Délmagyarország, 1976. március (66. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

12 Vasárnap, 1976. március 7.' Siklós János Ég a boglya ha Elcsöndesedett a környék. A jószágok behúzódtak az udvarokba, istállókba. A kutyákat élkötötték a láncról, hogy szabadabban ügyeljenek a portákra. Légen kipattogtak a csilláik, a Tejút, Göncölszekér már ŐTójött az égbolt térképén. Istvánka a Fiastyúkot keresgélte, de nem találta meg a sok csillag között h-ült az útmentén, a kocsmaajuival szembe, hogy idejében észrevegye apját, ha az kilép onnan az utcára. Fél szemmel azért az ég kárpitján világító kis pontokat vizsgálta és magában osztályozta is a csillagokat: fényes, fényesebb, legfényesebb. Közben azon törte a fejét, hogy pii tartja fönn a magasban a csillagokat, soha nem esnek le onnan. Egyszer az anyjától hallotta, hogy régen a földre esett egy csillag, valahol messzire innen, a tenger szélén a homokba fúródott. Nyílt a kocsmaajtó, hangos beszédbe kezdtek az utcára ömlő fényben. Istvánka odalopakodott, de nem lelte az apját a diskuráló emberek között. Visszahúzódott az útszélre, szárazra sült gyöpes árokpartra és figyelt tovább. Most már erősen figyelt, szemével szugerálta az ajtót és magában mondogatta: „Most jön ki apukám! — Most jön ki apukám!" Hamarosan beleunt a csalogató-hívogatósba, mivel az apja nem • lépew-k-í az-ajtón, ,, Későre járt az idő, Istvánka elálmosodott. Azt kívánta, hogy most egyszeribe otthon legyen, olyan gyorsan, mint a gondolat, ne kelljen végigjárni azt a hoszszú utat, mert elalszik jártában. Ettől a lehetőségtől megijedt. Mi történik akkor, ha útközben elalszik? Pedig azért küldték el, hogy "hazavezesse az apját. Eddig még nem volt nagyobb bal. szépen hazaballagtak, kevés szóval szidással Istvánka hazabotorkált az apjával. Csak most már igen késő lehet, érzi az álmosságán. Bemennie meg nem szabad. Egyszer megtette, és az apja ott, a kocsma közepén, elverte, amiért utána leskelődött. Útközben is baj történt akkor, mert nem merte kézenfogni az apját és az beletántorodott az 'öntözőcsatornába. Elázott a ruhája, cigarettája, pénze, igazolványa és otthon olyan nagy lármát csinált, hogy a szomszédok is fölébredtek. Azóta a boglyás kaszálón mennek, mert ott nincsen víz, amibe beleeshet az ap.ia. Azt is elgondolta már, hogy miért is őt küldi az anvia, mert hát ó mit tehet. Kézenfogia az api át. aztán, ha az elbillen a más'k oldalra, akkor a kerítés támasztia. azután újra megfogja a kezét, tovább mennek, maid úira széiielsza'ajj a kézfogás. Mégiscsak inkább az anyia do'ga lenne ez, mivel erősebb, nagyobb és biztosan jobban elvezetné haza, mint ő. Szólni is akart már, de aztán csak nem merle elmondani ezt a javaslatát. Az iskolában sem beszélte el, hogy éjszakánként neki milyen intéznivalói akadnak, mert még egyik gyerekkel sem találkozott a kocsma előtt. Az anyja is szólt neki. hogy erről hallgasson, mert +z ilyesmiért megszólja a tanftó úr. Nem is beszélt Istvánka, de azt soha nem értette, hogy miért szólná meg ót a tanító úr, amikor kötelességét teljesiti. Nem jószántából megy, az anyja küldi. Kevés beszédű, magábafordult fiú Istvánka, netn mond és nem is igen kérdez semmit. "Néha tűnődik. de azt is megőrzi magában, mert olyan érdekesek és furcsák azok a gondolatok, hogy tán kinevetnék érte a többiek. Egyszer már majdnem megkérdezte a tanító úrtól, hogy mi tartja fönn a csillagokat, de nem merte megtenni. Üjra nyílt az ajtó, szelesen és hosszan csukódott be. Megismerte az apját, vállas, magas.. termetű ember volt és a Cehér inge, fehér nadrágja elütött a másik két emberétől; Azok megindultak a Gyöngytyúk utca irányába, apja meg a Tárogató-sor felé lépdelt. Hagyta, hogy kicsivel odébb érjen, aztán felénken melléje surrant. — Csókolom, apukám — köszönt halkan. — Hát, re? Már megint itt vagy? — Itt vagyok. — Aludni kéne már. Na, majd adok én anyádnak! — Magamtól jöttem. — Magadtól? Aztán miért? — Hogy apukának ne essék baja. — Bajom? Nekem? Ugyan, milyen bajom eshetne? Istvánka nem tudott választ adni, mert még egyszer sem jutott eszébe, hogy mi baja is eshetne az apjának, ha. boglyásréten mennek és nem az öntöző árkokon át — Na, gyere, fiam! Akkor megyünk — szólt és megfogta a gyerek kezét Most nem dülöngélt annyira, mint máskor. Istvánkából kiszállt az álom, örült mert magára vállalta, hogy önszántából jött legalább nem szidják össze otthon az anyját. Jókedve támadt attól is, hogy most kevesebb vesződséggel érnek haza, mint máskor. Apja olyan simán, egyenesen ment mintha most lépett volna ki az irodából. — Hannibálról tanultatok már? — kérdezte az apja. — Arról még r.em. — Majd tanultok róla. -TgrVOT'ffi? — Hires hadvezér. Majd tanultok rqla., Ap angyalát neki, bizony, hogy tanultok Hannibálról. — A csillagokról is? — Azokról is. Mindent a maga idejében. Szótlanul lépkedtek, egészen a boglyákig. — Nehéz az élet, fiam. Nagyon nehéz 'mindenkinek. — Mindenkinek? — Mindenkinek, akár tanút, akár nem tanuL Teljesen egyremegy. Istvánka erre nem tudott mit válaszolni. Leverte a hamut és rekedt hangon kérdezte: — Istvánka, mit csinálnál, apuka meggyulladna? 1 A gyerekben elakadt a lélegzet. Állt az apja előtt, odameredt a földhöz. — Na, mit csinálnál? — Elszaladnék anyukáért. — Hát. amíg visszaértek, apuka megégne. Végigszívta a cigarettát és a csikket messzire dobta. — Lépjél rá — szólt a gyereknek. ' Istvánka eltaposta a parazsat. — Tudod már, hogy mit kell csinálni? — Nem tudom. •—Hát nem most mutattad? Elnyom t'aö a parazsai. Hallgattak. Istvánka állt az apja előtt és most már nem gondolt arra, hogy otthagyja és elszalad haza. Késő éjszakára váiAz új Retek utca — Megállunk ott, annál a szénaboglyanál — szolt az apja. Erós szénaillatot árasztott a boglyasret. Regen kaszálták, fölrakták a szénát, de nem hordták be. A nap égette, szárította, de az illata esténként megtöltötte a levegőt. — Fölfordult a gyomrom — állt meg az apa. Istvánka megijedt. Hirtelen olyan hangosan vert a szíve, hogy meghallotta. — Rosszul van, apukám? — Nem. Üljünk le, ide a boglya mellé. — Elszaladok anyukáért. — Ne szaladj sehová. Maradj itt! Hátradőlt, nekitámaszkodott a szénaboglyának. A fiú megállt előtte. Nem ült le. Cigarettát keresgélt. azután rágyújtott. Meszszire dobta az égő lángot, hallgatagon ült, fújta a füstöt. Istvankát annyira meglepte ez a szokatlan helyzet, hogy erós szfvdobogása nem hagyott alább. Azt forgatta a fejében, hogy legjobb " lesz, ha szó nélkül eliramodik haza és hívja az any.lát. Hiába próbálkozott belül, a labak nem engedelmeskedtek. Nem értette, hogy mi történt az apjával, aki csak ül, szótlanul, nem néz sehova, csak a cigaretta parazsára. tott az idő, egyedül nem merte megtenni a hosszú utat Az apja újra rágyúitott Istvánka szívdobogása olyan erős és gyors lett, hogy ismét meghallotta. Figyelte az apját Kisidő múlva — akadozó horkolásáról — észrevette, hogy elaludt. Kezéből a cigaretta kiesett. Istvánka kereste, de nem találta meg a sötétbea — Apuka, keljen föl! — rázta a vállát. Erősebb horkolás jelezte, hogy az apja alszik. Égett szénaszagot érzett, de füstöt, lángot nem látott — Apuka, apuka, ébredjen! — kiabált hangosan. Istvánka megijedt, összezavarodott előtte a helyzet. Elszaladt Gombosékhoz, a boglyás-rét szélén lakó ismerősökhöz. — Gombos néni' Gombos néni1. — kiabált az ablak előtt Nem nyitották ki az ablakot Lehet, hogy hátul, a kiskonyha melletti szobában aludtak. Istvánka visszanézett „Csak a kutya ne bújjon át valahol a kerítésen" — villant eszébe a rémület Üjra visszapillantott a rétre, a boglya töve lángolt. Szürke füsttömeg emelkedett föl a levegőbe. — Segítsééég! Segítsééég! Segitsééég! — kiabált eszelősen és öklével, öntudatlanul, beverte az ablaküveget Topogó, csoszogó léptek verődtek vissza a falakról, kinyitották a kaput — Apukám... a boglya, apukám — emelte kezét a boglya irányába és azután hangtalanul lecsúszott a fal mellé. Utoljára Gombos néni hosszú haját, fehér ingét látta. Dér Endre Elveszve Elveszve az éjszakában. Lelógatod kezed a sezlon széléa. Fél lábbal a földön, mint ki minden percben futni készül. Az ember, akihez harminc esztendeje az életed kötötted, a szemközti falnak fordul. Mint az ájult Ám az ájultak nem adnak hangot. Az ember, akihez harminc évvel ezelőtt hozzászegődtél, részegen .horkol. Mint rendesen: A másik szobában is lefeküdt már a lányod, s a lányod családfa. Sokáig azt hitted, értük élsz, miattuk nyűvöd a nanokat. Ez a tudat ma is megzavar... Csak áltattad magad? Aludnod kéne, álmodnod kellene. Ve minden este. ebben a menekülő pózban lógatod a kezed, fél lábad a földön: „csak el innen !'.' A csend is ellenségeddé vadult: fehiagvítia rabságodat, kibírhatatlanná mérgezi perceid ... ötvenhat éves vagv. Nyugdlias. Egy évet rádolgoztál. de holnap reggeltől szabad vagy. Holnap lesz az első gondtalan, szaAhol még nem is olyau régen földszintes házacskák sorakoztak, most tízemeletesek nőnek az égbe, lakások százaival. Ismét új városrész született Szegeden, s ahogyan az oly jól érzékelhető Somogyi Ká-olyné felvételein, immár teljes egészében kibontakozott Felsőváros első éoí'ési ütemének tágas, levegős elrendezése. íij, emberi környeze' szfl'etett. nemcsak a lakásokban, bs—e— a falakon kívül. n házak határolta térben is. hogyan kellene szebben élni. Szebben, tartalmasím. A rángatózó, nagy test nekiütődik a falnak. Tisztán hallod. Átmész; menned kell. Siess, ez a kötelességed. S te is úgy akarod ... Átrohansz, átfogod a rángatózó testet, letörlöd a habot a szájáról, megsimítod. Megnyugodott a lányod... örömök kellenek az életedbe. Lopd bele a tiszta örömöket. Át kell gondolnod az életedet összeverődtetek véletlenül az embereddel. Semmibe vetted. Iszik, mert értelmetlen az élete. Elmész eléje a gyárhoz, holnap már szabadion teheted, amit csak akarsz. S együtt jöttök haza. Együtt sem nőttetek magasabbra, a gondok leigáztak. De most. aludj. Most igazán alhatsz. Ez az első éjszaka, hosszú-hosszú idő után, amikor megnyugodhatsz. — Hé. asszony! Szóltál? Meg se nyikkantál .. Mitől ébredhetett fel — részeg horkolásából?! — Szóltam Holnap eléd magyek a avárhoz. — Minek? bad napod — évtizedek munkája után ... A szomszéd szobában felnyöszörög a lányod. Talán szülési fájdalmak? A férje teát melegít neki. Neked soha, senki nem melegitett teát. De ezen ne gondolkozz. Álmodozz inkább. A szomszéd szobában hörög a lányod. A férje csitítgatja. Gyengéden nyugtatja. Megérdemli a szerencsétlen ... Te szerencsés vagy: erős és keményhúsú. Még most is szebb vagy, mint az a fiatal nő, a saját lányod. Es egészséges. Te szerencsés vagy ... — Anyuka, az Irén rosszul ván — nyit be a vejed. Ne színle'd az alvást! A lányodra rájött az epilepsziás görcs... Itt maradsz?! Nem mozdulsz?! Még sokszor rá fog jönni. Akkor is. am'kor már nem leskel. Sok ember él úgy, mint te. Sokan fognak még belemeredni a sötétbe, felmérve, mit miért tettek eddig, s mit miért nem tettek Az emberek megszámlálhatatlan sora fog azon töprengeni: — Megiszunk egy pohár sört a sarki vendéglőben. Aztán felkapáljuk a kertet. A sezlonról lelógatod a kezed. Az egyik lábad is a földön, mint aki minden pillanatban futni készül. Beleveszve az éjszakába.