Délmagyarország, 1975. augusztus (65. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-02 / 180. szám

Szombat, 1975. augusztus 2. 3 Nyári munkák A legnagyobb szegedi közös gazdaság a Tisza—Maros szög Mezőgazdasági Termelőszövetkezet, összes földterülete 7 ezer 658 hektár. Naponta mintegy ezer szövetkezeti gazda talál tisztességes munkát a közösben. Kötött, mély fekvésű területek bőven akadnak a Szegedtől az országhatárig elnyúló gazdaságban, nyilvánvaló, hogy tetemesek a belvízkárok is. A nyár nagy munkát kínált, küzdelmes aratással. Ugyanakkor a tágas határban más tennivalók is akadnak. Gondos gazdálkodás, takarékoskodás és lelkiismeretes munka hozhat eredményt. Az Erdei Ferenc szocialista brigád tagjai már az őszi pénzbevételt segítik, készítik elő, ugyanis öt holdon rózsatöveket termesztenek eladásra a közösben. (Felső kép.) Az árút októberben szállítják, nagyobbrészt exportra. Jelentős állatállománnyal rendelkezik a közös gazdaság. Ez törvényszerűen parancsolja, hogy nagy területen legyen, teremjék takarmányféle, az idei évben 480 hektárról kaszálhatnak lucernát, 12 hektárról vörösherét és 93 hektárról pedig új vetésű lucernát. A gazdag termést idejében és minél kisebb veszteséggel takarítják be. (Alsó kép.) Molnár József felvételei Munkások az igazgató fanácsban 1 BELEP szocialista brigádjainak vezetői nagy felelősséget éreznek vállalatukért A Dél-magvarországi Magas. és Mélyépítő Vállalat szocialista brigádvezetői a megyei párt- és tanácsszékházban tartották meg legutóbbi tanácskozásukat. Vitaindító előadásában a vállalat igazgatója kiegészítette a korábban közreadott írásos anyagot. Beszélt az első félévi eredményekről, a további feladatokról, a munkaverseny-mozgalom sikereiről, majd az üzemi demokráciának a DÉLÉP-nél kialakult formáiról, s fejlesztésének irányelveiről. Elmondta, hogy a2 üzemi demokrácia kibontakoztatása érdekében új fórumot hoznak létre. Nyomban meg is kérte a szocialista brigádok vezetőit, válasszanak maguk közül 12 dolgozót, akiket a jövőben meghívnak az igazgatói tanács üléseire, s akikkel közösen készítik majd elő a döntéseket. Megismerkedhettek a brigádvezetők vállalatuk következő ötéves tervidőszakra vonatkozó szociálpolitikai irányelveivel, amelyek alapján intézkedési terveket és programokat dolgoznak ki a közeljövőben. Legfontosabb feladatokként jelölték meg a dolgozók — főként a nők — helyzetének javítását, az ifjúsági törvényben meghatározott feladatok végrehajtását, a szakmai képzés színvonalának emelését, vala'mint a munkavédelem és körülmények javítását. Tervezik egyebek között az üzemi étkeztetés feltételeinek, s a koszt minőségének javítását, a munkásszállítás korszerűsítését, s a dolgozók lakásépítési szándékainak támogatását. Leginkább a fizikai munkásokat, a nagycsaládosokat, a fiatal házasokat és a sorkatonai szolgálatból leszerelő családos dolgozókat részesítik ilyen előnyben. Az Újszegeden létesülő üdülő- és strandövezetben termálvízzel ellátott, 200 személyes munkásszállót építenek, hévízi üdülőjüket pedig átalakítják, mégpedig úgy, hogy egész évben fogadhasson pihenni, gyógyulni vágyókat. Az elmondottakhoz sok brigádvezető fűzte hozzá véleményét. Legtöbben a munkáshiányról, a szakemberutánpótlás gondjairól és a munkahelyi hangulatról beszéltek. Hódi Antal festő azt tette szóvá, hogy akik átképzéssel tanulják meg a szakmát, általában nem úgy dolgoznak, ahogy kellene. Sőt gyakran távozásukkor idősebb munkásokat is magukkal csalogatnak. Segesvári Péter gépész a tervezők és gépészek közötti együttműködés javítását sürgette, mégpedig azért, mert — véleménye szerint — az indokoltnál többször kell átalakítani a sablonokat. Társai nevében kérte a vállalat vezetőinek támogatását egy esetleges kecskeméti tapasz, talatcseréhez, amelynek alkalmával megismerkednének az ottani új házgyár berendezéseivel. Deák János, az előregyártó telep brigádvezetője a Lenin körúti irodaház építésének elősegítése érdekében a szükséges elemek gyors gyártását ígérte. Aggódva szólt a munkáskezek hiányáról és az utánpótlás-nevelés fogyatékosságairól. Védőitalt kért a sokszor nagy melegben dolgozó társainak, s megemlítette, hogy gyengének találják az üzemi kosztot. Érdekes volt Szabó Péterné. nek, a munkásszálló gondnokának felszólalása is. Elmondta, sok ember csak azért költözik be hozzájuk, hogy legyen szegedi lakása. Munkahelyén csak egy-két napot dolgozik, azután felmond. Kérte a munkahelyi vezetőket, közöljék vele a munkások távozását, így időben el tudja küldeni őket a szállóból. Az akadozó anyagellátást kifogásolta Kispál Antal Véleménye szerint részben ez az oka a gyakori túlórázásnak. Nagy István, a betongyár brigádvezetője elszívóberendezést kért a gépek mellé. Mint elmondotta, az utóbbi néhány évi alatt hárman mentek el tőlük a nagy cementpor miatt — orvosi javaslatra. Sportpálya építését, és a könyvtár műszaki könyvekkel való jobb ellátását kérte Bozóki Ferenc művezető, a házgyáriak nevében. Az előbbihez társadalmi munkát ígért. Farkas Sándor, a házgyári komplettációs üzem vezetője a munkások testi épségének fokozottabb védelmére, a balesetvédelem javítására hívta fel társai, s a ye_ zetők figyelmét. Felszólalt Hoffmann Márton, a DÉLÉP pártbizottságának titkára is. A vállalat igazgatója nyomban megkérte az illetékes üzemigazgatóságok, főüzemek vezetőit a panaszok értékelésére, s arra, hogy tíz napon belül mindenki kapjon megnyugtató választ. Végül titkos szavazással megválasztották azt a 12 brigádvezetőt, akik a jövőben a munkásokat képviselik az igazgatói tanács ülésein. A panaszkoriókról S

íkak szerint a panaszkodás világjelenség. Hozzánk érkező külföldiek, Európát járó magyar turisták mesélik: mindenfelé kezdenek úgy panaszkodni az emberek, mintha fizetést. kapnának érte. „Drágul a megélhetés, unalmas az élet" — dohogják minden lehetséges alkalommal. Megengedem, hogy így van, nincsenek adataim. Annyi azonban megfigyelhető: a mi hazánkban csakugyan divatozni kezd valamiféle visszatetsző sopánkodás, amolyan indokolatlan követelőzés, hogy adjon többet a szocializmus. Hovatovább már olyanok is siránkoznak, akiknek régen nem fáj anyagi gond miatt a fejük. Hát nem furcsa? Az MSZMP Központi Bizottsága a július 2-i ülésen megállapította, hogy az életszínvonal-tervet kissé túlteljesítettük, vagyis a kelleténél több pénz került forgalomba, ennek megfelelő árumennyiség és választék pedig nem áll rendelkezésre. Én reálisnak látom ezt a megállapítást, már csak azért is, mert a párt annál sokkal bölcsebb, felelősebb testület, mintsem hamis kimutatásokkal félrevezetné önmagát. Különben is bárki tapasztalhatja, hogy az utóbbi hónapokban valósággal elözönlötték a vevők az üzleteket, és mivel nem kapnak mindig olyan tartós fogyasztási cikket, amilyet elképzeltek, kezdenek kritizálgatni, elégedetlenkedni. „Hogy mi van ebben az országban!" „Itt hiába dolgozik az ember!" — és így tovább, mintha maguk is elhinnék azt, amit mondanak. Nem szükséges különösebb közgazdasági képzettség annak belátásához, hogy itt érzékelhetően jelentkezik az a sokat hangoztatott igazságunk, miszerint csak annyit és olyat fogyaszthatunk, amit megtermeltünk. Hiába lenne a mostaninál akár tízszer nagyobb összeg is a zsebünkben, ha nem kapnánk érte megfelelő árut. A

megélhetéssel kapcsolatos panaszokat a fentebb említett formában tehát nem tartom jogosnak, sőt sok esetben őszintének sem. Nagyon érdekes ugyanis, hogy általában nem a valóban nehezen élők sürgetik a „boldogságos mennyországot", hanem inkább azok, akiknek már korántsem tejre, ruhára, tüzelőre, gyermeknevelésre kell a pénz. Sokkal megalapozottabbnak érzem az olyasféle megjegyzéseket, amelyek a szemet szúró fegyelmezetlenséget, a nagyfokú önzést vagy a közönyt akarják pellengérre állítani. Egyre-másra hallani ilyeneket: „Itt mindenki csak magával törődik", „Maholnap senki nem akar dolgozni, csak a markát tartja." Mondom, ezeknek — ha leszámítjuk a túlzásokat. a „mindenkit" vagy a „senkit" — van bizonyos valóságtartalmuk, és érdemes rájuk figyelni. Ki-ki tucatnyi példát hozhat föl annak bizonyítására, hogy ebben a gyárban szemérmetleMegvizsgálják a rövidebb munkahét tapasztalatait Pénteken tartotta első munkaülését az újjáválasztott Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, s elfogadta a népi ellenőrzési bizottságok ügyrendjét. A KNEB megtárgyalta és beható vita után elfogadta a népesedéspolitikai feladatokról szóló 1973. évi kormányhatározat végrehajtásának ellenőrzéséről készült jelentést. A bizottság megtárgyalta és elfogadta a felsőoktatási intézmények szerződéses tevékenységének és a kivitelezett munkák hasznosításának vizsgálatáról készült jelentést. Végül jóváhagyta a bizottság egy közeljövőben induló vizsgálat programját. Eszerint megvizsgálják a 44 órás munkahétre való átállás tapasztalatait a kereskedelemben és hatását a lakosság áruellátására. nül sokan lopják a napot, abban a téeszben Csáki szalmájának tekintik a közöst, amazon a munkahelyen a közömbösség és a cinizmus sokaknak már magatartásává válik. Ezeket persze abszurd dolog általános tünetnek elkönyvelni. Az emberek óriási többsége — ehhez nem fér kétség — tisztességesen és felelősséggel végzi a dolgát, mert minden különösebb rábeszélés vagy agitáció nélkül is meggyőződése, hogy enélkül nem hogy boldogulni, hanem pusztán élni sem lehet. Ha a társadalmat fenntartó derékhadhoz tartozó munkásokat meghallgatjuk, ők is tudnak bosszantó példákkal szolgálni garmadával. Látják, mert nyitva a szemük, hogy némelyik faluról bejáró munkás a gyár éjszakai műszakjában igyekszik kipihenni az otthoni, egyéni ügyködések fáradalmait, vagyis az ilyennek két forintot sem ér a munkája. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudják, mert benne élnek, hogy a szocialista brigádok rendkívül komolyan veszik az adott szót, nemcsak a korszerűbb gazdálkodást segítik, hanem önmagukat is eredményesen pallérozzák. Nemrég haragos levélben reagáltak arra a cikkemre, amelyben a gyárban ide-oda lődörgőket marasztaltam el. „Egy igazi melós" (természetesen névtelenül) azt vetette a szememre, hogy már a pihenést is sajnálom a szegényt!) embertől. Az illető nem értett meg, mert nem akart megérteni. Számomra persze fontosabbak azok az értesülések, amelyek forró hangulatú kommunista műszakokról szólnak, a lelkes nőkről és férfiakról, akik egy-egy nemes cél, vagy közösségi akció érdekében magától értetődően vállalnak többet, illetve mondanak le akár a pihenésről is. „Maguk nem látják, hogyan megy tönkre a kenyérnekvaló?" — telefonál valaki, „tiszta jóakaratból". De ha nem teszi le a hallgatót, elmondtam volna neki: ha jobban kinyitotta volna a szemét, láthatta volna azt a szinte emberfeletti erőfeszítést is, amellyel a szövetkezeti gazdák igyekeznek megmenteni a belvíz támadta gabonát. Bizony sötét szemüveg helyett világosabbat kellene használni ahhoz, hogy százezrek lárma nélküli szerény helytállását is észrevegyük, és ne a hangoskodó kevesek alakítsák véleményünket. Mint mindig, ezúttal is a nép oldja meg az ország gazdasági problémáit. Ezernyi példa tanúsítja, ha a munkások tudják, mit kell csinálni — márpedig a párt rendszeresen megjelöli a tennivalókat — akkor rendszerint pontosan elvégzik. „Miért nem gyártunk olyan terméket, ami jobban eladható?" — kérdezték az egyik szegedi üzem termelési tanácskozásán. Az igazgató fölkapta a fejét, és a kérdést mintegy fölerősítve, rögtön a közvetlen felelősöknek tette föl: „Kérem, válaszoljanak, miért nem korszerűbb, keresettebb árut termelünk?" Csak vállvonogatás és hümmögés volt a válasz, tipikus példájaként annak, hogy milyen nehéz dolog elszakadni a régitől, a megszokottól, és hogy nagyon sok kommunista munkát igényel például a Központi Bizottság múlt év december 5-i határozatának megvalósítása. Küzdelem nélkül néha a legésszerűbb, legmegokoltabb javaslatok is veszendőbe mehetnek holmi kényelmi szempontok, felületes megítélések, vagy pláne közömbösség miatt. Ami tehát visszatetsző a közéletben, vagy rossz a gazdálkodásunkban. az rendszerint a késedelmeskedés következménye, illetve annak a bizonysága, hogy az új, a tökéletesebb szükségessége csak nehezen, bizonyos idő elteltével megy át a köztudatba. Hallottam, hogy egy falusi ember azért nem kapta meg a tehéntartás után őt jogosan megillető 1500 forintot, mert a tanúsító okmányt a tanácsi hivatalnok fiókba tette, és megfeledkezett róla. Nyilvánvaló, az ilyen felelőtlen és az emberek ügyebaja iránt közömbös irodistáknak nincs helyük a közigazgatásban. De szabad-e ilyen esetekből olyan következtetést levonni, hogy „züllik nálunk minden"? Csak az tehet ilyet, aki nem gondolkodik, aki szándékosan akar rosszat látni. A reálisan. elfogulatlanul ítélkezők nagyon jól tudják, hogy a párt- és a tanácsi vezető szervek megkövetelik a tisztességes közéleti munkát, s ha szükséges, következetések a felelősségrevonásban is. A

kadnak természetesen kevésbé nyilvánvaló mulasztások. Néhol nagyon nehéz megállapítani a felelősséget, jóllehet mindenki látja, hogy rosszul mennek a dolgok. A gyárban elromlott egy elektromos szerkezet, s ez jelentősen hátráltatta a termelést. Eltelt egy hét, kettő, de a hibát még mindig nem javították ki. Hogy miért? Az okot a szerkezet kezelője a következőkkel magyarázta: Az üzem rendje szerint neki írásban kell bejelentenie az illetékes osztálynak, hogy ilyen és ilyen alkatrészre van szükség. Ott a bejelentést iktatják, rakosgatják, esetleg elfelejtik, de annyi bizonyos, hogy cseppet sem kezelik sürgős ügyként. „Nem azért mondom — így a fiatal gépkezelő —, de én egy óra alatt elindítottam volna a masinát. Vannak ugyanis összeköttetéseim, biciklire pattanok, és már hozom is, ami kell. De minek csináljam, egy fillérrel sem honorálják a fáradságomat Így hát nem izgatom magam, várok türelmesen, amíg a bürokrácia útján megkapom az egyébként igen egyszerű alkatrészt." Ezen a történeten is nyugodtan felháborodhatunk, hogy lám, ilyen a közömbös, lélektelen munka. Mert ahelyett, hogy a gépkezelőt ösztönöznék a jó munkára (mondjuk két-három száz forinttal rendszeresen jutalmaznék abban az esetben, ha zavartalanul működik az üzem) belenyugszanak akár a legbosszantóbb helyzetbe is. Büntetendő cselekmény ez? Nyilvánvalóan nem. Csupán arról van szó, hogy egyes vezetők maguk sem érdekeltek a hiba gyors elhárításában, illetve nem kerülnek hátrányba azért, mert ma is húsz évvel ezelőtti szemlélettel irányítanak. És a sokat hangoztatott kommunista erkölcs? Az önbecsülés és a felelősség? Hát igen, ezzel van még sok baj néha. És hogy a bajok észrevétele és hangos bírálata mennyire nem jelent egyet azok minden esetbeni megszüntetésével, arra is jócskán produkál példát az élet. Amikor a hibavétők ellen börtönt-bitófát követelők egyikét vezető posztra állították, és csupán becsületére apellálva kértek tőle példaadást, ő sem tudta megszüntetni az emberi gyarlóságokból fakadó kisebb-nagyobb problémákat. N

yugodjunk hát bele abba, ami van? Szó sincs róla. Ismerjük meg az embert és a munka természetét, és számítsunk mindig az esetleges vállrándításokra, mulasztásokra, az ilyen vagy olyan indítékú elnézésekre. De ne siránkozzunk, és ne tehetetlenkedjünk emiatt. Tegyük szóvá a hibát, megszüntetéséért kilincseljünk, vitatkozzunk, ha kell, és csak akkor nyugodjunk meg, ha intézkedést látunk. F. NAGY ISTVÁN •i