Délmagyarország, 1975. december (65. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Csütörtök, 1975. december 25. 13 ^m^^MY. -a M Péter Ldsztö Szeptemberi emlék Móra Ferenc műhelyében A

Szeptemberi emlék Móra Ferenc legjellemzőbb, legnépszerűbb elbeszélése. ÉlőSzőr ,1925. szeptember 13-án Jelent meg a Világ hasábjain, majd A Daru utcától a Móra Ferenc Utcáig (1934) című gyűjtemény tette közkinccsé. Ezt a kötetét még maga az író állította össze, de csak halála után, Szalay József gondozásában — és bizonyafa tőle kapott címmel — látott napvilágot. Második kiadását a Magvető Könyvkiadó máig befejezetlen sorozatában Vajdó László rendezte sajtó alá (1962). A Szeptemberi emlék jegyzetében Vajda mindössze ennyit mond: „Móra legismertebb s legkedveltebb novelláinak egyike; a meséje igaz irnese; mindaz, amit elmond benne. meg is történt." A mostani karácsonyi könyvpiacra jelent meg Kiskunfélegyházának, a szülővárosnak áldozatkészségéből Móra Ferenc ifjúkori versei gyűjteménye. Mezősi Karoly szedegette össze a zömét a helyi lapokból, ő írt hozzá még 1960-ban alapos életrajzi bevezetőt. Móra. mint annyian, költőként indult, és bár lírája nem ívelt soha olyan magasra, mint a tárca, amelynek klasszikusává jlett, vagy elbeszélő prózája, amely annyi szép regénnyel, elbeszéléssel, mesével, gazdagította ifjúsági Irodalmunkat, a verset és Mórát kedvelőket néhány sikerült alkotásával mindig gyönyörködtette. Pályája elei ének 'termését egyetlen verseskön yvábe, a Könyes könyv-be, (így, régiesen, egy ny-nyel!) takarította be. A mostani verseskötet ennek mintegy az előzményét, a köftővé érés tanulságos alkotásait gyűjti egybe. Móra 1901. augusztus ll-én. a - Félegvházi' Hírlapban közölte Emlék címmel hosszabb elbeszélő költeményét, a Szeptemberi emlék, korai verses változatát. Meglepetés ez a költemény, mert igazolja a negyedszázaddal később elbeszélt történet magvának hitelét. bizonyítja Vajda László állításának igazát. M

óra Ferencet 1889 őszén íratták be szülei a félegyházi gimnázium első osztályába. Az öreg iskola, noha 1808-ban éoült. ma is áll: most az íróról ..elnevezett általános iskola működik benne. Ennek van még ma is „hosszú fehér folyosóin", amelyen a Szeptemberi emlék írója, annakidején ..négykézláb" .csúszott az Igazgatói szoba előtt „a harmadik osztály nyitott ajtajáig", nehogy észrevegyék. A második osztályt Móra Ferike (1891 nyarának elején) húsz pengő „szorgalomdíjjal" jutalmazottán végezte. Sok volt ez akkor, hiszen a fele adóra ment. a másik feléből meg Jutott diófakeresztre a nagyapa sírjára, és még két kis malacra is! Az elbeszélésben fontos szerep Jut e malackáknak; a versben még nincs róluk szó. Ott csak azt olvassuk, hogy a szegény csatád számára ígéretes vólt a nyárvég: S Nafyboldogacuony xzombstJSn [anám S-5irtnknek elsó fürtlvel lenett meg. É? biztató szavakkal tette bo»-á: No k'«f!am. na Is*m megsejt. Losz ám szü-etre új kftnyv. új ruha! Mert az idéű, meglátod, Snvjikom, Mlndenuajunkbúl kisegít az ősz! A Szeptemberi emlék is így kezdődik, apró eltérés, hogy a katasztrófa az elbeszélés szerint Szent István napján játszódott le, s a jégverés pusztításának közéopontjábn a mala-kák kerültek: a mennyei parittyakövek őket verték fültövön. Á .versben ls éapoly hirtelenül, váratlanul pusztítja el a jég a termést, mint az elbeszélésben. A gyönyörű nyári nap, ahogy Móra utóbb, a Szeptemberi ernléfc-ben írja, a család örökké emlékezetes történeti dátuma lett. „Ez az ob urbe condita, innen számítunk mindent." s e n'ilsnathan megfakult a nap. Kopoglak, rengtek a menny sarkal, - Tejünk fölött s-.azrét hasadt az ég, J,ángolt. süvöltött, csörgött, pattogott, $s mindenünket elverő a jég... Eljött az ősz, s a természet halála A mi életünknél nem volt szo.no úbb. Apám napszámba járt, s csüggedt [fejét Az ősz tollú egy bet alatt belepte, S csak százszorta bánatom, mikor Gyermekfcjcmm-l az istenverésbül Levontam a neliéz következtetést: Hogy nem járatnak többet iskolába. Mindenki emlékszik a novellának' arra a szívfájdító jelenetére, amelyben az osztálytársak hívogató kiáltásai elől elbújdosik a kis Ferkó: nem mehet velük. A v|rsben csak ennyi van: • Reggel ha mentek, délbe hogyha (jöttek. Vígan zajonglak ablakunk alatt — De én, 6, többet nem jártam velük 1 Az elbeszélésben ezt írja: „Ezt Dante kifelejtette a poklából!" Aztán az Emlék így folytatódik: Mert a tudás nem Istenadta forrás, A szomjazó mit szabadon merít, A tudás féltve őrzött kőmedence. Mihez nem juthatsz szíved vére árán, lia pénzt nem adhatsz minden JcseppJeért! A versben nem olyan részletes . „a kolduló körút" rajza, mint az •elbész élésben, de az alapvető mozzanatokat jól mutatják az .utalások. A legérdekesebb, ahogyan Agócs főtisztelendő úr nyájas figuráját 1931-ben is, 1925-ben is azonos képpel jellemzi: az akkor szokásban volt, alázatos kézcsókkal: A tiszteletreméltó férfiú meg. Ki mindidálg papnak szánt erővel. Csókolnom adta szép fehér kézit, S küldött kanásznak Isten hlrlvel. Emlékszünk a Szeptemberi emlék ironikus leírására? „De aki jó ember, az csak nem tudja megtakadoi magát. Akárhogy megharagították, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét." A

lkotáslélektani szempontból nagyon érdekes, hogy Móra versben is, prózában is egyaránt használja a bibliai Ádám hasonlatát. Á Szeptemberi, emlékben: „Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak méssziről. aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták." Negyedszázaddal előbb, versben: Majd aztán sajgó szívvel ellopóztam, S az öreg Iskolához sompolyogtam. Meg-megkerttlve, m'nt Ádám a kertet, Melyből örökre számkivettetett. Ugyancsak rövidebb a végső csattanó költői leírása ls, szépen mutatva, hogyan gazdagodott az alapvető emlék az írói fantázia, a költés nyomán. A vers csak enynyit rögzít: Majd leborultam a kopott küszöbre. Mit nem taposok ezu'Srl Soha' És jött egy ember, sziget/l, hideg, Akinek a-cát nem ragvocta be A lélckvidámság szelíd derűje, böt Homlokára bús árnyat vetett Az embe-élet összevisszasága. Oc lelke mél v'n áldott láncok égtek . .« Szelíden kívallaloti baj imrul. Megsimoga la sá-ad' arcomat., és • Bevezetett az iskolába. Az élbeszélésből. jól emlékszünk a hatásos befejező jelenetre. Bent latin óra folyt, és senki sóm tudta jól eltalálni a fordítását ennek a mondatnak: Unus es Deus. A kis Móra úgy érezte, be kell kiáltania a helyes megoldást: „Egyedül te vagy az Isten..." „Abban a percben már koccant is a homlokom a téglád, mert beleszédültem az .Izgalomba. Mit tettem, mi' lesz ebből? Az lett,' hogy a latin tanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet árián sose kértek tandíjat Móra Mártod földbirtokostól." Eyszrich György (1859—1939) tanár úr valóban olyan volt, mint a vers jellemezte: gondoktól felhőzött arca mögött lélekjóság rejtezett. Elfásodott ridegnek, szívtelennek Nevezi őt a nagy emberbarát, Kit a hír csalfa délibábja ringat, — Mert ő titkon enyhít! a sebet. Mint eltikkadt mezők füvét a harmat, S kéretlen tesz jót, mint a napsugár. Az ő segPsége képviselte szegény Móra Mártonné egyszerű tudatában a gondviselést. Hiszen annakelőtte nem akadt ember Félegyházán, aki orvosolta volna hajukat, lehetővé tette volna a kis parasztgyerek tehetségének istápolását. Móra Emlék c. vérse még az, egyéni visszaemlékezés költői alkalma; az elbeszélés, a Szeptemberi emlék már a férfikorban megvívott társadalmi, politikai küzdelmek tanulságai után, a két forradalom és az ellenforradalom megrázkódtatásai nyomán egyetemessé tágította a lényeget: „mindig teleszívárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok ..." így fejezi be elbeszé. lését, félreérthetetlen utalással a korra, amelyben a szegény tehetség oly ritkán juthatott képességei kibontakoztatásához, magasabb iskolához. D

e nemcsak ez az egy utalás jellemzi a kort, amelyben a Szeptemberi emlék íródott. M">ra stílusának jellemző, „félre" szóló, zárójeles megjegyzései, kesernyés utalásai világosan mutatják az ellenforradalmi korszak levegőjét. Csizmadiainasnak akarta adni az apja, amikor ki kellett maradnia az iskolából. A magyar nyelvtudomány közelmúltban elhunyt nesztora, Bárczi Géza Móra Ferencet tartotta a legszebben, leghelyesebben magyarul szóló író.naíc. Engem is meglepett ez a nyilatkozata néhány esztendeje, s egy pillanatig túlzónak véltem. De mi oka lett volna ilyen elfogultságra Bárczi Gézának? A Szeptemberi emlék számos helye bizonyítja, hogv Móra valóban nyelvünk egvik legtudatosabb íróművésze volt. Érzelmessége mindig a meredély szélén járt: csak kevés kellett volna, hogy érzelgősségbe bukjék, íme, ez az első pillantásra tatán túlírtnak, negédesnek látszó hasonlat hogyan válik művészi erejűvé: „A büszkeség lobbantotta ősrlbarackvirio-színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság." Pár sorral alább értjük meg. nem öncélú, erőltetett kén el. hanem megvan a művészi hatást kiváltó rendeltetése. Amikor a beiratkozást intéző tanár közli a tandíj összegét, a hat forint ötvenhárom krajcárt. Móra Mártonné. akinek a kendője sarkába mindössze e«vetlen forint volt bekötve, halálra sáoadt: „Olyan lett a barackvirág-arc, mint a meggyfavirág." M'ra tudatosan helvfez el szövegében először Jelentéktelennek látszó szavakat, amelvek később, továbbfejlesztett változatukkal együtt mégsokszorozva hatnak, szinte robbannak. Hyen hivószó Itt á bálvány, amely először kedvező hangulatot kelt az olvasóban. rokonszenvessé teszi a jellemzettet; Agócs főtisztelendő urat. „Mindig ott sétált a templ->m ktrül. mint valami megelevenedett, hatalmas, szép, nagy bálvány... A szó igazi funkció. ját alább értjük meg, amikor Móráná kérésére a jóságos úr letorkolja őket: hol ván az megírva, hogy mindönkinek muszáj urat nevelni a gyerekéből? „Szigorú lett a )ó ember, mint a kőbálvány." Ilyen és még sok más gondolati és nyelvi érték teszi irodalmunk egyik legszebb és légmegráz óbb elbeszélésévé fél évszázad óta Móra Ferenc Szeptemberi emWc-ét. Dér Endre János-napi vendég E

sett-roggyant vénemberként vetődött hozzánk Kun Feri bácsi, az utolsó bihári betyár. A szőlőt gondozgatta, meg a kert néhány fáját, napszámba. Nyolcvan körül járt. Hajlott hátával is igencsak megütötte a 185—190 centimétert. A legderekasabb lóról is nyilván a földet sutulta a. lába szegénylegény-korában ... A múlt század másod'k felében mocsaras-zsombikos. bozontos táj ' volt a Körösök vidéke; Gyulától szinte Újfaluig, a Fehér-Köröstői a Berettyóisg — süppedős-lápos rét burjánzott. Bujdosók paradicsoma: Elég nagy a bihari határ, Magam leszek bujdosó betyár,Mégse leszek a császár katonája! Kun Ferencék mindenütt otthonosak voltak ezekben a cserés, oltalmazó berkekben. Ahová csak a merettyűs ha1 ászok, kósza madarászok követték őket büntetlenül. Se termetre, se kurázsira nézvést nem lehetett utolsó „fattyú" Feri bácsi egykoron. — Mint a vánkost, emeltem a •magosba Kopec-Tar Imrét; nad- rágszíjába dugtam a karabilyom csövit, úgy csóváltam a fejem körül, péig mázsányi is vaót tán — bizonygatta büszkén. S nem hetvenkedett ok nélkül. Ezt a Kopec-Tar Imrét különben — aki vésztői csiszár lehetett — sokszor megidézte Feri bácsi. Kivált, ha kicsi bort húzott volt — apám megbízásából — a hitványabb Otelló-s hordóból, lopótökkel. Olyankor sebesen sza'adgált az ádámcsutka, s a lopó sehogyan sem akart megtelni ... Pedig Feri bácsi — vénségére — szeszmentes életet fogadott az újtelepi „hívők" papjának, Vátyoni Sandri bácsinak. Beállott a hívők közé a vén betyár. Hanem a szesztilalomhoz mégse tudta tartani magát. Még-tóégbótlő hyelwel, dé azért takaros folyékonysággal hadarászta egy-egy, lopótökkel való bailódás után — nekünk, gyerekeknek: — Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a száiból, az fertőzteti meg az embert! Vagyis: a szavak; elsősorban a káromkodás. Nem is hagyta el a száját undok szó, meg kell hagyni! Ha akácgallyazás közben tüske sártette meg a kezét, ennyit düllynyögött csupán: —- A tűz égesse meg! Kevesektől hallottam a mi bihari falunkban ilyen káromkodástól mentes beszédet: s még kevesebben voltak arra képesek, hogy oldalszám idézzenek a Bibliából — ahogyan ez az írni-olvasni se tudó vénember tette. Rajongó tűzben égett a szeme, úgy hirdette fennen, egy felfordított malterosládára állva: — Megkegyelmez az Úr a mi élnoks-Jgateknak. és a ml bűneinkről és gonoszságaikról meg nem' emlékezik!.. Mert nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány legelteti őket, és a Vizeknek é'ő forrása'ra viszi őket; és eltöröl az Isten az ő szemeikről m'nden könnyet! Tátott szájjal álltunk előtte, tíz-tizenkét éves gyerkőcök; röhögni — de még kuncogni se jutott eszébe — egyőnkftek se... Ped'g a „hívőket" — a szektatagokat — mi se kímélgettük, amúgy. Gúny tárgyai voltak jobbára. (Máig tűnődöm rajta: miféle szekta rakhatott fészket a falunkban. Jehovisták? Pünkösr dis ák? Baptí iták. Bizonyos, hogy a Jelenések Könyvét, meg Dánielt idézték legtöbbször, de hát ez valamennyi alföldi szektára jellemző volt...) Ájtatosarí bújt a gondolataiba az ácsmódra eszkábált dikón is, esténként a tornácon, mielőtt a kását kezdette volna fújni a lópokróc alatt Egy fülledt, felleges nyáréjszákán. amikor úgy érezhette az ember: kiszivattyúzták az oxigént a levegőből, szörnyű hörgésre, kiáltozásra riadtunk." A nyitott ablakon át ugrottam az öreghez: azt hittem, haldoklik. Hát — nem volt valami jóL A félhomályban is tisztán le-i hetett látni, hogy csukott szemmel hányja-veti, hajigálja a felsőtestét; a száia habos, s iszonyú félmondatokat üvölt eszehagyottan ... Istenkáromlás, szitok-átok, kivágott emberszív, miskárolás, vesszőzés — sok-sok iszonyat bukott ki a vén betyár száján, önkívületében, törött félmondatokban. Addig ráztam, magam is reszketve, amíg nagynehezen ki nem nyitotta a szemét. — Feri bátyám! — He. fattyam! — bámult rám lecsihadva, jámbor kék szemét rámmeresztve. — Mi lelte, Feri bátyám?! — Engem az égegyvilágon semmi, kics'm — tekergette a nyakát. — Eridjél csak aludni, takarosan. Ügy mondta reggel: nem emlékszik a szörnyű kiáltozásokra. Annyi derengett csak néki. hogy hajnalfelé — álmában — KopecTar Imrét pofozta véresre. Mint akkor, annakidején, amikor a kornádi vásáron a kupec bagóért szedegetett össze három szekérnyi süldőmalacot a faluszéli szegényektói. Ök aztán — Baji Jankó szegénylegény-komájával — vissZáadatták a veremházas éhezőknek mind a ma'ackákat. No persze, a pénzt nem kapta vissza a kupec! Nyilván ezt is a fejére olvasták Ozsváth csendbiztosék, amikor hurokra kerültek Feri bácsiék. s megkapta a tüzes vasat a hátára.,. M

ert minékünk ez volt a legérdekesebb, s legizgatóbb: a bilyogvas-ütötte akasztófa, az öreg hátán. Az öreg Ferenc ugyan soha nem emlegette, de az egész falu tudta, hogy a tekintetes kom'sszáros úrék — tán végső figyelmeztetésként — akasztófát égettek a háta közepére. Erről — sosem esett szó nálunk. Édesapám megtiltotta. D« hát a kamaszgyereknek — épp a tiltás csiholja lángra a komiszkodást. Amikor — pár évre rá — m! is kamaszokká lettünk, s minden bogot mohón iparkodtunk kifejteni — szemet vetettünk az akasztófára. Feri bácsi likas-bakancsos, loncsos ko'dússá kopott addigra. Újtelepi fészerekben húzta ét a téli zimankót, s régenszőtt, szutykos bakó lógott a vállán. János-napokon azért csak eltíblábolt hozzánk, erőtlen botiadozását azöszszevisszafajta szeszek tették méghizonyta'anabbá. Eltökéltük: megnézzük azt akasztófát, bármi történjék is. Édesapám, a nemesebb borból, a fehérből kínálta meg az Öreget. S hogy az emberséget továbbfokozza, az udvaron is vég'gkísérte. Mégvédte János-nap; vehdégét: „Megszenvedett érte!" — mondta. így aztán Sohsem nézhettük meg az embérhúsba-sütótt akasztófát ' " " '