Délmagyarország, 1975. március (65. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-30 / 76. szám

VASÁRNAP, 1975. MÁRCIUS 3«. 7 Kenyeret viszek haza V

alahol Budapest határa felé szálltam le arról a teherautóról, amely Szegedről hozott. Az elfordult valamerre, én meg gyalogosan jöttem tovább. A városba, szüleimhez, lánytestvéremhez — háború után. Sütött a nap, ragyogó, szép idő volt. De mégis szorongást éreztem a torkomban. Mert odébb égnek meredő romfalakat pillantottam meg, s egy szabadba nyíló szobát, melynek egyik felében még ott állt a bútorzat, az ágy, az éjjeliszekrény, egy üres virágváza, de a szoba másik fele eltűnt, és összevegyült lent a romok közt más bútorokkal, más virágvázákkal. S akkor nyilait belém a gondolat, vajon kit találok odahaza, találok-e egyáltalán valakit, találok-e házat. Van-e asztal, ahová letehetem majd azt a nagy, kerek cipót és hosszú szál kolbászt, amit a táskámban hoztam, mert Szegedre az a hir érkezett, hogy Budapest felszabadult, de nincs mit enni. Pedig úgy örültem már, hogy meglátom őket, és letehetek valamit az asztalra, és majd nézem, hogyan lakmároznak. Habár nem voltak soha nagy étkűek. Anyám kicsi, sovány, mint egy madárka, szép, csodálkozó szemével, ahogy gyakran rábámult a világra. És apám is sovány volt mindig. Sohasem ettünk túl sokat, és én is sovány voltam. Azt hallottam otthon, hogy a sok evés nem egészséges. És ml nagyon egészségesen éltünk. De fiatal voltam, és jó erőben. Szeged minden pusztulás nélkül szabadult fel, és volt mit enni. A Délmagyarország munkatársa lettem, ez volt a felszabadult ország egyik első napilapja. Én voltam, úgy emlékszem, a legfiatalabb ott. És már nem szakadt ruhában, lyukas cipőben lépegettem Budapest felé az úton. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy nem találom otthon őket, a földszintes lakásban. S mert magam is megéheztem, elővettem egy magam készítette szendvicset, két kenyér közt kolbászt. És enni kezdtem. Arrafelé földszintes házak álltak. Azok is rongáltan, sebesülten, megvakított ablakszemekkel. De mégis álltak. S akkor az egyik kerítés előtt észreveszek egy kisfiút. Foltozott, szürkélő Ingben, Ahogy szájtátva néz rám. Olyan nagy szemeket mereszt, sötét szeme volt, hogy majd lenyel. A szendvicsemet nézte, a számat, de nem szólt, csak nézett, és ez még borzasztóbb volt. Én is átéltem szörnyűségeket, de ez valahogy más volt. Ez a most csöndes út a csöndes házzal, ezzel a néma gyerekkel. Valami fojtogatni kezdte a torkomat, mintha sírni akarnék. Pedig nem akartam, mondtam már, hogy sokat átéltem én is, fiatal voltam, és elég erős. De ebben a helyzetben mégis aféle tehetetlen gyereknek éreztem magam. A néma jelenetekre még talán érzékenyebb vagyok, mint a hangosakra. Ez természet dolga. Szinte rákiáltottam: — Mit nézel úgy? Nyelt egyet, s ő is kérdéssel válaszolt. — Mit eszik? Pedig jól látta, hogy kenyeret eszek, s a kenyér között kolbászt. Hiszen majd elnyelt a szemével. És mégis ezt kérdi! Annyira érzékeny vagyok ilyesmire, hogy rá kellett förmednem. — Nem eszek semmit! Te eszel! S persze, hogy odanyomtam a kezébe a kövér szendvicsemet, a két fél karéj puha kenyeret a kolbászkarikákkal. ö hozzá sem nyúlt, csak visítva berohant vele az udvarba. Mintegy varázslatra kinyílt a konyhaajtó. Három másik maszatos gyerek rohant elő, két kisfiú és egy kislány, és amikor meglátták testvérük kezében ezt a csodálatos étket, visítva rárontottak, és tépni kezdték egymás kezéből. Egy asszony is kiszaladt erre a konyhából, nyilván az anyjuk, és én is utánuk eredtem az udvarba. Nehezen szétválasztottuk Őket. Az asszony bizony rájuk is csapdosott, de fel sem vették. — Nem szégyenlitek magatokat! — kiabálta. — Hát így kell bánni az ennivalóval I — És maga is nyeldekelve nézte a sárga kenyérbelet és a piros karikákat. Pedig az már meghengergett a földön. A kiabálásával jobban megfélemlítette őket, mint a csontos kezével. S akkor lefújta a kenyérről a homokot, megpróbálta összerakni a darabokat, s azt mondta csendben: • — Majd elosztom nektek. De kell a nagyapátoknak ls. És felém fordulva: — Beteg öregember. Már el sem tudja hagyni az ágyat. Menjünk be a konyhába! Beléptünk. Nem szólt egyikünk sem. Fogott egy kést, és öt felé szabdalta a szendvicset az asztalon. Magamagát kifelejtette, de igy sem jutott sok egynek-egynek. Ügy két-két harapás. S akkor eszembe jutott, hogy van még nálam épp elég kenyér meg kolbász, és kinyitottam a táskámat. Elkértem a kést az aszszonytól, és levágtam a jó felét. Aztán a kolbásznak is. Az asszony elkezdett szipogni. — Teremtőm, hogy köszönjük meg magának? Egy kis borral, ha megkínálhatnám legalább.., de nincs idehaza. — Ha egy jó pohár vizet adna, az most jobban esne — mosolyogtam el magam. Rohant a szekrényhez, kivett egy tiszta poharat, de azért még újra lemosta a csapnál, fényesre törölte, és úgy eresztette belé a vizet. A szegényes lakásban ez volt most a legtündöklőbb tárgy, ahogy cslllogott-ragyogott és hullámzott benne a tiszta víz. — inna még eggyel? — Innék. Akkor újra teletöltötte, és úgy nyújtotta át nekem, mint legbecsesebb kincsét. De ettől a friss víztől már én is megéheztem. — Eszek én ls egy keveset — jegyeztem meg. — Tessék! — kapta tel a megmaradt darabot az asztalról, amit meghagytak a gyerekek. Sovány arcocskájuk olyan volt vékony testükön, ahogy tömték magukat, mint egy léggömb a cérnaszálon. De most is azt a kenyeret nézték, amit anyjuk a levegőbe emelt, nézték némán, le sem vették róla a szemüket. — Hagyja csakl — mondtam. — Nem eszem meg a magukét. És elővettem táskámból a kenyér meg a kolbász másik felét. Falatozni kezdtem én is. ö közben a tányérra tett egy jó szelet kenyeret meg egy darab kolbászt, és ragyogó arccal beszaladt vele a szobába. Az apjához. Aztán kijött, és akkor biztattam őt is, hogy egyen, ő is nekilátott. S ami megmaradt az elemózsiából, már nem csomagoltam el. Nem bírtam. Mert azok a gyerekek, bármennyit is ettek, még mindig az asztalon heverő kenyeret meg kolbászt nézték. Szótlanul. Mint akiknek semmi sem elég. — Hogyan köszönjem meg magának? — kérdezte szinte kétségbeesetten tőlem az asszony, amikor felálltam. — Sehogy! — feleltem. — A sors hozta így. — Köszönjetek I — kiabálta. S akkor a gyerekek, kórusban: — Kézit csókolom! Kijöttek utánam mind a kapuig, de már nem beszéltünk. Megindultam az úton. Egyszer még visszanéztem. Ott álltak némán, anyjukba kapaszkodva. És néztek utánam. Mentem, mentem, most már én is jóllaktam, és úgy dél tájban érkeztem a házunk elé. Az ablakok helyén deszka, az üveg kitört. Egyszerre ugrottam fel a négy lépcsőn, és már szaladtam is a földszintes lakás ajtaja felé. De a konyhaablakon zörögtem be, mert zajt hallok bentről. Vajon ki jön ki? A lánytestvérem. — Jaj, Lajos! — kiáltja. És beszalad. Én meg lépkedek utána. Be a konyhába. Anyám rámborul, el sem enged. Apám barnán és nagyon-nagyon soványan egy kis széken ül és a lábát mossa. Nemrég hozták haza a kórházból. Megcsókoljuk egymást/ és mosolyog rám. Beesett arcáról annyit olvasok ki, hogy nem is kérdezek hamarjában semmit. Mossa, mossa a lábát, és szüntelenül mosolyog rám. Egy egész világ fér bele abba az éles mosolyába, minden szörnyűségével és minden boldogságával. — Mit cipelsz, fiam, ebben a nehéz táskában? — kérdi egyszerre csak anyám. Elnevetem magamat. — A pizsamámat, a szappant, meg a fogkefét. Üres jóformán a táskám. Hoztam pedig egy szép nagy cipót meg egy hosszú szál kolbászt nektek, de Pest határában odaadtam egy családnak. Egy csomó éhes gyerekük van. Néztek rám ragyogó arccal. Hitték ls, meg nem is. Hiszen ismertek. Tudták, hogy nagyon jó szívem van, de azt is, hogy nagy a képzelőerőm ls. Meg kicsit olyan tehetetlen vagyok. És biztosan hoztam is volna, de talán nekem sem volt. Anyám főzött malátakávét, és én is kaptam egy csészével. ORVOS LAJOS Vlagyimir Oszlnytn Fenyők Fenyők a kedves erdőszélen. Törzsükön kibuggyan a gyanta. A lombjuk úgy hajol fölébem, mint kupola zöld boltozatja. A körüllengő tiszta csendben a gyantalllal szinte kéklik, majd a lombkoszorú meglebben s zúgás vonul az erdőn végig. ...E fenyők mennyi mindent láttak! viharában hadi tüzeknek ... S talán azért ily óriásak, mert kitartottak egymás mellett. Csillagok fénylenek Utam nincs térképre jelezve, erdőben és viharban mentem, s megyek. A célom messze, s meredek az utam. Útitársak mindig akadnak, és nehéz a teher, sötétség... vad, fagyos a szél, s nincs mindig tűz közel. Lehet, hogy érthetetlen, és hiába ls utam. A szív tévedhet, téved ls. de mindig célja van. £s én arra felé megyek, amerről a csillagok fénylenek. Antalfy István fordítása A-párt és a kormány, következetes elvi politikájával és a szocialista építés eredményes gyakorlatával, kivívta a dolgozó "ép egyetértő támogatását. Ennek a bizalomnak jegyében határozottan vezeti tovább az országot a fejlett szocializmus építésének útján Külpolitikánkkal a béke és biztonság megőrzését, az enyhülés folyamatának továbbfejlesztését kívánjuk segíteni. Központi törekvésünk és legfőbb érdekünk a szocialista országokhoz, elsősorban a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolataink szélesítése cs mélyítése