Délmagyarország, 1975. július (65. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

% \ MAGAZIN Vasárnap, 1975. július 27. :.": lik*Szeged után Visegrádon Mészáros Dezső újabb szabadtéri szoborkiállításáról A Szegedi Ünnepi Hetek tavalyi vendégeit egy szabadtéri szoborkiállítás is várta. Aki most egy éve elsétált a Móra Ferenc Múzeum előtt — és ki nem ejti útba a városnak ezt a szép szögletét — láthatta azokat a magasba nyúló kőasszonyokat, az emberi figurákat jelzésszerűen megidéző kőszerelmesekel, ..akik" a szökőkúton túl, a Tisza-part felé eső füves részen sorakoztak. Hosszú heteken át vonzotta az érdeklődőket ez a látványosság, s ha a nézők közül nem is értette meg mindenki: valójában mit és hogyan akarnak elmondani ezek a szobrok, a nagy méretek, a különös formák bizonyára már önmagukban is emlékezetesek maradtak... A magasba nyúló kőasszonyok, kőszerelmesek kifaragója, a szegedi — alsóvárosi — származású, Munkácsy-díjas szobrászművész, Mészáros Dezső. Pályája tulajdonképpen onnan indult, ahol tavaly a szobrai álltak, hiszen első — még agyagból gyúrt — portréit ott, a Móra Ferenc Múzeumban állították ki közvetlenül a felszabadulás után, s amikor azokat egy hátizsákba rakva fölhozta Budapestre, e próbálkozásai alapján vették fel a Képzőművészeti Főiskolára. Az agyag mintázásáról első olaszországi útján — 1967-ben — tért a kövek faragására, s azóta szinte kizárólag csak márvánnyal, süttői mészkővel dolgozik. Természetesen a szabadban farag. Csendes helyen, Visegrádon, a klsereszi révnél egy patak partján, összeboruló fák alatt van a műhelye. Ott készültek, a tavaly Szegedre — az olajbányászok segítségével — leszállított munkái, s ott magasodnak azok az újabbak is, amelyek hamarosan ismét a közönség elé kerülnek: Visegrád központi parkjában állítják ki őket. Tucatnyi véső — különlegesen keményre, ellenállóra edzett „vasszög" —; saját faragású nyéllel ellátott" kalapács; emelők, ékek — mindez szigorú rendbe rakva, akár a szakmájukat nagyon értő, szerető mesterek asztalán... — Nagyon kemény fizikai munka ez — mondja Mészáros Dezső —, hiszen több tonnás ködarabokból kell a bennem éló figurákat kifaragnom. Már maga, az ide szállításuk is igen bonyolult: hatalmas teherautók, darus kocsik kapaszkodnhk fel ide, a kertig, s úgy emelik le a tömböket, mintha egy nagy építkezéshez kellenének. Aztán következik a talpra állításuk — ezt, kézi emelőkkel leginkább magam végzem —, majd nekilátok a kifaragásuknak. Minden mozdulatra, a véső minden moccanására vigyázni kell, hiszen „direktbe" faragok, minden melléütés, minden tévedés helyrehozhatatlan ... Amikor Mészáros Dezső viszs/átért Olaszországból még kisiMiiUÜ, — A kiállító termekben ls elférő — szobrokat hozott haza. Aztán elkezdtek nőni ezek a figurák. A tavaly Szegeden bemutatottak között már két méternél magasabbak is voltak. — Miért ez a méretváltozás? — Tulajdonképpen a korábban készült, kisebb munkáim témái izgatnak most is. De amit azokban a testek arányairól, két test kapcsolódásának lehetőségeiről elmondtam, még erőteljesebben tudom kifejezni ezekkel a valóban nagy méretekkel. Ügy érzem, jelfokozódik, még több érzelemmel telítődik, egy-egy figura. Dúsabbak, hangsúlyosabbak az arányok — erőteljesebb az általuk kiváltott hatás. A szabadtéri műhelyben már tucatnyi óriás-alak sorakozik. A végletekig leegyszerűsített alakú asszonyok méltóságteljes idomaikkal; összefeszülő szerelmesek ívként meghajolva. A szobrok ugyan nagyon hasonlítanak egymásra, de . mégis mind más és más. Az arányok játszanak bennük: ez itt gyűjti az erőt, amaz amott akar megpördülni, fölröppenni... Mos éppen egy újabb kettős figura készül. Ennek a magassága is jóval meghaladja a két métert, s mégis, mondhatni, táncol ez a több tonnányi kő. Az egyik alak szélesebb alapjából felmagasodva hátrafeszül, s „melléből" úgy nő ki a földdel nem érintkező, levegőbe „fölkapott" másik, hogy csak ezt lehet rájuk mondani: keringőznek. Aki kifaragta, az is így emlegeti őket, « aki majd rájuk pillant, az sem fog mást mondani. Mészáros Dezső úgy tervezi, hogy összesen húsz ilyen óriásfigurát farag. Amikor elkészül mindegyikkel, örülne, ha Budapesten is szabadtéri tárlatot nyithatna — Szeged és Visegrád után. Ügy tervezi, hogy az Engels tér fái alatt, annak zöld füvén lenne igazán jó helyük a szobroknak. S nemcsak azért, mert szép az a tér, de azért is, mert sokan járnak arra. A műveket pedig... — ....ki kell vinni az emberek közé. Lássák, beszéljenek róla! Még néhány hét, és a' Pilisi Parkerdőgazdaság hatalmas autói, darus kocsijai fölkapaszkodnak a kisereszi révnél nyíló völgybe, hogy elhozzák a Visegrádra szánt figurákat. Nem lesz könnyű munka, mint ahogy a tavalyi — Szegedig tartó — utaztatásuk sem volt az. De hát az igazi, több tonnás súlyukat inkább csak a drótkötelek, gerendák tudják. A néző egészen mást érez: azt, hogy tényleg táncra perdül, keringőzik az a kő... AKÁCZ LÁSZLÓ „Névnapra, évfordulóra rendeljen előre virágot!" — lám, az ember mindig arra emlékezik, amire nem kellene. Például a virágüzletek hirdetéseire. Túl pedagógusnapon, ballagásokon, a nyár kellős közepén, csupán a biztonság kedvéért előre rendelt volna 42 szál bordó rózsát a fe-. lesleges emLkezőtehetséggel megáldott szegedi polgár. Járja sorra a virágüzleteket. Az elsőben: — Negyvenkét szál bordó rózsát rendelnék holnaputánra. Mikor jöhetnék érte? — Nem ígérhetem meg. Nem tudjuk, kapunk-e? Tessék benézni déltájban. — Ma déltájban? — Holnapután, de inkább délután. — S ha éppen nem lesz vagy elfogy akkorra? — Tessék már megérteni, előre nem ígérhetem meg. A második üzletben már óvatosabb, gyanakvóbb a polgár. — Kérem szépen, virágot szeretnék rendelni szerdára. — Szegfűt tudok majd adni, fehéret. — Rózsa és bordó nem lesz? — Talán. Mennyi kellene? — Éppen negyvenkettő. Es főleg: délelőtt tízkor. — Tessék érdeklődni szerdán. S ez így megy. Mindenütt. Mentsvár a piac. Legfeljebb nem lesz a csokron fehér szalag, a selyempapírt is külön kell majd megvenni, de öt-hat árustól csak összegyűlik az a fránya 42 szál bordó rózsa! Szerdán reggel, kilenc órakor, a piacon. Nagy kosárban kazalnyi rózsa. Fehér is, rózsaszín is, bordó, sárga, cirmos. — Melyikből adhatok? — Lesz a bordóból negyvenkettő? A bácsi ránéz a kosárra, fejben számol. Aztán a kinyiltakat már nem is emeli ki. Visszaad a százasból. — Tessék vigyázni a tüskékkel. Ne kössem két csokorba inkább? Ügy könnyebben megfoghatja'. A kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott polgár magában dohog. — Kellett nekem egy fél délelőttöt virágüzletekre vesztegetnem! Amikor a felköszöntött ámuldozását hallgatja, hirtelen eszébe jut: még alkudni is elfelejtett a piacon a felfedezés nagy örömétől. P. K. Dialógus egy egyszerű paddal rr — Lény? Hát szóval én ezt nem mondanám. Esetleg létező. Mert hát egy pad mégsem lehet élőlény! —- Az nem, de lelke lehet! — Nézze, én nem akarok magával — vagy a csoda tudja hogyan szólítsam — teológiai vitákba bonyolódni. Különben is eléggé csálén áll, vagy inkább fekszik, ahogy igy elnézem. Ha valóban élőlény lenne, arra gyanakodnék, hogy meglehetősen bepityókazott. — Hiszen éppen ezért szólítottam meg! — Mért, berúgott, vagy netán most akar egy nagyfröccsre valót kunyerálni? De mit is beszélek, hiszen maga csak egy pad! Látja, hogy összezavart?! — Elnézést, de nem akartam zavarba hozni. És részeges sem vagyok, egész egyszerűen fiziológiai okokból. — Mintha magának volna fiziológiája! — Jó, jó, hagyjuk ezt Maga mondta, hogy nem akar velem holmi teológiai jellegű vitákba bonyolódni. Vegye tudomásul, hogy megszólítottam és ha jól emlékszem, meglehetősen udvariasan üdvözöltem. Vagy nem? — Igen, igen, igaza van! De miért szólított meg vagy inkább le? — Jő napot kívánok! — Tessék? — Mi az, nem hallotta? Köszöntem magának, talán visszaköszönne! — Mármint én? —• Igen, maga. Vagy Iát mást is a közelben? — Nem, de... — Csak semmi de. Tessék visszaköszönni! — Egy padnak? Es egyáltalán, hogy a csodában beszél ön? Vagy — izé — szóval maga, vagyis egy pad? — Miért ne beszélhetnék? — Hm, igaz is, miért ne. De amennyire tudom, ilyesmi csak az Óperenciás tengeren túl szokott megesni, s általában ott sem padokkal, hanem többnyire táltos paripákkal meg hasonlókkal. — Szóval maga szerint egy padnak halgass a neve? Csak azért, mert nem meseszereplő, hanem valóságos lény? — Ezt kikérem magamnak! Leszólítani! — micsoda kifejezés. Vegye tudomásul, hogy most már nem is tárgyalok magával! — Pad létére meglehetősen sértődós. Különben a maga megszólítása sem volt éppen a legudvariasabb. Ahogy elnézem, meglehetősen arrogáns hangulatban van. — Csodálja? Egyedül vagyok, unatkozom. Társra van szükségem. Egyszerűen beszélgetni szeretnék egy megértő emberrel. És különben is, mit van úgy oda Hiszen még a sérelmeimet sem kezdtem magának sorolni, ahogyan az emberek között szokás akár a köszönés helyett is. Rögvest panaszkodni! — Jó, jó, csak nyugodjon meg. Igaza van, nem panaszkodott és ezzel máris kiérdemelte a hálámat. De mi van magával, miért hever ilyen csálén itt a töltés tetején? — Miért, miért?! Ne gondolja, hogy így születtem. Egyszerűen kitépték betonlábaimat az egyik éjszaka a földből. És láthatja, van egy-két sorstársam is! — Igen, látom. Dehát padokkal eló szokott ilyesmi fordulni. — Ó... elő szokott fordulni! Már látom, maga is csak olyan kispolgári lélek, akit nem érdekel a más baja, csak a saját nyugalma. — Most jól megmondta! De nem erről van szó. Egyszerűen nem tudok magán segíteni. Üssem bottal a hülyegyerekek nyomát, akik jobb szórakozás hijján magát rángatták ki a földből? — Ami azt illeti, nem a nyomukat, hanem a fejüket kellene bottal ütni, csak hogy meg ne sántuljanak! — Akár hiszi, akár nem, a lelkem legmélyén egyetértek magával. — Köszönöm. Látom, hogy az emberekben is van némi padság, akarom mondani, tisztesség. — Pad létére egészen jól felvágták a nyelvét! — No hallja, ha magával is így bánnának?! Nézze csak a szomszéd padokat! Emberek ülnek rajtuk, beszélgetnek, pihennek, szeretik egymást, én meg néhány sorstársammal állok, vagy inkább kidöntve fekszem itt, a töltés tetején, magamra hagyatva. Velem nem törődik senki, én már semmire sem vagyok jó! Csoda maga szerint, ha kesergek, ha társra vágyok, s ha köszönésembe düh is vegyül? — Nem, nem, csak ne izgassa fel magát! Gondoljon arra, hogy elvégre mégiscsak egy pad! — Csak szeretnék az lenni, ismét pad, uram! AB. & . Nyaralunk, üdülünk, kirándulunk Tömöttek a pályaudvarok, a strandok, az üdülőházak, hajrázik a vendéglátás — nyaralunk. A kirándulókat, országjárókat fuvarozó autóbuszsofőrök sűrűn törölgetik arcukról a verejtéket, csakúgy, mint a kombájnosok a földeken. A pincérek, a bolti kiszolgálók fáradhatatlanul szaladgálnak. A kedves vendég pihbn. Délelőtt a strandon kinyitja a táskarádiót, és az üdülőknek szóló zenés műsor hírei között hallja, hogy a szeszélyes időjárás megnehezítette az aratást Sértődött, ha valamit hiába keres a boltban, bosszús, ha este a vendéglőben lassan hozza a sört a fáradt pincér. Képeslapot ír kollégáinak, üdvözlő sorai tanúsítják, hogy gondol rájuk. A színes levelezőlapra nem vár választ, az egyoldalú levelezés is a nyaralás szertartásai közé tartozik. Két, három hét elteltével, amikor reggelenként már újra munkaruhába öltözik és ő olvassa a többiek üdvözleteit, eszébe sem jut, hogy ezekre a nyári képes- ( lapokra mégis érkezik válasz.' Nem gondol rá, mert dolgozik, ahogy az ő pihenése idején a sofőr, az eladó, a pincér, s nem utolsósorban éppen az üdvözölt kollégák ls dolgoztak. Írott sorok helyett munkájukkal válaszoltak a nekik címzett lapra. Most ilyen üzenetet küld ő is. Visszaadja, amif szabadsága alatt mások vállaltak helyette. Most ő dolgozik a szokásosnál többet. Vagy jobban is? Célszerűbben, az energiák okosabb csoportosításával. Tanakodhatunk, a mennyiségé, a minőségé-e az elsőbbség. A tény annyi, hogy a nyári szabadságok idején sem bénul meg az élet a gyárakban, intézetekben, hivatalokban. Az üres íróasztalok gazdáinak legfontosabb ügyei is elintéződnek. A vállalati tervekben nincs külön nyári, téli, tavaszi időszámftás, mégis teljesítik, pedig ilyenkor a sokat emlegetett létszámhiányos létszámnál is kevesebben vannak. Az üzemek dolgoznak, a termelés „szinten marad", a hivatalok működnek, miközben a nya. ralók nyugodtan nyaralnak. Hogyan lehetséges ez? Létszámhiányról panaszkodunk, és lám, mégis pótolható, aki szabadságra megy? Pedig nem történik csoda. Mindenki egyet akar. Mindenki nyaralni szeretne, alig várja, hogy „kedves vendég" lehessen. Ez a közös akarat ismerteti fel a kölcsönös egymásrautaltságot, ez változtat segítőkésszé akadékoskodó kollégákat, ez gyorsltja a halogatott döntéseket, az ügyintézést, az anyagkiadást, ez hozza ki a brigádokból, hogy „na, most ráverünk egy kicsit". Ma te, holnap ő, holnapután én nyaralok: másképp nem lehet, csak ha segítünk egymásnak, ha a szabadság alatt is rendben tudhatjuk a dolgainkat. Tegyünk kicsivel többet, csináljunk jobban, ne toljuk másnapra, ne várjuk a raktárból az új szerszámra, hozzuk rendbe a régit.. Ha mégis van, ennyiből áll a csoda. Mivel műhelyekben, irodákban egyaránt nyaralni akarnak, hivatásos munkaszervezők nélkül ls kitalálják, mit, hogyan lehetne ésszerűbben megvalósítani. Sokszor nem is kell mást tenni, mint mindent pontosan, időre elvégezni. A teljesített feladatok napról napra bizonyítják, hogy az emberi teherbírás véges — mert mindenki sürgősen szükségét érzi a pihenésnek —, de azt ls, hogy a találékonyság végtelen; hiszen biztosítani tudja a nyugodt pihenés feltételeit. Bűnös pazarlás lenne megfeledkezni a nyári ötletekről, ha vége a szabadságoknak. Magunk is elcsodálkoznánk, mekkora csodákra vagyunk képesek, ha nemcsak nyaralni akarnánk egy emberként. & %