Délmagyarország, 1975. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

VASÁRNAP, 1975. FEBUÜAB 2. 5 A

vendég, csakúgy mint másutt, végigsétál az utcán, betér az üzletbe, megnézi a múzeumot, pihen a parkokban, és aztán előbb-utóbb megkérdezi: és tessék mondani, ez mitől szocialista? Azaz, mitől „első szocialista város" Dunaújváros. A vendéglátók ilyenkor rendszerint zavarba jönnek. Az „elsö"-re még könnyű feleletet adni. Magyarországon először, 1950-ben, és Dunapentelén kanyarítottak le néhány hektár szántóföldet azzal a szándékkal, hogy oda várost építenek. A „szocialista" jelző már több magyarázatot igényel. Azt jelentheti, hogy csak a szocializmust épitő nép érezhetett magában annyi erőt, hogy erre a népgazdaságot és társadalmat egyformán megváltoztató építkezésre vállalkozzon. Azt jelentheti, hogy a vállalkozásban nem maradt egyedül, hanem magáénak mondhatta a testvéri népek, mindenekelőtt a Szovjetunió segítségét. Azt jelentheti, hogy ebben a városban sohasem volt kizsákmányolás, mert minden termelőeszköz eredendően közös tulajdonú. Azt jelentheti, hogy az itt felhalmozott termelőeszközök értéke szerint, ez a kisváros az ország első számú települése. Azt jelentheti, hogy sok áldozattal bár, de itt tudatosan megteremtették a szocialista emberhez méltó élet tárgyi kereteit, feltételeit. Az első szocialista város név nem előjogot, hanem kötelezettségei jelent. Az alapításának 25. évfordulóját ünneplő Dunaújváros, annyi nehéz év után, már nem kér, hanem ad. Példáid évenként egymillió tonna acélt. Évente ezer lakást, nemrég még Szegednek is. Itt születik minden magyar ébresztőóra, innen is kapnak háztartási gázt a budapesti lakások, lemezradiátort az építkezések, papírt a nyomdák, fonalat a szővödék, cipőt a gyerekek. Cs akik a tonnákban, kilométerekben mérhető anyagi javakat előteremtik — az itt élő emberek is jelet viselnek már magukon: dunaújvárosiak. DUNAÚJVÁROS Felépült a víztorony — 1952 Kapaszkodj fel, Mariska Május negyedike volt, 1950ben. A dunapentelei DÉFOSZ-titkár azt mondta egy kislánynak: — Na, reggel kapaszkodj fel Mariska egy szekérre, aztán eredj vele a Lajos-kőhöz. Ott már vannak emberek. Te leszel a vízhordó. Lak Mariska tizenöt éves volt, és családfenntartó. Hat kisebb testvére várta a keresetet. — A Lajos-kőnél három embert találtam. Köveket dobáltak egy szekérről. Nevetgéltünk, hogy itt város épül. Arcát a Nap felé fordítja. — Én tizenöt éves koromig nem voltam városban. Már az is nagy szó volt, ha az Arany-völgyön át, a Rév úton, ahol a községi 1 konda járt, lementem a Dunához. Negyedszázad múltán Mariska levelet írt. „Ne tessék haragudni, hogy zavarom. Lehet, hogy nem is lesz ideje elolvasni a levelet, de azért én leírom. Igen, én ott voltam a legelején, amikor még csak néhányan voltunk a városépítőknél. Aztán már sokan jöttek. Mi persze csak bámultuk őket, mert még sohasem láttunk lányokat nadrágban... A falusiak eleinte feltek az idegenektől, mert féltették azt a pár hold földjüket, hogy összegázolják..." — Garancz Pista bácsinál kellett jelentkezni. Felírta a nevemet egy cédu'á-a, és már mehettem is. Szombaton osztották a fizetést. Az első heti keresetem 85 forint volt. Amikor hazavittem, szegény anyám sírt. Nem jártam én, csak öt osztályt, a nyolcat mostanában végeztem el, estin. Lak Mariska vízhordó, belépett 1950. május 4-én, Dunapentelén. Előtte néhány férfi neva. Mariska az első nő, aki elszegődött a Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalathoz várost építeni. — Vízhordó lettem, aztán lajtmerő a falusi artézi kútnál. Hordtuk a vizet, tíz-tizenöt lajttal. Azt mind én mertem tele. — Az első fizetésemből ruhát vettem. Élelem első szövetruháját. Mennyire örültem neki! — Hányszor örült azóta, hogy Fente1 An vá-os épült? — Nem lehet erre válaszolni. Csak mondom a nagyobbik lányomnak: te nem is tudod, mi " indennek lehet örüln'. Míg ann'; is, hogy csapból folyik a víz. Persze á víz, Mariskának még a házassága is vízzé! kapzso'a'os. — ötvenben, vagy ötvenegyben a Pince soron, a mi házunk előtt hozták fel a városba a vízvezetéket. Bakos Jóska is ott do'gozott a csatornásokkal. Mindig mondta: na, kislány, elvesszük a kenyeredet, nem sokáig kellenek már vízhordók. De azért nem haragudtam. Kenyér nélkül sem maradtam. Küldönc lettem az I. számú építkezésen, aztán 1954ben meg Bakos Józsefné. Minden épületről, utcáról eszébe jut valami. — A Görbe utcában egyszer elestem ... A rendelőintézetet alig tudtuk befejezni határidőre, még éjszaka is ott maradtunk takarítani. Ott aludtunk a földszinti irodákban. Édesanyám meg utánam jött, mert azt hitte, elcsavarogtam ... A Szórád Márton úton én locsoltam vasárnaponként a betont, mert a többiek hazautaztak... Micsoda sár volt a Május 1. utcában. Ott volt a fektető, és amikor egyik kolléganőnk szült, hát nem tudtunk hozzá bemenni az ajtón. Az ablakon át dobáltuk be neki az ajándékokat. Levélrészlet: „Jaj, de sokat tudnék mesélni róla, pedig még fiatal vagyok. De úgy érzem, érdemes volt élnem. Ha kilépek a lépcsőházból, ezer és ezer embert ismerek, és köszöntenek, mint régi ismerőst. Igaz, egyszerű kis vízhordó lány voltam, de azoknak vittem vizet, akik ma mérnökök, igazgatók, és akkor ők kőművesek, kubikosok voltak." Ki emlékszik egy hajdan volt 15 éves vízhordó kislányra? Lak Mariskára, a mai Bakos Józsefnére, aki a Dunai Vasmű hengerművében boylerkezelő, aki nagyobbik lányát villanyszerelőnek taníttatta, akinek különös ismertetőjele mindössze annyi, hogy boldog. — Néha nagyon jó. Állok egy hivatali ajtó előtt, azt sem tudom, hogy menjek be rajta, hogyan fogalmazzak. Aztán benyitok és látom, hogy ismerősök ütnek odabenn. Azt mondják: ni csak, a mi Mariskánk! Hát hogy vagytok? Hát persze, hogy gyorsan elintézzük, csak ülj már le egy kicsit.., „Most már zárom levelem. A házakat én alapjuktól kezdve ismerem. Falusiból én is városi lettem, itt lakunk a Bocskai utca 14-ben, és nagyon büszke érzés fog el, ha arra gondolok, hogy ha szerényen is, de nekem is osztályrészemül jutott, hogy egy város építője legyek." Negyedszázad múU el azóta, hogy a jóindulatú DÉFOSZ-titkár imígyen szólt egy napszámos ember lányához: — Eriggy, oszt találsz ott egy szekeret. Kapaszkodj fel, Mariska! Nem is sejtette, hogy Mariska, hogy a Mariskák, milyen szófogadóak. Hen Direktor Szabó Novemberben még senki sem mondhatja meg, hogy augusztusban helyes volt-e egy huszonkilenc éves fiatalember kezére adni a magyar acéltermelés egyharmadát adó dunaújvárosi acélművet. Januárban már könnyebb a helyzet. Az acélmű — fennállásának húsz éve a'att — 1974-ben adott legtöbb acélt a népgazdaságnak. — Szabó József gyáregységvezető érdeme ez? — Az övé is. A keze benne van. Nagyon nehéz nekem Szabó Jó^ SP ÜFFI^I 4 zsef gyáregységvezető elvtársnak nevezni Johnnie-t, aki rövidnadrágos diákkora óta barátom. Valami hasonló viszolygást érzett nemrég egy nyugatnémet gyáros, aki üzleti látogatást tett a Dunai Vasműben. A vezérigazgató biztosította a németet, hogy az acélműben Herr Direktor Szabó minden kérdésre kielégítő választ ad. A szivaros, szikár férfi szabályosan megdöbbent, amikor egy munkaruhás, védősisakos, mérsékelten nagy hajú fiatalemberre azt mondták, hogy ő a sokat emlegetett Herr Direktor Szabó. — Hogy illik viselkedni egy 29 éves mérnöknek, akire szinte egyik napról a másikra rábízzák a Dunai Vasmű kutesgyáregységének vezetését, akitől azt várják. hogy pontot tegyen a korábbi bajok végére, akitől a fél üzem idősebb, és akit az üzem másik fele per Johnnie-nak szólít? — Ezt, látod, én sem tudtam. Álarc mögé bújtam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogv nincs vezetői modorom. Jól kell összeötvözni. Mit jelent ez az ötvözet? — Amikor elődöm elment, megkérdezték, hogyan rendezzék át számomra az irodáját. Sehogy. Kicsit maradtam, aztán átköltöztem egy kisebb szobába. A gyáregységvezető most akkora irodában dolgozik, mint akármely előadó. — A múltkor nagyon nem ment. Három kemencéből naponta csak tizenkétszer csapoltunk. Két helyettesemmel ügye'etet tartottunk. Egyikünk mindig a pódiumon. Ma tizenhatszor csapolunk a három kemencéből. Főnöki ügyelet nélkül. — Amikor kineveztek, sokan azt hitték, hogy otthagyom a csapatot. A FAM-ban focizok. Természetesen most is. Sajnos, az utóbbi időben rosszak vagyunk. Legutóbb 4:0-ra kihúztuk a gyufát az IntertőL A FAM, a folyamatos acélöntőmű focicsapata, amely részt vesz a városi kispályás labdarúgó-bajnokságban. Ebben a bajnokságban nincs se öltöző, se szerelés, se stadion, se fürdő, se hűsítő, se ka'óriapénz, semmi sincs, csak nagy hajtás és vad belemenések. Az Inter nevű csapat tele van Johnnie gyerekkori barátaival. Közülük egy éppen az acélműben lakatos. — A munkaidőmet kérdezed? Hát, hétköznap tizenkét óra, szom' aton négy-öt óra, vasárnap általában három. Az acélműben egyébként minden szombat szabad. — Meddig bírod majd? — Nem tudom. — Ebbe belehalsz. — Tudom. Nics János országgyűlési képviselő mesélte, hogy egyszer régen megkérdezte a szomszédban lakó Johnnie-tól: Na, mi akarsz lenni, Jóska? Jóska gyerek, kezében az iskolatáskával megadta • választ: ötezerért nyugdíjas. Idősb Szabó József majd elsüllyedt a szégyentől. — A gyerek beszél összevissza — mondta akkor Nics János, akiről most el kell mondani, hogy Johnnie beosztottja. — Mennyi a jövedelmed? — Havi 4500 forint a fizetésem, és prémium negyedévenként. De még nincs negyedéve, hogy kineveztek, így nem tudom, mennyi. Johnnie két kislány édesapja. Sok éven át felesege szüleinél laktak egy kis szobában. Már megvolt mind a két gyerek, amikor főbérleti lakásba költözhettek. 1968-ban kezdett dolgozni a Dunai Vasműben. 1974. májusáig folyamatos munkarend szerint, három műszakba járt. Ez annyit jelent, hogy gyakornokként, művezetőként, majd műszakos üzemvezetőként karácsonykor, szilveszterkor, névnapon, születésnapon, vasárnap, mindig a műszakbeosztás szerint dolgozott, vagy ünnepelt. 1974 júniusában kinevezték a folyamatos acélmű élére. — Júliusban egy reggel szóltak, hogy menjek fel a pártbizottságra. Nem mertem. Rosszul állt az üzem szénája, gondoltam, ráérek megkapni a lelki masszázst délután is. Előbb rendbe teszem, amit lehet. Az acélmű pártbizottságának titkára, Pataki József, az MSZMP Központi Bizottságának tagja. <5 kérdezte meg Johnnie-tól, mit szólna a gyáregységvezetői beosztáshoz? — Nem tudtam szólni. Azt akartam mondani, hogy ne hülyéskedjenek. De hát Jóska bácsival nem vagyok ilyen viszonyban. Hazamentem. Mondom a feleségemnek. Erre ő: ne hülyéskedj! Mert ő van velem ilyen viszonyban! Hát így fogadtuk a döntést. Nem hittük. — Mi a ma esti programod? — Ágyba teszem a gyerekeket, aztán ultizunk. — Kivel játszol? — Csak régi, gyerekkori haverokkal. Az egyik kórházi belgyógyász szakorvos, a másik hengerműi beállító lakatos. MISKOLCZ1 MlKLÖÜ