Délmagyarország, 1976. augusztus (66. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-20 / 197. szám

Péntek, Í9?5. augusztus 20. B" A százéves Dugonics-szobor Száv éve, 1876. augusztus lián avatták (öl Szeged első köztéri szobrát. A kiegyezés (1867) után megváltozott gazdasági és politikai helyzetben föllendült az emlékműszobrószat. Több városban lehetővé vált az évtizedes tervek megvalósítása. Szeged városa nagy szülöttjének, Dugonics András (1740—1818) írónak, a németesítő törekvésekkel szembeszálló nemesi ellenállás képviselőjének akart méltó emléket állítani. Szabó Mihály cikkéből (Szegedi Lapok. 1874. jún. 14.) tudjuk, hogy a gondolat már a* 30-as években fölvetődött. Az elképzelést Csaplár Benedek (1821—1906) elevenítette föl a Szegedi Híradó (1859. júl. 24.) hasábjain. A következő évben a Josefstadtot megjárt szerkesztő, Kempelen Győző (1829—1865) szállt síkra lapjában (Szegedi Híradó, 1860. márc. 15.) a gondolat megvalósításáért Támogatta az ötletet — többek között — Bakay Nándor (1833—1902) is a Vasárnapi Újságban (1860. okt 21.) megjelent cikkében. A költségek előteremtésére gyűjtést kezdtek: ünnepelt hegedűvirtuózunk, Reményi Ede (1829—1898) hangversenyt, a színházalapító Molnár György (1830—1831) és társulata pedig előadást rendezett a szoboralap javára, A szoborbizottság elnökének a Pestre költözésével azonban a bizottság föloszlott, a nagy lendülettel indult munka abbamaradtMásfél évtizeddel később, 1873. november 30-án a Belvárosi Kaszinóban megalakult az újabb, immár 30 tagú szoborbizottság. Rendelkezésükre állt az 1859 óta gyűjtött tőke, mintegy 3000 forint Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a kiszemelt szobrásszal, Izsó Miklóssal (1831—1875) fölvegyék a kapcsolatot A bizottság megbízásából Szabados János (1839—1891) volt újságíró, akkori Icul túrtanácsnok 1873. december 10-én kelt levelében kérte föl Izsót a munka vállalására. Közölte a művésszel, hogy a 3000 forintot gyűjtés útján 5000 forintra akarják kiegészíteni. Érdeklődött, hogy ez az összeg talapzaton álló mellszobor vagy „álló szobor" készítésére elegendő-e. Végezetül tájékoztatta Izsót, hogy a szobrot a néhány hónapja elkészült főreáliskola (ma: egyetemi központi épület) lépcsőföljárójával szemben, egy vasráccsal körülvett parkban kívánják elhelyezni. Izsó elfogadta az ajánlatot, és arcképet kért Dugonicsról. Szegedre is eljött (1874. márc. 15.) és megtekintette a szobor tervezett helyét. Szana Tamás a művészről írott könyvében (Izsó Miklós élete és munkái. Bp. 1897.) rámutat, hogy a kétemeletes épület eleve meghatározta a 6zobor méretét. A gyűjtés jó ütemben haladt, 1874-ben egyedül a húsvéthétfői hangverseny 700 forintot eredményezett A bizottság ekkor már egész alakos műre kért Izsótól költségvetést. A művész először Dugonics életnagyságú mellszobrát készítette el, melyet gipszbe öntve 1874 decemberében Szegedre küldött. Mellékelte a költségvetést és a szoborterv két változatának a fényképét is. A költségvetés szerint a bronzszobor 8000 forintba, a márvány talapzat 4000 forintba került volna. Szabados 1875. január 1-én kelt levelében válaszolt Izsónak: „.. .a másodikat, mely egy gondolkodó alakot ábrázol, tartom Dugonicshoz méltónak .,, Egyébként a bizottság a legközelebbi napokban összeül és határozni fog...". A szoborbizottság 1875. Január elején tartott ülésén úgy határozott, hogy „kívánatos lenne, ha a művész módosít a terven, Dugonicsot idősebb korából, mint tudóst, hazafit és papot tüntesse fel." Izsó ennek eleget is tett, ezt bele is foglalta az általa készített szerződéstervezetbe. „A szoborbizottság a szobortervet, mely Dugonicsot ... mélyen gondolkodó alakként ábrázolja, elfogadja oly megjegyzéssel azonban, hogy az ... kissé rövidebb hajjal, és az arcban az eredetihez híven, illetőleg a művész kezénél levő fényképhez a lehetőségig megfelelően legyen előállítva." (Soás Gyula: Izsó Miklós levelei. Bp. 1958.) A tervezetből sosem lett szerződés: a művész 1875. május 28án tüdőgyulladásban meghalt. (A Széchenyi téri Tisza Lajos-szobor alkotója, Fadrusz sem érte meg műve fölavatását.) Izsó halálakor már csak az volt hátra, hogy az elkészült kismintát a kívánt méretre kellett nagyítani. A bizottság — mérlegelve a helyzetet — a művész özvegyével, mint vállalkozóval kötötte meg a szerződést, a nagyminta elkészítésére pedig Izsó tanítványának, Huszár Adolfnak (1842— 1885) adott megbízást. (Izsó pesti Petőfi-szobrát is ő fejezte be.) Huszár vállalta, hogy 13000 forintért elkészíti a nagymintát, bronzba önteti, és 1876 júniusában Szegedre szállítja. Miközben Szegeden ezernyi leleménnyel folyt a gyűjtés. Huszár 1876. január 15-én Izsó műhelyében már „műszaki bírálatra" mutatta be az agyagmintát. - A neves fővárosi művészekből és közéleti személyekből álló bíráló bizottság néhány kisebb módosítást kért, majd ezek elvégzése után január 23-én egy kisebb bizottság a mintát befejezettnek, „öntés alá késznek" nyilvánította. Az öntési munkát a bécsi Röhlich ércöntödében végezték. Június 29én Huszár Adolf — az érte kezességet vállaló Madarász Viktorral — Szegedre jött, hogy kijelölje a szobor végleges helyét. A szobrot a tervezett helyére, a főreáliskola előtt kialakított cserjeligetbe, az épületnek háttal helyezték el. Augusztus 1-én érkezett meg a talapzat, melyet Luigl Conti trieszti kőfaragómester isztriai szürkemárványból készített. Egyszerű, nyugodtságában is élénk ritmusú vonalvezetése, részeinek finom összhangja, a szoborhoz való aránya mai szemmel is elismerésre méltó. A szobrot 1876. augusztus 19én avatták föl az Országos Dalosverseny keretében. Az ünnepségen — a Himnusz után — Reizner János (1847—1904) tartott emlékbeszédet, majd Szész Karoly (1829—1905) olvasta föl ez alkalomra írott költeményét. A műsort a Szózat zárta. Az avatás alkalmából adták ki a ma mar csak néhány példányban föllelhető, másfélszáz oldalas Dugonics Albumot (1876). Az album ismerteti az író munkásságát, és tartalmazza a szoborbizottság elnökének, Magyar Gábornak (1842—1912) az összefoglalóját a szobor keletkezéstörténetéről. Izsó munkásságának legjobb ismerője. Soós Gyula a Művészettörténeti Értesítőben (1957. évi 2—3. sz.) azt írja a szoborról, hogy „Szeged büszke lehet a kiiiáló szoborra, amely nemcsak hazai viszonylatban szép, hanem Európa számos korabeli emlékműve sorában is méltán állja meg a helyét." Az eltelt száz évben a szoborhoz jónéhány anekdota kapcsolódott, és szépirodalmi alkotásokban is megörökítették. Czírher Károly a Szeged-belvárosi Kaszinó százéves története című könyvében (1929) leírja, hogy a szobor készítése idején Masa János, a városszerte ismert „Masa sógor" Dugonicsnak minden áron lovasszobrot akart állítani, mert ő látta „Kálikszbád fővárosában", hogy ott a szobrok mind lovon ülnek... A szobrot 1895-ben felekezeti elfogultságból áthelyezték az épület elől a mai helyére. Ekkor keletkezett az alsóvárosiak ajkán a szóláshasonlat, hogy „möglépött, mint Dugonics". Az áthelyezés történetét föltáró Péter László az Ethnographiában (1974. évi 2—3. sz.) azt írja, hogy azon kevés szólásunk közül való, amelynek tudjuk a hiteles eredetét. Egy másik cikkében (Délmagyarország, 1956. szept. 16) leírt anekdota pedig abból az időből való, mikor a főreáliskola — a várossal kötött szerződés alapján — az épületet átengedte az ítélőtáblának. Az oromzaton állott Iustitia istennő szobra, maga elé tartott kezében az igazság kétágú mérlegével. A mérleg időközben elpusztult, Iustitia előre nyújtott keze pedig a tér túlsó végéből hívogató mozdulatnak látszott. Ekkor született a csúfoskodó tréfabeszéd, amely szerint Dugonics azon morfondírozik annyira, hogy menjen-e, vagy ne menjen... Móra — prózában és versben — többször is írt Dugonicsról. A szobrot egy meg nem gyökeresedett szólás kapcsán említi a Régi asszonyokról (Napok, holdak, elmúlt csillagok, Bp. 1958.) cimű írásában: úgy kidobom, hogy kiesik mellékalaknak a Dugonicsszoborhoz. Balázs Béla, a szocialista filmesztétika világnagysága, a Dugonics tér 2. sz. ház egykori lakója, az Álmodó ifjúság cimű önéletrajzi regényében ír a szoborról. „Kis kétszobás lakásba költöztünk. Az első emeleten kis erkély volt, mely a Dugonics térre nézett. Onnan éppen Dugonics piarista páter szobrának fekete bronzhátára láttam. Kissé meg voltam később sértve, hogy az irodalomtörténet csak rövidke fejezetben emlékezik meg róla. Sebaj! O is szegedi fiú volt, mint én, és lám itt magasodik a szobra!" Juhász Gyula a Dugonics című versében (1918) énekelte meg a szobrot. A költő Dugonics iránti tiszteletének egyik megnyilvánulását a szemtanú Jenő István (sz. 1899) irta meg a Délmagyarország (1965. okt. 17.) hasábjain. A húszas évek derekán Juhász és a társaságában levő fiatal „kócosok" egy alsóvárosi kiskocsmából hazafelé tartva a Dugonics térre értek. A kihalt téren Juhász Gyula levetette kalapját, és tisztelgőn a szobor felé fordult: „Itt mindig úgy állok meg, mint egy oltár előtt.,. Ezt ti is megtehetitek .. Dugonics Iránti tiszteletünk ma is változatlan. Halálának 150. évfordulóján. 1988-ban városunk kétnapos rendezvénysorozaton emlékezett meg fiáról, akinek ércalakja — kezében tartva Etelka cimű regényét — immár száz éve áll a város szívében. APRÓ FERENC A nyári tárlat grafikáiból CSOIIANY KALMAN: BERZSENYI-VERSEK II. TULIPÁN LÁSZLÓ: ROBBANAS M __ v SOMOGYI GYÖZÖ: 1848 II. A SZOLNOKI VASÚT Kt l^M-hNLfct'M-M-l •M-W-WBOGNÁR ZOLTÁN: KÖZTEMETŐ