Délmagyarország, 1975. május (65. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

4 Vasárnap, 1975. május 4. 7 Százötven éves Akadémiánk Széchenyi István, Arany János, Eötvös József, Eötvös Loránd, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Erdei Ferenc ... talán a legnagyobbak a nagyok közül, akiknek neve a Magyar Tudományos Akadémia 150 éves múltjával összekapcsolódott. Hazánkban a polgári forradalmat és átalakulást érlelő reformkor teremtette meg az Akadémiát. A nyelvművelő, a nemzeti irodalmat felkaroló tudományos területre már a felvilágosodás korában szükség lett volna, tényleges megalakulása idején azonban már társadalmi igényként jelentkezett a tudomány művelése, a természeti és műszaki tudomány fejlesztése is. A problémának ez a kettőssége azután 1849-ig meg is maradt, döntés nem születhetett. Az Akadémia kezdetben a nyelvművelésre, majd a nyelvtudományra, a régészetre, a műemlékvédelemre, a kritikai tevékenységre és a dramaturgiai alkotómunkára fordította figyelmét, és érdeklődési köréből kieslek a természeti és műszaki tudományok, holott azok ugyanolyan lendülettel fejlődtek, mint az irodalom. Széchenyinek még 1842-ben is az volt a véleménye, hogy csak a nyelv fennmaradása és kiműveltsége mentheti meg a nemzetet. 1849 után azonban terjedt a felismerés, hogy az ország léte nemcsak nyelvének birtoklásától függ. hanem attól is, hogy be tud-e kapcsolódni a 19. század tudományos és technikai folyamatába. Arany Jánosnak, az Akadémia korabeli főtitkárának és Eötvös Józsefnek tevékenységük nyomán szerencsés összhang teremtődött meg az Akadémián a hazai feladatok és a nemzetközi vívmányok közös érvényesítésében. A nemzeti célok szolgálatába állított tudomány háttérbe szorította a humán és reál, tudományok közötti választás dilemmáját. Akadémiánk harmadik korszakát Eötvös Loránd neve fémjelzi. A századfordulón bontakozott ki a természeti és műszaki tudományok va-\ lódi szerepe. Eötvös Loránd, Bánki Donát, Kőnig Gyula életműve már a majdani szocialista korszak természettudományos szemléletének előA szabadság és a fény himnusza Etkéazült a szabadtéri Fidelio díszletterve Somogyi Károlyné felvétele Horváth Mihály és Varga Mátyás a Fidelió díszlettervével Felszabadulási évfordulón a szabadtéri műsorára aligha választottak volna alkalmasabb, az ügyhöz méltóbb operát Beethoven Fideliójánál. A július 20-i bemutató előkészületei már megkezdődtek, Varga Mátyás elkészítette díszlettervét, melyet most vitattak meg a fesztiválirodán. Horváth Mihály ügyvezető igazgató elmondta, hogy régi álmuk a Fidelió, úgy érzik, vele az operai repertoár bővítésének jelentős lépését tették meg, s miként Beethoven IX. szimfóniája, úgy a Fidelió is az egyetemes emberi szabadságeszmény himnusza, szabadtéri premierjét Ünnepi eseménynek szánják a 30. évfordulón. Varga Mátyás, aki huszonegyedik szezonját tölti — megszámlálhatatlan feladatokkal, nagy sikerű díszletekkel — a szegedi Játékokon, érdekes módon, mint alkotóművész most találkozik először a Fidelióval. — Régi vágyam, és természetesen boldogan vettem a felkérést, hogy készítsem el a terveket, hiszen az életemből valamiképpen kimaradt eddig. Sok kitűnő előadását latiam már a világon, és szerénytelenig nélkül mondhatom, két évtized munkájával megismertem a Dóm téri színpad adottságalt, az elképzeléseimet tehát az élmények, a környezet és a tapasztalatok rajzolják körül. Elnézve a makett építményét, a több szintes emelvényrendszert, talán az Aidára és a Hunyadi Lászlóra emlékeztetnek. — A mű statikus jellegéhez és a tér diktálta építészeti megoldásokhoz alkalmazkodik a díszlet, megfelelőnek érzem ahhoz, hogy fokozza a két nagy kórusjelenet színpadi hatását, ugyanakkor a szereplők szinte minden pontjáról jól léthatják a karmestert, ami a Fideliónál különösen fontos. A rendező, Szinetár Miklós kérésére a börtönrendszer zárt világát, a vasrácsok erdejének íüllesztő, nyomasztó atmoszféráját mint oázis töri meg színpadközépen Rocco virágoskertje, hogy az emberit jelentse az embertelenségben. A börtönajtók rácsai mögül — elképzeléseink szerint — a finálé szabadságkórusában reflektorok világítanak elő, így a szabadság himnuszát a fény himnusza erősíti. SL t hírnöke. E korszak jellemző törekvése: a tudományos műhelyek kialakítása. A két világháború közötti korszakban a konzervatív szemlélet és a szakmai középszerűség jellemző az akadémiai tagok többségére. Ebből a szürkeségből emelkedtek ki a korszak nagy természet- és társadalomtudósai, művészei: Fejér Lipót, Zemplén Géza, Kandó Kálmán, Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szekfű Gyula. És ha egy-egy kiváló tudósunk félreérthetetlenül fellépett a fasizmus megnyilvánulásai ellen, állásfoglalása történelmi súlyú lett még akkor is, ha többé-kevésbé elszigetelt maradt. A felszabadulás utáni gyökeres átalakulás az Akadémián csak 1949-ben bontakozott ki. Az elmúlt negyedszázadban egyre jobban érvényesült az a szándék, hogy a tudományos kutató- és alkotómunka a szocializmus felépítésének, az ember új létének és tudatának formálójává váljék. Más szóval, hogy a tudomány cselekvően vegyen részt a mindennapi élet és a történelem alakításában. Az Akadémia 135. közgyűlésére iránymutatást jelentenek a XI. kongresszusnak a tudományra vonatkozó megállapításai. Feladatként jelölte meg a kongresszus, hogy hatékonyabbá kell tenni a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítását, és növelni kell a szocialista fejlődésünkkel közvetlenül öszszefüggő kutatások arányát. Nagy figyelmet kell fordítani a műszaki és természettudományok fejlesztésére, a társadalomtudományoknak pedig segíteniük kell a pártós állami döntések megalapozását. Az Akadémia holnap megnyíló közgyűlése részben viszszapillant, összegezi az elmúlt időszak eredményeit, részben azonban előretekint, kidolgozza a jövő feladatait. Az idei közgyűlés minden bizonnyal felméri a kongreszszus határozataiból az Akadémiára — mint a magyar tudomány központjára — háruló konkrét feladatokat. Giricz Mátyás nyilatkozata a magyar színházművészeti küldöttség moszkvai útjáról Egymás eredményeire odafigyelve dolgozunk Hazánk fölszabadulásának 30. évfordulója alkalmából a Szovjetunióban is ünnepségsorozatra került sor. Ennek eseményeihez kapcsolódtak a magyar kulturális napok is, melyre több delegáció érkezett hazánkból a szovjet fővárosba. Egyik volt közülük az a színházművészeti küldöttség, amelyet Giricz Mátyás, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója vezetett, s amelynek rendezők, kritikusok, színészek, a színházművészeti szövetségi tisztségviselői voltak a tagjai. A Szovjetunióban szerzett élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük a szegedi színház igazgatóját. — Köszönettel tartozunk a Színházművészeti Szövetségnek, hogy lehetővé tette számunkra ezt a látogatást, hiszen a színházi olyan alkotó munka, amelynek véleményem szerint egyetlen mércéje — az értékek egymáshoz való viszonyítása. Másutt szerzett tapasztalatok nélkül lehetetlen, szerintem, megállapítanunk azt, hol tartunk a művészi fejlődésben, mi szorul korrekcióra, mi a tényleges eredmény és a jövőt tekintve, az új megoldásokat keresve merre tartsunk. Tény az is, hogy bár a színház „helyhez kötötten" alkot, munkájában eleget kell tennie a rá megoldásként váró „hdyi" feladatoknak, ugyanakkor művészi teljesítményével integrálódnia kell az egyetemes színházművészetbe. A mi esetünkben — első megközelítésben — ennek természetes közegét a szocialista színházművészet testesíti meg. E feladat megoldásához adnak lehetőséget, inspirációt, tartalmi értékű tapasztalatot az ilyen és ehhez hasonló látogatások is. — Milyen programja volt a mostani útnak? — Gazdag és emlékezetes. Bár ottlétünk időtartama nagyon rövid volt — csupán néhány napra korlátozódott —, mégis alkalmunk nyílt néhány érdekes színházi produkció megtekintésére csakúgy, mint nemzetközi eszmecserére és szovjet kollegáink közül sokkal közvetlen, oldott hangulatú találkozásokra is. — Nézzük sorjában. Színház ... — Négy produkciót láttunk: egy klasszikus interpretációt, egy mai szovjet szerző drámáját, egy kubai művet és egy mai tárgyú szovjet operettet. Szakmai öntörvény, hogy négy produkció nem lehet azonos színvonalú, úgyhogy egyenetlenségek itt is akadtak. Ám az első kettő szuggesztív erővel tanúsította a szovjet színművészet felgyorsult fejlődését. Láthattuk; tapasztalhattuk, milyen nagyszerűen valósítják meg a teljesítményben az együttes-játékot; mennyire érzékenyek a korszerűen értelmezett modernség iránt, méghozzá eközben annak az olykor groteszkbe hajló megoldásmódozataival is mértékkel, de azért bátran élve; s hogy milyen következetességgel távolodtak el a korábban sokszor meghatározó jellegű naturalizmus eszközrendszerétőL — Eszmecsere? — A szovjet színházművészeti szövetség — a VTO — a mi szövetségünkkel karöltve tanácskozást rendezett, melynek témája ez volt: a korszerűség problémája a rendezői és a színészi munkában. Ezen mi is jelen voltunk. Meghallgattuk a két bevezető referátumot, majd részt vettünk az ezt követő vitában is. — Hivatkozott-e valaki a példák sorát idézve esetleg a szegedi színházra is? — Igen. A referátumban szóba került egy korábbi produkciónk: Lunacsarszkij Felszabadított Don Quijoteja, annak igazolásaként, hogy a mi próbálkozásunk érdekes kezdeményezésnek számított: hogyan lehet egy, a szovjethatalom korai időszakában született művet a ma emberéhez szólóan színpadra állítani. A másik a Cinka Panna volt. Az a szovjet drámaíró, aki a hosszú ideig előadatlan darab problémáját felvetette, ismerte Balázs Bélát, így aztán az ő személye, eszmerendszere is szóba került a mi teljesítményünk elemzése kapcsán. — ön ls felszólalt? — Igen. Annak a felelősségnek az összetevőiről beszéltem, amely a színházvezetőre hárul az ütőképes együttes és az egyéni játékstílus kialakításának nagy munkájában. Itt is kifejtettem meggyőződésemet: a színházvezetőnek lehetőséget kell kapnia arra, hogy tisztességes elvi alapon állva maga válogassa meg munkatársait. S ha erre módot kapott, kötelessége, hogy felkutassa, feltárja a társulatban levő — sokszor rejlő, lappangó — értékeket. Majd olyan alkotásokat válogasson műsorra tűzésre, amelyek leginkább alkalmasak arra, hogy a társulatban munkáló együttes értékek maximálisan kifejeződhessenek .,. Körülbelül ez lenne a logikai vonala annak a kezdeményezésnek, amely a jó együttes és az egyéni játékstílus szerves egységét megteremtve, szeretne művészi értékeket létrehozni. — Szubjektív élmények? — Az elmúlt húsz esztendőben többször jártam a Szovjetunióban, Moszkvában. De eleddig minden alkalommal csupán elsétáltam a GITISZ, az országban működő 17 színművészeti főiskola közül legrangosabb intézmény épülete előtt. Húsz esztendővel ezelőtt, 1955-ben itt szereztem diplomát. Most átléptem újra küszöbét, végigjártam folyosórendszerét, találkoztam ugyanolyan fiatalokkal, mint amilyenek mi voltunk — két évtizeddel ezelőtt ... Aztán: együtt töltöttem egy estét régi mesteremmel, a nyolcvanéves J. A. Zavadszkijjal, a ma is alkotó, négyszeres Lenin-díjas rendezővel. Éjszakába nyúlt beszélgetésünk. Melynek lényegét talán úgy foglalhatnám ösáze legrövidebben: a színháznak sajátos játékrendszernek kell leriftie, az öntörvényű produkciók útját járva. Mit is mondjak még? A szovjet emberekkel való találkozások valamennyiőnk számára emlékezetesek maradnak. Nem volt bennük semmi csinált udvariasság, semmi mesterkélt protokollíz. Az őszinte barátság természetes kedvessége áradt felénk mindenünnen. — Az útnak a szegedi munkában is hasznosítható tanulsága? — Ragaszkodjék az ember makacsul azokhoz a művészi elképzelésekhez, amelyekben hisz. és legyen ereje, energiája következetesen végigmenni a kitűzött művészi cél felé vezető nehéz úton — mondotta befejezésül Giricz Mátyás. Papp Zoltán Áprilisi tréfa Tizenkilenc óra huszonhárom perc. Valaki felemeli a kagylót, megvárja türelmesen a búgó hangot. Tárcsázik. Átgondoltam, pontosan: 005. „Kérem, jöjjenek azonnal, a 405-ös épület kilencedik emeletén felrobbant egy gázpalack, ég a lakás. Egy személy van életveszélyben. Jakab Béla vagyok, nyilvános telefonról beszélek ..." — mondja a hang, majd kattan egyet a telefan Azonnali riasztás ... Gyors, fegyelmezett mozdulatok, futás a garázsba. Széttárul a széles ajtó: sikító szirénázásba kezdenek a piros autómonstrumok. Riadtan állnak félre az útból a járművek, a járókelők megtorpannak egy pillanatra, ijedt kíváncsiság az arcukon. A kocsik piros foltját se látni már, vonyító, éles hangjuk még mindig keresztbe hasogatja a várost. „Tarján felé mennek" — mondja az egyik bámészkodó a másiknak, majd lassan továbbindul. Valami nyomasztó érzés megnehezíti lépteit. Csönd és nyugalom a szürkülő Tarján felett. A fogócskázó gyerekek ricsaján kívül semmi hang. De sziréna jajdul fel a házak között, ablakok tárulnak, fejek bukkannak elő. A 405-ösből is. De tanakodni most nincs idő. Tűzoltócsizmák kopognak, visszhangozza az egész ház. Kígyóként vonaglik a tömlő az aszfalton. Mi történt, riad meg felnőtt és gyerek? Ég a ház? Melyik emelet? Fölöttünk, alattunk? Szaladjunk! Hová? Lefelé, fölfelé? Szabad-e? Hol a. gyerek- jaj Istenem! De semmi füst, semmi szag .,. csak nem lehet nagy a baj. A kilencediken állnak meg a tűzoltók. Csöngetnek. Ide is, oda is. Az orruk nem jelez semmit. Itt a tűz? Hol a tűz? Nincs tűz. Sehol nincs tűz, sem a kilencediken, sem a tizediken, sem lejjebb. Nem is volt. Csak unatkozott valaki — és éppen volt egy tantusza. Vagy éppen egyszerűen csodálatosnak tartja a tűzoltókocsik hadba vonulását, a sziréna fülsiketítő hangját, az arcokra kiülő riadalmat: a pánikot. Ha beteg — intézetben kell kezelni. Ha egészséges: könyörtelenül meg kell büntetni. Nemcsak megbírságolni, hanem a kártérítés megfizetésére is kötelezni. És biztosítani számára elegendő időt, hogy négy fal között elgondolkozzék az efajta tréfák következményeiről. Rendszeresíteni kellene, hogy a mentőket. tűzoltókat tárcsázók telefonszámát állandóan rögzítse a posta. Mert van erre lehetőség. Az ilyen embertelen vaklárma miatt házak és felnőttek, gyerekek pusztulhatnak el ott, ahol abban az időpontban valóban fenyegetnek a lángok. A városi tűzoltóparancsnokság bejegyzései szerint 1973-ban háromszor, 1974ben egyszer, az idén máris háromszor riasztották a tűzoltókat, viccből. Ebben az évben először április 1-én... A ! övelkc/.ö ilyenfajta tréfát azonnali szigorú intézkedésekkel kellene megelőzni. És ez csak a tűzoltók, a rendőrség és a posta közös ösz—*—x--t—* lehetseges. - Ch. A, szefogésával Tanulás segélyillőben Az Egészségügyi Minisztérium — az egészségügy munkaerőgondjaira való tekintettel, a Munkaügyi Minisztériummal egyetértésben, úgy határozott: a jövőben az egészségügyi és szociális intézmények gyermekgondozási segélyen levő szakképzetlen dolgozóinak a segély ideje alatt is lehetővé tesznek szakmai tanulmányokat. Ennek feltétele az, hogy a gyermekgondozási segélyen levők — a segély ideje alatt — a szervezett, munka melletti tanfolyamokon csak magántanulóként, é6 kizárólag elméleti képzésben vehetnek részt. Munkába való visszatérésüket követően azonban a megfelelő szakmai gyakorlat letöltése után ugyanúgy képesítő vizsgát tehetnek, mífit a tanfolyamok többi hallgatói. Magántanulóként azok a dolgozók is folytathatják tanulmányaikat, akik azt eredetileg a munka melletti tanfolyam keretében kezdtek meg