Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

12 Vasárnap, 1976. szeptember 5: Legenda — komfort nélkül KOLOZSVARY MIKLÓS: ILLUSZTRÁCIÓK Áz írószerek történetéből M

ire hazaértem a nyaralásból, hűlt helyét találtam. Nem láttam utolsó napjaiban, nem voltam tanúja haldoklásának. Egy kő nem sok, annyi sem maradt belőle. Volt nincs. Ott állt a Kossuth Lajos sugárút és a Bocskai utca sarkán, életem első tizenhárom évének rongyos vakolatruhájú, korhadt gerendai llatú színtere. Amióta az eszemet tudtam, szüleim mindig is menekülni akartak a négyünknek oly szűk egyszoba-konyhából. Engem csak annyiban érdekelt a dolog, hogy külön szellemi erőkifejtést igényelt szebbnek, nagyobbnak láttatni lakásunkat, máshoz szokott iskolatársaim előtt. A szobából is nyílt ajtó a folyosóra. Egyszer azt próbáltam elhitetni központi fűtéses magánházban lakó barátnőmmel, hogy azon túl még van két szobánk. Csak most nincs kulcsom hozzájuk... Máskor a közös vécébe hazudtam zuhanyozóval fölszerelt fürdőkádat. Egyébként igazán boldog és nyugodt éveket töltöttem el ittSzámomra a jó meleget adó tűzhely, a meghitt vacsorák, a közös ebédek, az, hogy mindig akadt érdeklődő közönsége óvodából, iskolából hozott élményáradatomnak, a bátyámmal vívott társasjátékcsaták, az anyámvarázsolta felejthetetlen ünnepnapok jelentették az élet örömeit. S hogy a ház csúnya volt és a lakás nélkülözött mindenféle komfortot, hogy a korhadt fásszín folyosóján alattomos patkányok osontak, és a mohával borított tető állandóan lezuhanással fenyegetett, s hogy az üvegezett folyosó mennyezete megelőzte, s egy szép napon óriási robajjal eltorlaszolta az ajtónkat? Engem mindez nem aggasztott Itt és igy kezdtem felfedezni a világot. Es ez csuda izgalmas dolog. Hogy mennyi érdekes titkot rejt egy ódon ház! A volt házigazda padláson hagyott ócska, beporosodott holmijai között kutatva, sűrű pókháló függönyök mögül halásztunk elő távcsövet és porcelán arcú hajas babát, molyette perzsaszőnyeget és ezerféle, gyerekfantáziát megmozgató lim_lomot. Legféltettebb kincsemre is itt bukkantam, a századforduló táján leányok részére írt folyóirat egyik évfolyamának jókora, vastag fedelű kötetére. Anyám nemigen tűrte a lakásban, mert sárgára pörkölődött lapjai töredezvén, bizony sok takarítanivalót hullajtottak szanaszét. Pedig valóságos kincsesbánya volt ez a könyv. Az adomák és aforizmák némi életbölcselettel töltötték meg 8—9 éves agyamat, s nemcsak a meséken rágódtam szívesen órákon át, hanem az orvosi tanácsok és a háztartási tudnivalók is lenyűgöztek, nem beszélve a pletykarovatról. Legnagyobb hatással mégis egy fénykép volt rám. Az egyik lap bal oldaláról ijesztő, ráncos arcú, gyolccsal körültekert múmia meresztette a szemét. Elborzasztó volt, de talán ezért, gyakran borzasztottam el vele magam. Nem tudtam sokáig kiszabadulni a bűvköréből. Ettől-e, vagy sem, ebben az időben rémlátomások gyötörtek, ha egyedül voltam a- lakásban. Márpedig ez sűrűn megesett: megkínoztak a tüszős mandulagyulladások. Édesanyámnak — nem volt mese és táppénzlehetőség — dolgoznia kellett, én meg egyedül kúráltam magam gyerekfejjel. Ha a rádió árnyékot vetett a falra, órákon át lopva-titkon odapislogtam, vajon megmozdul-e. Gurgulázó hangot adott a csap — s ebben a mindenféle kutyákkal ijesztgető korszakban — ott felbukkanó, hívatlan látogatótól rettegtem. Néha-néha botjával megkopogtatta az ajtót a szomszéd lakásban remeteéletet élő D.-bácsi, s miután kulcslyukon át meggyőződtem róla valóban ő az, beengedtem. Ilyenkor megmutatta, hogyan kell keresztet vetni, majd visszakérdezte a leckét. Míg sűrűn hánytam magamra a kereszteket, azon gondolkodtam, szegény, vajon mit lát ebből a homályos szemüvegén Egyébként találkoztunk mi máskor is. Hozzá jártam gyakorolni, merthogy tanultam zongorázni is, zongoránk meg nem volt. Emlékszem, tanárnőm gyakorta hozta fel példaként egyik jeles tanítványát, aki a konyhaasztalra rajzolt billentyűkön gyakorol, lám milyen sikerrel. Nekem ennél jobb lehetőségeim voltak. D.-bácsi valaha értékes bútorai között állt egy poros zongora is. Filcét szitává rágták a molyok. Hát ezt csépeltem — amíg jött a tél. Télen, akkor nem akartak engedelmeskedni az ujjaim. meggémberedtek a hidegtől. Mert D. bácsi maga is nagykabátban húzta át a fagyos hónapokat, sapkával a fején, üldögélt naphosszat a diófa karosszékben, s a kesztyűt is akkor vette csak le a kezéről, ha cigarettát sodort magának. Egy tavaszi napon, amikor bizakodva ültem a forgószékre, furcsa érzésem támadt: mintha bolhák ezrei támadták volna meg csupasz lábamat. Odanéztem — és valóban. Felpattantam és bevágódtam mamához a konyhába: „Ezt nem csinálom tovább. Nem és nem! " „Aki tehetséges, úgyis állhatatos és minden áldozatra kész" — vigasztaltam szomorú anyámat. Az emeleti lakások közül a harmadik volt szememben az irigyelt. Két szoba, összkomfort. Magas pozíciójú, magányos aszszony élt itt. Ahányszor a résnyire nyitvahagyott ajtón bekukukucskáltam, szemem mindig a bekeretezett Sztálin-képien akadt meg. Furdalt a kíváncsiság, vajon nála egyedül ö díszíti a falat, vagy többedmagával. Élénken élt bennem az emlék: ahányszor csak vendég érkezett az óvodába, engem hívott az óvónő, nevezzem meg sorban, kit látok a három, a gyerekek hálószobáját ékesítő képien. S amikor gondolkodás nélkül rávágtam a jól rögződött helyes választ, minden arc felém mosolygott, és elismerően simogató kezek érintették hajamat. Büszke öröm töltött el ilyenkor. ötvenhatban nem értettem semmit, csak azt tudtam, baj van. Ilyen még nem volt, hogy a rendkívüli iskolai szünetnek nem „szénszünet' nevet adtak. De ezekben a napokban is tanultunk. Akkor tudtam meg. milyen a puskaropogás „élőben". Akkor hallottam először a kifejezést: „kijárási tilalom". Azt hittem — talán minden gyerek babonás kicsit — a rossz idő hozta ezt a nagy zűrzavart, az eső, a borulás. Szürke, nyomott napok voltak ezek. ráült ez a borongás gyereklelkemre. Egyetlen vágyam volt, egyetlen álmom: süssön ki végre a nap, és anyám megint küldjön át a szemközti fűszereshez kenyérért. Láttam magam, ahogy nyargalok át a kocsiúton két játék között, s már fordulok is a veknivel. Merhogy nyitva van a bolt. Ez az egészen hétköznapi, napsugaras kép jelentette számomra akkor a nyugalmat, a rendet. M. bácsi úgy jelenik meg előttem, mint szépséges öregember, fehér, sűrű bajusszal, barna kordbársony zakóban. Mire reggelente én fölebredtem, ő már visszahurcolkodott a piacról, s az udvaron álltak csatasorban a vájt teknők, a vaspántos. kerekhasú hordók. A szabadszájú M. néni akkor már javába korholta a csirkéket hajkurászó Pisti gyereket. R. néni botjára támaszkodva, fekete ruhában hívogatta aggastyán korú, fekete macskáját. Az erőtlen, reszketeg hangra: „Marci, ci-ci-cic! Hol vagy már, az ördög bújjon beléd!" én is leszaladtam, hogy tanúja legyek a macskaetetés szertartásának. Olykor bekísértem az óvóhely szomszédságában levő, pincesötétségű szobájába R. nénit és a félhomályban beszélgettünk. Többnyire ő mesélt, én tátott szájjal hallgattam. Mert még ilyet senki nem mondott nekem: ..És akkor, amikor tizenkettőt ütött az óra, nagy fényesség lett a szobában. Ott a sublót előtt kék köpenyben megjelent Szűz Mária. Alakját aranyló csillogás övezte, feje fölött glória. Felemelte a kezét, és hívott magához." Ámulatomból nem egyszer R. bácsi eget verő káromlása zökkentett ki. A nént fia, bádogos és vízvezeték-szerelő, ugyanis a szobából nyíló műhelyben vágta az alumínium lemezeket, forrasztotta a csöveket. Látogatója voltam én neki is. Leültem a háromlábú kisszékre és még káprázó szemmel is néztem a fehérre izzított vasát, a színek játékát, hogy siklik át vörösbe, majd hal el a fény. A mester ütötte a vasat, súlyos, nehéz kalapáccsal, nagyokat szuszogott hozzá, s láttam, amint egy-egy izzadtságcsöpp indult el a halántékáról és a borostás arc útvesztőiből lehullott a földre. Bámultam a kifulladó embert, és arra gondoltam, ha kisebb lenne a pocakja, talán akkor közelebb állhatna a munkapadhoz és nem kellene úgy előre nyújtania a karját. R. bácsi és édesanyja már akkor meghalt, amikor ott laktunk. Elment a nagyon idős P. néni is, akinek műhelyébe úgy jutott be az ember, hogy lehajtotta a fejét, nehogy leverjen egyet is az ajtó köré aggatott gyönyörű vesszőkosarakból. Végre sikerült innen elköltöznünk. Ezután az újságból értesültünk rendre a többi idős lakó halálhíréről. A ház kiürült. S mit ér egy épület élete, ha már nem lakják? Még egy utolsó kapaszkodás a létbe: némi kozmetikával irodahelyiségnek megtették a régi szobák. Ideig-óráig. Voltak ott falak, most nincsenek. De lesznek majd újak a helyén. * Kislányom a tarján! házban, jó, ha tudja, kinek kell köszönnie. CHIKAN ÁGNES A

nyári szünidő végeztével ismét benépesülnek az iskolák, s hazánkban 1 066 100 általános, 205 900 közép- és 80 000 főiskolás kezdi el, illetve folytatja tanulmányait. Nem kis gond a hozzávetőleg 1,35 millió diák elegendő tanszerrel való ellátása. A grafitceruza elterjedését 1554-től számítjuk, az angliai Borrowdale-ben ekkor fedezték fel az első tekintélyesebb grafitbányát. Úgy jutottak a természeti kincs nyomára, hogy a környék juhászai az itt talált lágy fekete kőzetet használták fel az állatok megjelölésére. Amikor 1795-ben az embargó következtében Franciaország nem tudott ceruzát kapni Angliától, Napóleon megbízta a hadseregben szolgáló egyik mérnököt, hogy a Franciaországban található szennyezett grafitot tegye alkalmassá írószer készítésére. N. Conte-nak ez sikerült is, miután megpróbált egy kevés agyagot is hozzákeverni a porrá tört grafithoz, amit azután kiszárított. Mivel az így nyert ceruzabél már nem kenődött el úgy, mint az eredeti angol grafit, az terjedt el. Ugyanakkor e módon a különböző keménységű ceruzabelek gyártási módját is meglelte Jacques Conte. A két rész ólomból, egy rész ónból készült iróvesszők vonalainak eltávolítására 1437-ben ajánlotta egy olasz tudós a kenyérbelet. Ez az első feljegyzés a radírozásról. Radírgumit — azaz kaucsukdarabkát — 1770-ben hozott forgalomba erre a célra egy angol vegyész, bizonyos J. Pristley. A ceruzahegyező jóval rövidebb múltra tekint vissza, mint a ceruza vagy a radír. Egyszerű formáját 1835-ben egy bécsi ember készítette el. A ma ismert ferdekéses hegyezőt., melyben a ceruzát egy kónikus lyukban forgatni kell, 1847-ben a párizsi de Thierry fedezte fel. Az ókorban az írásjeleket kemény tárggyal agyagba, később a rómaiak, a görögök a lágyabb viasszal bevont írótábláikba bronzpálcikájukkal vésték betűiket: a tollként kihegyezett csővel, a „kalamusz"-szat. Később felismerték a lúdtoll alkalmazási lehetőségét. Ez csaknem kizárólagos írószerszáma lett az egész középkornak, és egészen a 19. század második feléig használatos volt. A lúdtollak vágásával járó idő és fáradság megtakarítására próbáltak fémtollakat készíteni, de rugalmas fém hiányában az acél finomkidolgozásáig erre nem kerülhetett sor. Az acélírótoll tulajdonképpeni feltalálójának az angol Wise-t tartják, aki a múlt század elején készített acéllemezből tollakat. Mások viszont a kőnigsbergi írástanító Bürgert tartják a toll feltalálójának. A múlt század közepe táján az angoj Mitchellnek egy tollgyártó gép megszertésével sikerült az acél írótoll olcsó előállítása és ezzel közhasználatúvá tétele. Az írás technikájában forradalmi újítás volt, hogy toll helyett golyó rakja fel a papírra a tintát, a festőanyagot. Az ötlet Magyarországon született: Bíró I.ászló újságíró ötlete nyomán Goy Andor irodagépműszerész készítette el az első használható golyóstollat. Bár a szabadalmi bejelentést már 1938-ban megtették, az üzemszerű gyártás csak a második világháború után, 1945-ben kezdődött meg az USA-ban és Németországban. Közel másfél évszázaddal ezelőtt egy angliai papírgyárban az egyik munkás elfelejtette az enyvet a papírgyártásra előkészített anyaghoz hozzáönleni. Az így készült „selejtre" nem lehetett írni. a tinta szétfolyt rajta: a szemétre vetették. Másnap nagy eső volt, s az egyik munkás észrevette. hogy az enyvmentes papírnak milyen nagy a szívóképessége. Ez adta az ötletet az itatóspapír gyártásához, amelyet abban, az évben, 1835-ben készítettek először a világon. B. L M padokon fiatalok beL1 szélgetnek a téren: mennyi lesz majd a nyugdíjuk? A nyugdíjasok pedig pajzán szerelmi kalandjaikat mesélik el egymásnak. A gyerekek csukott szemmel adják at magukat a hintázás gyönyöreinek. Egy eltévedt futtball-labda ráesik ez adag disznósajtra, amelyet egy farmernadrágos fiatalember falatoz jóízűen. A homokozótól balra, a negyedik padon, ott ül korunk nagy humasistája, Droznicsek Árpád. Éppen málnát eszik. Porcukorral. Lehuppanok mellé a padra: — Üdvözlöm, Droznicsek. Málnázunk? — Az emberi szervezetnek szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan és nyugodtan tovább eszik. — Tudom, hogy az ön kíváncsisága nem ismer határt, ezért kérdezés nélkül is elmondhatom, jelenlegi munkásságom az Emberiség érdekében: szerény díjazásért bárkit megtanítok számolni kétezerig. Ne szóljon közbe! Azt hiszem, abban egyetért velem, hogy maSzámolás napság az emberek idegesek, ingerlékenyek. Felszáll például egy villamosra, a karja odaér valakihez, máris repkednek a levegőben a válogatott gorombaságok, amelyek esetleg nyolc napon túl gyógyuló sérüléssé is fajulhatnak. Régen azt mondták: ha bosszúság ér, számolj magadban húszig, és lehiggadsz. Napjainkban húszig számolnak és aztán máris csattannak a pofonok. Vagyis a lecsillapodáshoz, az idegek megnyugtatásához nem elég húszig számolni. Ma már minimum kétezer kell hozzá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg halkan. Droznicsek gőgösen kihúzta magát: — Erről sem feledkeztem meg. Minden számhoz rímet írtam. Próbaképpen mondjon néhány számot. — Egy. — Ne pofozkodj, ne hebrencskedj! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, békejobbod várom! — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig szelíd légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya dolog. szép szó mindig gyorsan hat! — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád! — hajoltam meg tisztelettel. — Csak a kötelességem teljesítettem — mondta szerényen Droznicsek, majd a belső zsebébe nyúlt és néhány, kézzel irt, gyűrött papírlapot vett elő: — Parancsoljon, a számsor egytől kétezerig a megfelelő rímekkel ellátva. 26 forint 80 fillér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. En nyugodt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodromból. Viszontlátásra, Árpád! Gyors léptekkel elhagytam a teret. Közben fél szemmel hátrapillantottam. Droznicsek céklapiros arccal bámult utánam, és magában számolt. G. SZ.