Délmagyarország, 1975. június (65. évfolyam, 127-151. szám)

1975-06-22 / 145. szám

22 Vasárnap, 1975. június 22. MAGAZIN h! ' „ • . . SjfeöÖS^'f''5®^ TELEFO Sz. Lukács Imre Állomások Erős melegű vasárnap volt A lány megszorította kezemet, azt mondta, mutat valami érdekeset. Jó. Leszálltunk a villamosról, OJpest közepén. Ide jártam suliba, hallottam a hangját, különösképpen nem érdekelt, annyi iskola a világon, mit kereshetnék az emlékeimben? Térszerű semmibe értünk, romok, téglahalmok, néhány öreg fa, elpusztult világ. Távolabb gyár. Ott laktunk, mondta a lány, egyik terebélyes akác irányába indult, nem éreztem izgalmat hangjában. Itt volt az trtca; hallottam; továbbra sem hatódtam meg, idegen földön jártam, valahol lennie kellett, keringett az álmos, semmi fölény fölöttem, utcák nélkül mégsem illik élni. Közelebb értünk. A lány bizonytalankodott. Mégsem, mondta és tanácstalanul nézett. Tudnod kell, mondtam, a Te életed volt. A kedves emlékeket kereste, kézzel fogható bizonyosságokat, hogy a közeli múltból magához parancsolhassa azokat, örüljön. Kutattunk tovább, mégsem lehet, hogy ami volt, élt, eltűnik; nyoma vész, hírmondója sem marad a jövőnek. Az emlék melegsége, bizonyossága megszegényít, ha elherdálódik mindennapjainkból. Haladjunk, nógattam, jobban akard megtalálni? Voltál boldog ott egyáltalán? Sokat. Akkor is sikerül. Szikrázó őszben álltunk, botladoztunk a hajdani házak, öreg utcák maradékain, a fehér, kőkemény föld porral támadt ellenünk, nem akarta visszaadni, ami múltba lökődött Gyere vissza, emlék, mondtam a lány helyett, ne vedd el melegséged! Bandukoltunk tovább az egyformára bomlott, értéküket vesztett töremlék-halmok, tégla-rekvizítumok magányában. Eltévesztettem, mondta, hányszor tévedhet az emben életében? Ha nem tévedünk, nincs jó irány sem, mihez viszonyítjuk a bizonyosságunkat, a kettő együtt Igazi és életre szóló, próbáltam bölcselkedni. Rám nézett erősen, azt kérdezte; tudod, mikor költöztünk el innen? Ráztam a feje-' met. Egy éve lesz. Az idő nemcsak így mérhető, gondoltam. Az ember a legtökéletesebb idő, születésétől haláláig, a legpontosabb órarendszer, állandóan újrakezd és meghalad. Bontunk, építkezünk, mondtam aztán, vagy éppen fordítva, így maradunk meg az örökkévalóságban. Miért hagyjuk el az emlékeinket? — kérdezte, gazdagabbak 'vagyunk általuk. Jó volt hallgatnom, kettőnk közösségéből érvelt. Akkor láttam meg az utca nevét, öreg fatörzs őrizte még; Berda József. Se költő, se utca, keseredtem meg a napon, Ismerős, kedves, vidám strófákért kutattam kétségbeesetten. Apám ismerte, hallottam megint a lányt, a kiskocsmákban érezte jól magát. Hol vannak már a Berda-kocsmák, bepoharazgatták magukat az irodalomba. Megleltük a régi házat. A névtelen és jeltelen simaság fedte, csak a visszatért emlék varázsolVirágok az erkélyen otthon Az új lakónegyedek házainál már a tervezők teremtik meg annak lehetőségét, hogy az erkélyen elhelyezett ládákba virágokat ültethessenek a lakók, s ezzel a merev építési vonalakat megbontsák, és barátságosabbá, változatosabbá, színesebbé tegyék otthonuk környezetét. Az első feladat az, hogy megfelelő földet szerezzünk be. A dísznövények fejlődéséhez humuszban gazdag, középkötött talaj a legmegfelelőbb. Ha tőzeget, vagy jól átrostált komposztot be tudunk szerezni, akkor 15—20 % agyaggal és 30% homokkal keverjük ezt össze. Javasolható a földkeverék ültetés előtti alaptrágyaoldatos öntözése. Erre a célra Wopll balkonládás tápsót kell beszerezni. Felhasználható még a könnyen beszerezhető akáclombföld is az erkélyládók megtöltéséhez. A második feladat az ültetési anyag összeállítása, különös tekintettel a fajtákra és a színekre. Szépítő hatású, ha felfelé törekvő növények közé lecsüngő növekedésűeket ültetünk. A napos helyeken levő erkélyládába javasolható növények a következők: lángvirág, bársonyvirág, a kúszó hajnalka, vasfű, rezeda, muskátli, petúnia, folyton nyíló begónia, kakastarély, porcsinrózsa, vagy a kúszó tűzbab. Az árnyékos ablakok, erkélyek díszítésére pedig a nebáncsvirág, jégvirág, babér, pletyka, borostyán, örökzöld kecskerágó, gumós begonia, vagy folyton nyíló begonia ültethető. Az ültetésnél és vetésnél ügyeljünk arra, hogy elegendő öntöző tér maradjon. így nem folyik ki a ládából a víz és a gyökerek több tápanyaghoz juthatnak. A gondozási munkálatokhoz tartozik a talaj rendszeres porhanyítása, valamint az elsárgult növényi részek, levelek, elnyílott virágok levágása, eltávolítása. RADICS FERENC halta fehér falúvá, utcára néző ablakokkal, fás udvarúvá, ahová a gyermekkor szép esztendeit elvetette a lény és az előre szaladt Időből, a tízemeletes lakóház magányából, a tapétázott falak zártságából most megkívánta. Maradj még, emlék, mondta. Néhány percig várakoztunk. A talícskényl törmelék, a feltörő gaz nehezen tudott lakóházzá szépülni szememben, elmúlt, gondoltam elégtétellel, szegény Berda Jóska kevesebb lettél, mégis gazdagabb. Lakótelep épül. Alapoznak. Eltakarja majd egészen az idő ezt a tegnapelőtti világot, mint a régi temetőt az új magasházak. Akkor már nem jövök el, mondta, majd a gyerekemnek megmutatom, szorította kezemet a lány. Nem időztünk a szomorú múlt relikviáinál, fájdalmunk nem érett közösséggé. Mégis megfogott az agonizáló semmi, a tegnap látványtalan mezsgyebokrai. Fényképen megmutatom, szólt a lány, huszonöt évig éltem itt, rémes, legközelebb talán Ide se találnék. A szokványos utazás ábrándjából erősen és azonnal kiszakított gojzervarrásos cipőd látványa, a fekete, nyűtt csónak, félretaposott sarok múlandósága, kik hordanak ma nálunk gojzervarrott cipőt? Hátradűlünk a kényelemben, a földek divatbemutatóiban gyönyörködünk. A cipődről megismertelek, nékünk egyetlen jel, szó, mozdulat elég, hogy a szegénység rekvizítumaiból menekülők egymásra találjunk, a cselédházak földpadlóinak szagát hordozzuk, a Cigányvölgy rogygyant viskóinak hangulatát, azokat az elfelejteni szeretnénk napokat, a Hatház kirekesztettségét, a Gyepszélét, ahol csak ml lakhattunk a történelem előtti időkben, szopogattuk a feketeföldű falu hulladékait, telhetetlen és puffadt hassal temettük el az ifjúságunkat, cigányok voltunk, cselédek, öröklődő falurosszák, és sohasem tudtunk elutazni. Vonatra vártunk. A ruhád nézem közben, fekete anyag, gyűrődés, ezüst-fényes szálak csillognak benne, háttal ülsz nekem, de ismerlek, tudom, hogy ki vagy, merre jártál a történelmi szegénység korában. Megnevezlek magamban, vonzódom hozzád, közös múltunk süt az eltűnt harminc esztendőből, azonosságunk a magyar pálya göröngyös elején. Megfordulsz, asszonyodhoz beszélsz, más az arcod, a hangod, ám a többi, sorsközösségi jegy megmaradt, nem kérdem, apád, a nagy és híres köszörűs cigány mesterségét elfelejtetted-e végképp, mozdulataid izgatnak, gesztusaid, a külső árulkodó jegyek, amikből úgy ítélek, mint kártyavető anyád az ünnepek vasárnapjain. Vidám, fekete arood, csillogó bogár szemed, hegyes kis bajuszod, jólfésültséged, minden a régi. Még emlékszem, farzsebben hordod a nyeles fésűt, előveszed, tenyered végighúzod rajta, könynyed mozdulattal fésülöd hajad, ügyes, szép zenéhez is értő ujjaiddal megigazítod, kicsit elégedett vagy, elszórtál gátlásaidból, fent vársz velem együtt a vonaton, ezen a gyorsvonat-csodán, ami célhoz ér. Velünk vagy nélkülünk. A Nyugati vasárnapi kavalkádjából indulsz, vélnéd, ha kérdezném, mert a látszatokat szereled, megszoktatták véled a nagycsaládos cígánykalyibák, ünnepi mosolyoddal válaszolnál, hallom, ahogy mondod asszonyodnak; — Először te, ótán megint te, azután is te. — Az inged nyitva, vékony nyakad barnállik, olyan kevés kövér cigányt ismertem, elősorolni se tudnám, jelvényeket őrzöl a gallér hajtókáján, hirtelen buta képzelettársítással a remény torrerójángk, az öröm pikadorának hiszlek, találgatom, ingeden a mosások számát, arcod verejtékében a ..-boldogságod: Elfoglaltuk helyünket az étkei zőben, egyszerű, megráz'-ódtatés nélküli állapot, mézesbödönnyi öröm, egyenesági jussunk, már vannak pincérek, akik kiszolgálnak, rendelhetünk, jaffát kértek, konyakot, a literes barna tűs előtted, megiszod az első féldecit, nem tudsz becsapni, magabiztosabbak mozdulataid, újra töltöl a poharakba, természetes ajándékozó nagy kedvvel fordulsz asszonyodhoz, apró fehér papírzacskóból fényes nyakláncot veszel elő, blzsuáru, 40—50 forintot kérhettek érte, a kemény kontyú, erős formájú asszony nyakába akasztod nagyvonalúan.' Tiszta az örömöd. Isztok a konyakból, a jaffából, fekete vastag pénztárcáját asztalra teszi társnőd, a poharat vigyázva fogod, két ujjad messzire eláll az üvegtől, cigarettázol, gesztusaid szélesednek, gátlásaid tünedeznek. Értjük ml testvér, hogy szeressenek bennünket, megérdemeljük, az alkalmazkodás, viselkedés iskoláját is megtanultuk, megverekedtünk, amíg az étkezőkocsis Magyarországig eljutottunk. Előreváltott jegyünk van a szocializmushoz. Utazunk a Cigányvölgyből, Horthy úr néhai jószágairól. Már látom, hogy a szerelem és a szépség fénylik harmadik poharadban. Mosolygós a világ, tekintgetünk a robogó vonat ablakén, a pohár-kényelemben, a rántott-szeletek-jóllakottságaiban. Hát meddig utazol, testvér? X mozdulataid bátorságától, feltüzelt hangod rezgésétől félek, jaj, ismerem a szegénység mákonyát, forintos kábítószereit, a rövid poharak boldogságát, a folydogáló alkoholpatakokat, az egymásra emelt kezek, kések tragikumát. Észrevetted-e, önállósul a kezed, szalad megint a pohárhoz: — Anyukám..: — mondod a kemény kontyos nőnek, sajnállak, mert tudom, hogy mennyire olcsón boldog lehetsz, időefőtti leszálló utas, hiába jártuk együtt a filléres boldogságok kálváriáját, a szépen hímzett terítők kegyelmét, öklödre támasztod a fejed, fehér s2ép fogaid látszanak, a kártyák, a hegedűszós esték olyan távolinak tűnnek, mint a születésünk, a fájdalom illemre szorít, köhögsz, kezed szád elé kapod, Így utazunk kényelmesen. Sokan felszálltunk a vonatra, nézz már alaposabban szét, egyetlen járata a boldogságnak. Különjárat, a szegénységből indították. Első és ntolsó lehetőségünk. Jót iszol újra, elégedetten terül arcodra az öröm, addig szólok hozzád, amíg szellemes, fiatalos vagy, önmagad értéke és gyilkosa, az ital könnyen meghozza nékünk az elveszített gyerekszobákat, a régi, cigányfüstös romantikákat, megszoktuk az erőset, a fajtánk ellágyul mégis a dohányfüst csípős szagában, a visszatérő emlék-múlt fájdalmában. Nézd, kedves az Idő, vonatunk gyorsul, iramlik. Cigarettád űzöd újra és a poharat. Mondd meg testvér, miért sietjük el az életünket? A konyak bajuszod alól mereven, bután mosolyog, tartod a cigarettád, de már nem igaziak a mozdulataid, gesztusaid meghaltak, leöblítette a mámor, lásd, lásd, kevés időd maradt az állomásig. Szűkre szabott érzelmeidből majd pusztítás következik, a pincér még áttölti sörösüvegbe a maradék konyakot, viszed imbolyogva széles mosollyal, mert feltűnt az állomásod. Hol járunk? Félúton? A szegénység állomásain átrobogtunk? Közel már a végállomás? A kivllágítatlan ablakok néked nem felednek. Megérkeztél. Hirtelen Idegesség hull rám, idegenség, mert mindannyian megérkezünk egyszer, sajnállak is, mert hosszabb távra volt jogos a szándék, a juss, az egyszeri indulás reménye, boldogsága. Ennyi lett egy utazás; Az állomáson leszállsz, tudom jól, még boldog vagy, tetőfokán saját érzéseidnek, s. oly messzi még a reggel. Én tovább utazom. Elkötelezett utasa a vonatnak, utazok, várok, szép csodák rajzolódnak az ablakomra, és hiába kúszik elő szívemből az árokpartok keserű füstje, az együtt lopott sültkukoricák parazsa hiába éget, mégsem Integetek utánad. » l