ha' száz kezük volna, se győznék. János erősnek érezte magát. Kinéz a műhely ablakán. — Nézze már mester úr, az ólgerincen meg egy medve sétál. — Maga megbolondult, János. A macskát medvének nézi! — Hátha nem medve, mester úr, adja ki a munkakönyvem. Erős volt János, minden faluban örömmel fogadják ilyenkor a segédeket A mester fölteszi a szemüvegét — Magának igaza van János, medve az, csak még kicsi! A fiú hallgatja, hallgatja, a szavamban bujkáló intelmeket, kinéz az ablakon, esik a hó. Gondolja szép jámbor karácsonyi mese ez, apám! Magnója orsóját elindítja, hátborzongató dobszólók dörömbölnek le róla, nekem azt súgják: mi már erre menetelünk. Árvíz előtti öreg házunk tetején táncra kerekednek a dudacserepek. TÖTH BÉLA • mm '•'*•• •*• V Pszt, titok! Madárcsontú vállukat görbíti az igyekezet, homiOKukat q figyelem ráncai keresztezik. Ügy serénykednek, négy-öt évük minden erejével, mintha piramist építenének. Valami emlékezetest, maradandót az utókornak. Ugye szép, nézd az enyém milyen jól sikerült, de buta vagy, azt nem úgy kell. Zsuzsa néni, Éva néni — néni? kis túlzással nézné anyakorúnak őket az ember —, szóval ők ketten gyűjtik be a termést, a kész alkotásokat ' egy-egy elismerő szóval jutalmazzák. Akkor is, ha csöoög belő'e a ragasztó. ha ferdére sikerül, ami egyenesre tervezett. Az sem baj, ha fe6tékes lesz az asztal, meg a két dolgos pracli, vagy pöttyek sűrítik a szeplőket. — De meg ne mondd anyunak, hogy leselkedtél! Dehogy árulom el, nvilvánva'ó: itt kérem meglepetés készül. * A házi bábszínház dobozában függöny elé lép a zöld fenyő. Bemutatkozik, hogy nézői tudják, ő már a karácsony hírnöke. — A mi ábécénkbe is megjöttek már a fenyők. — Majd nézzétek meg a sarki boltot is, árulják-e a társaimat. Versike, dal a hótól csillogó fáról. S a bábos bevezető után lássuk, mi is hát a karácsony. Ünnep. Mert mindenki otthon maradhat. Édesapa játszik velem, a nagymama főz, és együtt ebédelünk. És egy szabatos mondat: — Az emberek a szeretet ünnepére ajándékkal készülnek. — De tudod-e, miért? — Hát... Hogy örömet szerezzenek. — Ha máskor kapsz ajándékot, nem örülsz annyira? Nem szabad Ilyet kérdezni. A boldogságnak számukra nincs mértékegysége. Méricskélni majd felnőttként tanulnak meg. * Először az óvodai fenvőfára készülnek ei a díszek. Gomba meg virágforma, színes körök és levelek. Papír kell hozzá, olló és utánzókészség. Ide tesszük a ragasztót, beletapad a cérna. Simítsd rá gyorsan a másik kartont, már kész. is. Jó.—it a kö":tkezó -**tószalag, óvodásmóara. Delelőtt fél tíztói ábrázolóóra. Pedagógiai cél: a kézügyesség és formaérzék fejlesztése. Decemberben ezenkívül: nemcsak szófogadás lehet a szülőknek szánt ajándék. A talán görbére nyírt papírszeletke, más színnel cicomázva — ez ugye könyvjelző. A gyurmából formázott. lakkozott valamícsodát pedig hamutartónak tessék használni. — De az én apukám nem cigizik. Akkor most mit csináljunk? * Titoktartási kötelezettségem már lejárt. Tegnap este a vasutasóvoda nagycsoportosai odakészítették a fa alá ajándékaikat. A meglepetés biztosan sikert aratott. Csak az a kár, hogy a titkolódzás bizsergetéséből semmit sem árulhattak el otthon. Mert az pszt, titok. PALFY KATALIN Ahogy rést nyitóit a konyhaajtón, arcába hasított & csípős decemberi szél. Mormogott magában valamit, aztán visszafordult Fejébe nyomta sokat szolgált kucsmáját, és öregesen elindult az ólak felé. Megpiszkálta az üst alatt a parazsat, megszokott mozdulattal bekukkantott a íafedő alá. — Na, nem ösztök már fagyos moslékot, a fene a bendőtöket — mondta a bajusza alatt A fölcsapó gőz lengő, áttetsző fátyollal bugyolálta be az öreg alakját. A magatá-kolta fészer felé vette lépteit.. Kihozott az udvarra egy garaboly csöves kukoricát, és morzsolgatni kezdte a pislákoló tűz mellett. — Hát szervusz, te csavargó. Ördög bújjon beléd, csak'" nem olyan csirkefogó leszel te is, mint az elődöd! Kitekerem akkor a nyakadat! — A tigrisbundás macska, mintha értené a szavak hangsúlyát, eszeveszett dörgölőzésbe kezdett, orrával minduntalan beledöfött gazdájába. — Jó napot, János bátyám — szólt át a szomszéd a kerítésen. — Éhesek már megint azok a disznók. Hallani a visításukból. — Addig köll az embör ezöknek is, amíg a hasukat megtömi. Ez a macska is elelcsavarog, pedig naponta vöszöm neki a kolbászt a sarki boltban. Vót neköm egv másik, sárga macskám is, ideszePalack a polcon gődött a nyomomba. Hát gyere, ha tetszik a fizimiskám. Az ám, csakhogy nem én költöttem neki. A rosseb fog légöd ötetni — mondtam neki egyszer, amikor girhesen hazaállított. Bizony elzavartam a háztul. Még egy követ is hajítottam utána. Ügy ám, ördög bújjon a fajtájába! Hanem doktor úr, mikor volt Brüsszelben? — Csak nincs ott rokona, János bátyám? — Van! — egyenesedett föl az öreg, és valami élénk fény bujkált a szemében. — A fiam. Milliomos lőtt belűle. La Ka t ossza .cm át adtam a kézibe, aztán fogta magát, itthagyott csapot-papoL Most valami bútorfélét csinál odakünn — na, a fene, hogy is híjják csak — olyan csőbútort. Tudja, divat az arrafelé. Vöszik a népek, de hogy! Egész kamionokat pakol mög velük, osztan viszik Amerikába, Ausztráliába, mög mindönfele. — Maga is volt már odakinn? — Repülővel! De mán az első nap nagypn ódzkodott a bocskorom. Gyüttem vóna én mán nagyon haza, de eldugta* az útlevelemet. — ök voltak-e már itthon azóta? — Két, fene nagy autóval: az egyikkel a fiam gyütt ket gyerökkel, a másikkal a íelesége eggyel. Mögálltak itt, a ház előtt valami Dodge-vai, mög mit tudom én mivel, az egyik orrától a másik faraig elfoglalták az egész utcát. A szomszédok csak bámultak, jé, miféle vendégei gyüttek ennek a csóró vénembörnek. De úgy segítenek engöm. ahogy magát, doktor úr. De nem is köll tűlük semmi. Mindönöm mögvan, ezzel a két kezemmel előteremtöm én.. Mondaná: hetvenöt éves vagyok, de nyugdíj mellett éjjeliőrködök, mög nevelöm a jószágokat is. Igy osztán kolbász jut még a macska tányérjába is. Toporgott az öreg, követelőztek a ma'.acok. De azért csak folytatta. — Amikor itt jártak a íiamék, jó pár éve annak, épp karácsony volt. Egy üveg borral állítottak be hozzám — öten. Fogtam a palackot, látom ám, Tokajt aszú. Itt vöhette, a sarki boltban ... Nem szóltam én egy szót se: a szómé láttára töltöttem a kamra legfölső polcára. Most is otí áll. Hadd lássa mög a fiam. ha egyszer még az életömben erre vetődik. No, de isten áldja, üvölt mán ez az éhös szájú banda. Viszöm mán, viszöm, csak hallgassatok! — és merte. meregette a vödrökbe a sűrű, páro1"* — CHIKAN ÁGNES Lány pálmafával Ügy esett, akkor februárban még a disznót is szomorúan ölték le apámék, a termetes emberek, egy korai hajnalon. S hozták a fekete göröngyösre sütött vért, piros tányéron, nagyon fehér ágyamhoz, melynek vakító sivatagában szánalmasan soványra száradtam a napok óta tartó láztól. Valami korai dér csíphette meg tüdőm csenevész bokranak leveleit, mert, mikor köhögtem, elfulladtam, s mintha egy nagy kéz törölt volna a földhöz, elvágódtam. Hozták vérem frissítésére erős és vastag kani rokonaim a disznónk vérét, amiből ha ettem is, csak azért tettem, nehogy eipitye edjek, be'"állván a többi gverek nyliszítését. a pörkölő 'á-gjá ó' Hdér-wült ndva*TÓl S kértem őket. hagvjanak egveVIl, meri eszembe jutott, hátha meghalok már. s nem akartam, hogv ezt valaki továbbélő megleshesse. S elmentek akkor mind. utoljára karcsú, fiatal anyám, akinek a szemét tőröttebb és kedvetlenebb formában kaptam meg az életemhez. Szerelmes természetű kisgyerek voltam, korombeli kényeskedő lányokat, de aszszonyokat, sőt, öregasszonyokat is szerettem titkon és halálosan, hősies és meghaló gyávasággal. Az olvasólámpa sarga fenyőbe sorban megidéztem őket, egy darabig álldogáltak ágyam mellett tétován, és elmentek ők is azután, mert takarómat fejemre húztam, s nem szóltam hozzájuk. Volt nekem egy kalandos életű, ma már átlagosra lerosszult rokonom, aki furcsa, gonosz kis könyveket csempészett párnám alá, melyekben kimondhatatlan nevű emberek egzotikus, fül'edt és halálos tájakon küzdenek meg finom, szomorú szemű asszonyokért. Hogv ezek a könwek különösebb ba*á"sa' nem volrök rám. ma 's "•oh'Vm \í'gis »zek e-> ik» V't in d"ló k'» <> en d'-irn M"r* e'~ca"mt a- a "sók. s^envedéb'esen b/j-,^ z'tkosan. az első. az Wart c*ók. Ro«sz könyv rossz fedelén egv sáoadt szomorú. vézna lány várta a sivatag felől, egy nátmatö'zshöz támaszkodva, megmentőjét. Annyira árva s vágyódó volt nekem az a lány. S elindultam sivatagom mélyéről, hörögve, fújtatva lovagoltam, megküzdöttem a köhögés hátamat tépő haramiáival, a szédület forgószeléből kiszakítottam testem, elértem a lányt, s álltam sírós szájjal előtte, s akkor megcsókolt, és szenvedélyesen és koravén férfiasan akkor hosszan megcsókoltam. S engem elszédített az a csók, a forró forgószél kiragadott a szép puha karokból, hiszem, hogy soha nem kacérkodott a halál veJem olyan közelről, mint akkor. Késő délután tértem magamhoz. Akkor anyám lágy langyos vízzel mosta meg az arcomat. A fazékban már a töltött káposzta nyugtalankodott, emelgette a piros fedőt, apám az asz'aloál ült. barátkozott a pohárral. S anvám, aki olv m'ndent me«§rZe't, s megérte't kimondás né'küi. már vei te rralá'a vé'-o v" kabá'ját, hogv n "0"si' 'nrúia meg e~t az elsl éröv ke ' '•"eme'. Február volt, s e'ső .-só'-om. melyet -záz m_a tíz levegőbe adolt csók. vers köve'ett, meg-on'va. elrontva az első, mely még magáért, teljes és értelmetlen volt. ZALÁN TIBOR