Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-19 / 222. szám

i 29 Vasárnap, 1976. szeptember 19MAGAZIN Tihanyi történetek Valahányszor a déli parton nyaraltunk, átrándultunk hajóval Tihanyba, annyira vonzott bennünket ez a csodaszép vidék, a domb, amelyre kacskaringós gyalogúton leheti feljutni a tetejét kilencszáz éve ékesítő apátsághoz. Két éve még a nyakamban vittem fel Krisztát, nagyon meredek volt neki az út, a körtöltés oldala nem adott elég gyakorlatot a hegymászáshoz. Most itt vagyunk két hétre, s egyelőre nem tudunk magunkkal mit kezdeni. Mintha már augusztus közepén megjött volna az ősz, kelemetlen szél fúj, esik. A kikötői piros kosarat mintha felszögezték volna a pózna csúcsára. Egy borús, de száraz délelőttön csak nekiindultunk. Most könnyebb a templomhoz eljutni, mint máskor volt, amikor lentről, a kikötőből kellett elindulni. Krisztát a tempóm nem nagyon érdekli, csak a „nagy királysírja, az altemplomban. Érteni nem értheti, de úgy látszik, megérzi a történelmet. Vagy csak mesebeli királynak képzeli I. Endrét? Akkor sem téved nagyot Váratlanul-várva befut Pista bácsi, Zsigulijával. Még otthon megígérte Krisztának, hogy eljön érte, K elviszi örvényesre, megmutatja neki az ország egyetlen működő vízimalmát. Nagy az öröm, s nem lohad a malomnál sem. Az óriási kereket fáradhatatlahul hajtja a kis patakocska. Szinte hihetetlen, hogyan képes fórgatni ezt a nagy kereket olyan kevés víz. Bent a malomban példás rend, minden szíjat fogaskereket, a csuda tudja, mit, precízen lefedtek. Élmény lehetne egy balesetvédelmi biztosnak! A múzeumszobácskában szakszerű magyarázat az összegyűjtött kincsekről. Másnap: — Kriszta, mit láttál a vízimalomban? — Kakukkos órát. Ügy szólt, mint egy igazi kakukk... 3. A Hegében semmi sem változott, legfeljebb megkopott az elegáns berendezés. Az árak azonban változatlanul elegánsak. S persze, a panoráma is a régi, ami innen, az apátság tövéből a Balatonra nyílik. Hirtelen rengeteg ember tódul be a cukrászdába. Német szóval telik meg a terasz. De a hangorkánból is kiválik az idegenvezető érces tenorja: — .. schöne panorama.?? tízenötperc múlva találkozunk kint, az autóbusznál — hadarja lélegzetvétel nélkül, azzal sarkonfordul s már megy is kifelé. Fogalmam sincs, hányan keresik föl nyáron Tihanyt. Az autók rendszámát nézegetve, még a hazaiaknál is többen vannak a két Németországból. Meg néhányan talán Európa minden országából. Mégis érthető, hog az eligazító táblák mindenütt magyarul és németül szólnak. A Visszhangdombon is. Egy fiatal fiúkból álló német csapat bőszen próbálgatja a visszhangot: — Huúti... huűu :.. huúu.:, — Válasz semmi. Azután végre felhangzik: — Huúu. —' • S nyomában körös-körül fergeteges nevetés. A visszhangot egy magyar csapat szolgáltatta. 3. Kétségtelen, hogy Itt vagyunk mi, magyarok is. A tihanyi főutcán egy éltesebb korú hölgyet támogat kétfelől a férje és a fia. Mikor melléjük érek, mondja éppen az apa gyermekének: — Az a fél liter ártott csak meg neki... Na ugye, a többi meg se kotytyant! Megint zuhogott az eső egész éjjel. Kriszta fázik. Harisnyanadrágot kellene a lábára húzni, de nem hoztunk magunkkal. Hol vegyünk? Megkérdezzük a takarftóasszonyokat. ők biztosan tudják — A kikötőnél van egy dfvatárubolt, de ott nem igen árulnak ilyesmit — mondja az egyik. — A révnél biztos van, a Dollárpapánál — mondja a másik. — Kinél? — A Dollárpapánál. Itt hívja mindenki... T. ugy Jó volna tájékozódásul egy Tthanyról szóló könyv, füzetecske, valami útravaló a barangolásokhoz. — Mindenki azt keresi, de az idén egy darabot sem kaptam — mondja a templomnál levő könyvpavilon eladója. — Csak angol nyelvűt tudok adni, azt is úgy ástam ki a raktárból — mondja a hajókikötő bazársorában meghúzódó könyvesboltocska vezetője. Végül sikerült szereznem egyet az idegenforgalmi hivatalban. 1963-ban adták ki. — Legalább lenne még belőle sok — mondja a kisasszony. — Kicsit régi, de akkor is jobb, mint semmi... 8. Pista bácsi ismét beállított: irány Nagyvázsony. Hétfőszerű vasárnap van (augusztus 22.). A néprajzi ház, a postamúzeum zárva, de a várba szabad az út. Tiszteletre méltóan hatalmas munkát végeztek a régészek, amikor feltárták a már csaknem teljesen tönkrement maradványokat, s megmentették őket a további pusztulástól. A helyreállítás azonban nem lehetett olyan alapos, hogy a látogatót megfoghatná a hely szelleme, hogy igazán érezhetné a történelem leheletét. Krisztának azonban még így is jutott két felejthetetlennek tűnő élmény. Az egyik a vár harmadik kapujához vezető híd atatti vízmedence volt — illetve az a rengeteg aprópénz, amivel a látogatók telidobálták. (Vita is támadt nyomban közöttünk, felnőttek közt. hogy a tízforintos érmék minek számítanak?) Kriszta első dobása túljutott az egykori farkasvermen, a második kitűnően sikerült Az alumínium forintos lebegett egy darabig a kristálytiszta vízben, azután méltóságteljesen alámerült. (Ilyen könnyedén lebegtethető a forint?) A második élmény, hogy a „nagy király" sírja után ismét rátalált egy nevezetes ember sírkövére: Kinizsi Páléra. Két sírkő pedig már egy gyűjtemény — ezentúl majd keresni kell hozzá újabbakat. A történelem így is gyönyörködtet és tanít. A kínálkozó harmadik élmény sajnálatos körülmények miatt elmaradt: a lakótorony tetejére nem jutottunk fel. Vezsenyi uramék, a torony építői ugyanis nem Kriszta méreteihez szabták a csigalépcső irdatlanul magas fokait ... Ide tehát néhány év múlva feltétlenül vissza kell jönnünk. 9. Ha valahol, akkor Tihanyban igazán a gyalogosok pártjára kellene állni. Itt azonban minden talpalatnyi helyet feláldoztak az autós turistáknak. A főutcán a járda olykor teljesen megszűnik, mert az úttest vezetésénél nem vették tudomásul a sorból kilógó, „szabálytalanul" épült parasztházakat. Másutt még járda sincs, úgy elterpeszkedik az utcákban az autóút. A hegyre feikaeskaringózó utacskákon, a kikötő előtti park sétaútján, a legváratlanabb helyeken bukkan föl egv-egy autó, motorkerékpár. Ha valahol, akkor Tihanyban, az ember- és a természetalkotta műemlékek félszigetén a gyalogosok pártját kellene fogni, s kitiltani onnan az autókat, ahová nem valók. 10. '>•>• Hát igen, az autók.?: A motorizáció korában élünk, mondják, akik tudják. Kriszta is nagyon szeretne autót. De most, hogy az egyik Pista bácsi hozott ide bennünket Tihanyba, s egy másik Pista bácsi autójával voltunk kétszer is kirándulni, mintha meggondolta volna magát: — Ha ennyi Pista bácsinak van autója, akkor nekünk nem ls muszáj venni... Jaj, csak meg ne tudják valahogy. mit mondott, mi lesz akkor velünk jövőre? FEHÉR KALMAN Fizikusok színpadon és filmen Nemrégiben vetítették a filmszínházak A cél kiválasztása című. tudománytörténeti értékmérőkkel is nagyszerűnek tartott szovjet játékfilmet, amely azontúl, hogy Igor Kurcsatovnak, a szovjet atomerő megteremtőjének állít emléket, kora neves politikusait, tábornokait, fizikusait is felvonultatja. Kurcsatov és munkatársai, a másik oldalon Oppenhelmerék a második világháború idején mindinkább azon fáradoztak, hogy a mikrovilág titkainak feltárásával, új Prométheuszokként az anyagból kirabolják az atomtüzet, amely a részecskékben, az atommagban rejtőzik, és kifogyhatatlan energiaforrássá válhat az élet ellenében vagy az életért. Amikor az amerikaiak az első atombombákat ledobták Hirosimára és Nagaszakira, Kurcsatovék egyre nagyobb lendülettel munkálkodtak annak a fegyvernek megteremtésén, amely elengedhetetlenül szükséges volt a Szovjetuniónak védelmi ereje megerősítéséhez. A szorgos munka eredménye: 1949. augusztus 29., amikor felrobbantották az első szovjet atombombát. Kurcsatov élete végéig — 57 éves korában bekövetkezett haláláig, az atomenergia békés felhasználásán dolgozott segítőkész munkatársaival, Mitrofan Paszszentsnikkel, Dimitri Szkobelcinnel, Lev Arzimoviccsal és Abram Alihanovval. A világ fizikus társadalmával aktív kapcsolatot tartott fenn, Frederic Joliot-Curte-hez baráti szálak is fűzték. A filmben a hősök sokat vitáznak, érvelnek, beszélgetnek, hogy a ma embere megismerhesse a kiváló tudósok, állami és politikai személyiségek korabeli gondolatvilágát. Ez a kétrészes film, amelynek főszerepét Szergej Bondarcsuk játssza — amint a napi sajtó annak idején értékelte — tele van drámaisággal, az atom és az ember, a fizikusok és az atom drámája. A fizikusok felelőssége a világ sorsáért, ezt példázza a film a legegyszerűbb, a legkisebb jelenetekben is. Az utóbbi 10—15 esztendőben új típusú szereplő jelent meg a világ színpadain és filmjein, aki foglalkozására nézve, fizikus. Általában furcsa figuraként, tragikus alkatnak ismertük meg ezt az új figurát. Az átlag ember csak messziről érti a fizikus tudományát, aki viszont az egész emberiség sorsáért hevül. Gondoljunk csak Galileo Galileire, Oppenheimerre, Mőbiusra, akit az őrültekházából ismerünk. A történelem produkálta konfliktusokba kerülnek azért, mert a fizika tartalma a fizikusok ügye, kihatásai minden emberé. Ami mindenkire tartozik, azt csak az összes ember együtt tudja megoldani. Egyetlen személy minden olyan kísérlete, hogy megoldjon egy kérdést, amely mindenkire tartozik, csak kudarcba torkollhat." — mondja D ürenmatt. De hogyan is kezdődött a modern fizika hasznosítása, kiaknázása? — Heisenberggel, hiszen a kvantummechanika felfedezésével ő tette igazán lehetővé az anyag belső törvényszerűségeinek tanulmányozását. (Az említett filmben emlékezetes Bohrral történt dániai találkozása). Joliot-Curie bizonyította be, hogy az atommagok hasításával láncreakciók kelthetők. Ezen az úton haladt tovább a német Hahn és Strassmann. Az olasz Enrico Termi és a magyar származású Szilárd Leo hosszas unszolására Einstein Roosevelthez fordult az urántartalrpú atombomba előállítására. amit Oppenheimerre bíztak, Groves tábornok parancsnoksága alatt. Einstein és Szilárd ellenkezése ellenére, de Oppenheimer tudtával dobták le az első bombákat a két japán városra, 1945-ben. Nem sokkal később a magyar származású Teller Ede kerül a színre, megtervezi az amerikai hidrogén- (helyesebben trícium-) bombát. Az emberiséget ért első sokk után mind gyakrabban szalagcímekre kerül a halálvízió. A fizikusok hangja sem maradt el. Einstein, Joliot-Curie, tíeisenberg. Szilárd és még többek emelték fel szavukat az atomkutatásban elért eredményeik következményeik ellen. A világ nagy fizikusainak lelki válságát Kipliardt adta leghűbben Einstein szálába az Oppenheimerügy című drámájában, a következő szavakkal: „Ha újra születnék, inkább bádogosnak mennék, mint fizikusnak." A természettudományok eredményeinek alkalmazásánál született dráma kezdeténél a fizikusok állnak, de ma már a kibernetika és a molekuláris biológia hamarabb ígér társadalomformáló sikereket, mint az atomenergia. Az előbbi két tudománynak veszélyei is közelebb állnak ma már hozzánk, mint az atomenergiáé. Gondoljunk csak a születésszabályozó módszerekre, a megelégedettséget keltő gyógyszerekre stb. Galilei a sötét középkorban küzdött a tudomány demokratizálásáért, Einsteinék egy világégés után váltak retrográddá, de ma. amikor demokrácia és szocializmus létezik, a fizikusok nagyságrendben Kurcsatov utján haladnak. Természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy napjainkban a tét még nagyobb, a történelmi helyzet ismét drámateremtővé válhat, ha nem győz a józan ész, az emberiséget féltők nagy tábora. A tudomány ma is folyamatosan adja a társadalom kezébe az eszközöket, amelyekből az egész emberiség számára fakasztható nagyszerű élet, vagy keserű, pusztító halál. A színház és a film a maga legnemesebb mivoltában világunkat akarja ábrázolni, azt a környezetet, amely bennünk állandóan jelen van, a tegnapban, a mában és a jövőben. S hogy mind többen kerülnek természettudósok szereplővé, ez a tudományok megnövekedett szerepének és felelőssegének eredménye. Ezt hozza okulásul A cél kiválasztása című film is, mint anynyi sok irodalmi alkotás, amelyek reális, a társadalmi haladással, az emberiség egyetemes érdekeivel egyező választ adnak az atomkutatás, az atombomba vagy más természettudományos problémakör által felvetett kérdésekre B. J. EAPP GYÖRGY. TAVASZ