Délmagyarország, 1975. január (65. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-12 / 10. szám

VASARNAP, 1975. JANUÁR R. 7 Aki a virágot szereti... majd az egész házat. Az egyik december végi estén, amikor locsolgatás után megpihentünk kert egyetlen szabad sarkában anagy_ apátéi örökölt suba alatt, a gyér utcai neon fényében Viola felfedezett egy fonnyadó, majd néhány sárguló, dermedt j levelet. Egy pillanat alatt elvesztette a fejét, virágszótárunk egyetlen szava nem jött nyelvére — káromkodott kérem, soha nem hallott virágoft neveit kiáltozta, és természetesen engem okolt mindenért. Bennem ott, akkor megpattant valami, életem virágának hajszálgyökere. Nekem, akinek, mióta Violát ismertem egyetlen mondat volt szent: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet! Másnap, szilveszter napján volta születésnapja. Egy fagyöngysort kapott tőlem, saját kezemmel tettem a nyakára. A fagyöngy, tetszik tudni, bíró úr, élősködő növény, kiszívja a ... Reggelre Violám meghalt. Hál eddig a rügyfakadásunk, virágzásunk és hervadásunk, bíró úr. Virág Jácintot alias Nagy Jánost, a bíróság előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság, ban mondta ki bűnösnek, s kötél általi halálra ítélte. Az elítélt éS védője fellebbezését figyelembe vették, s a vádlott utolsó éjszakáját egv hófehér liliomokkal zsúfolt cellában tölthette... Eddig a szomorú történet. Azqta együtt szagolják kedvenc virágukat, a szerény ibolyát, — alulról. Hiába, aki a virágot szereti ... TANDI LAJOS Honty Márta Ludvérc Sírfelirat U

' tólag az ember mindig okos. Most már tudóm, előbb kellett volna gondolni rá, miért fáj neki az élet. És nemcsak gondolni. Kérdezni. Kiáltani. Megtudni. Az utóbbi napokban is eszembe jutott. Mert becsültem és szerettem. Csak nem ismertem. Mint ahogy más se ismerte. Hallgatása, mosolytalan tekintete talány volt. Édesanyja szemében a könny értetlenül, némán kérdez: miért? Majd felírják az urnát takaró márványlapra nevét. És senki nem tudja, ki volt ő. Majd rávésik: élt 30 évet. És senki nem érti, miért csak ennyit. A kristály, ha megreped, szivacványfénnyel haldoklik. fia egy ember összetört, titkolni tudja. Sejtéseinkre csak megrázó esemény felel. S akkor már nem segít a bizonyosság sem. Homlojcán hordta a jelet. Néha beleremegett a szívünk. Megéreztük szive csendjét. Féltünk a kérdőjelektől. Bizonyos, hogy nem felett volna. Bizonyos? Miért hagytuk, hogy mosolyta-. ian tekintete megállítsa szavunk? Még nem lett volna késő — még nem lagyott jéggé világa. Kérdezni, szólni, rázni kellett volna őt — felelj, hát felelj, ha nem nekünk, magadnak! Itt élt közöttünk. Azt hittük, erős és szívós. Azt hittük, magányára megnyugvást ad, felejtést jelent munkába-tanulásba temetkezése. Most már tudjuk: a visszhang hiányzott neki. Az az egyetlen ember, aki büszke lett volna kitartására, aki miatt, akiért értelme Htt volna mindennek. Magúba zárt, fullasztó magány — nem kereste, nem tudta keresni azt a valakit, aki tükre lett volna életének. Nem tudtunk segíteni. Nem mondtuk: mosolyogj, bízz és keress. Ki tanít bennünket élni? Ki osztja a kitartás, a kapcsolatteremtés tehetségét? Segítjük-e jó szóval, biztatással oszlatni a szorongást? Érzünk-e felelősséget, tettre kész emberséget hordozunk-e magunkban értük, nekik, akik gyűrkőznek tehetetlenül, szorongattatva — némán és magukba zárkózva — sorsnak vélt társtalanságukkal? Pislákoló életekért küzdő fehérköpenyesek a megmondható!, hogy utolsó percekig lángol az életszeretet, az életvágy. A remény. A bizakpdás. Megfogalmazzuk-e életcélunkat? Reményeink, álmaink átsegítenek-e válságos mélységeken? Az elmúlás érthetetlen. Szorongató. És természetesnek nevezzük. Az ünhalál felfoghatatlan. És elfogadhatatlan. Megrázó, es vizsgálatra késztető. Kérdezni! Kiáltani! Megtudni! Kérdezni: tudod-e, ismered-e az örömöket? A megküzdött boldogságot? Megtudni: mi fáj, mi baj, mit segítsünk? Kiáltani: ne! Homlokán hordta a jegyet. Én tudom, te tudod. Mindenki tudta — de mindenki utólag okos. Sírfelirat: élt 30 évet. De nem tudta megszeretni az életet. Kiáltsuk másokért, akik köztünk bolyonganak egyedül, és reménytelenül: ez elfogadhatatlan! Erőt és tartást kölcsönözni: megtalálja őket is a felvirradó nap. Hinni — ez lesz az 6 napjuk. Minden nap a miénk. Legyen minden nap a miénk. /Sírfelirat. Sírfeliratok. Ti élők: ébredjetek egy koporsó mellett! SZŐKE MARIA A politikai porondon dúlt a harc a hatalomért, a sokféle rendű-rangú rcakciosok között akadt olyan párt is, amelyben fasiszta restaurációra szervezkedtek — a kommunisták azonbap már az ország újjáépítésének tervével álltak a választók elé. A nagy- és középvállalatok államosításával döntő lépést tett előre a néphalalom a kapitalizmus felszámolásának útján. Ezt tükrözte a kommunista pár* tíj jelszava is: Tiéd -í «sezájfc magadnak építed! V

ádlott, mondjon el kérem mindent — szólt a bíró —, elölről, röviden, tömören. De csakis az igazata színtiszta igazat mondja. A hamis vallomást.a törvény bünteti, az igazmondással nemcsak a bíróság dolgát könnyíti meg, de a maga helyzetén is enyhít. — Nevem Virág Jácint — kezdett vallomásába kissé félénken a vádlott, a hervadónak látszó férfiú, akinek szeme körül valódi szarkalábak húzódtak meg, s az izgalom pírja igazi rózsákat varázsolt orcájára, de akinek évgyűrűi nem mutathattak többet, mint harminc virágbaborulás — Ez azonban csak felvett nevem, eredetileg Nagy Jánosnak hívnak. Kérem, én soha nem szerettem a virágokat, higgye el nekem, bíró úr, gyerekkoromban egyéne, -sen utáltam őket, mert mindig hársfavirágért. másztuk horzsolásig a fákat, máskor meg a sziken főtt az agyunk kamillavirág-szedés idején Bosszúból egyszer kiszaggatam a ház elől az esti jószagúkat, apám szamártövissel vert meg, és ezerszer kellett leírnom, hogy „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!" — Az, első virág, aki a pozitív érzelem bimbóját kipattantotta bennem, Virág Viola harmadéves főiskolás volt, későbbi nejem. Ennek a bimbónak kivirágzása lett az én hervadásom, bíró úr! Azt mindjárt láttam, hogy Viola nagyon szereti a virágot, hisz köpenyére virágokat hímzett, füzeteire virágokat rajzott, s ha emlékezetem nem csal, néha, estén, ként virágot lépett, amikor senki nem látta. Első közös sétánkon egy virágkoszorút tettem a hajába. Nem mondhatom, hogy különösebben jól állt. neki, de hát ezt inkább az én ügyetlenségemnek tulajdoníthattam. A virág volt a mindenünk. Csakis virágnyelven beszéltünk, esténként én virágénekeket énekeltem. Violát születésnapjára megleptem Virág Benedek összes műveivel és egy viráglexikonnal. Állandó olvasmányunk volt Szekfü Gyula, Móricz regényeit csak Virág nevű lánya miatt olvastuk, és mohó kíváncsisággal kerestük a napilapokban Rózsa László és Rózsa Gyula cikkeit. Ezek virági, illetve világi gyönyöröket jelentettek mindkettőnknek. Szerettük a képzőművészetet is, s két kedvencünknek, Tulipán László grafikusnak és Berki Viola festőművésznek levelet is togalmuztunk — természetesen ibolyaillatú kölnivízzel hintettük meg a borítékot, melybe néhány préselt virágot is elhelyeztünk —. s kértük őket, hogy a kedvünkért fessenek néhány virágcsendéletet, is. Hiába! Virágba kiáltott szó maradt! — A szerelem kivirágzásanak idején még virágéneket is költöttem. Sírt a boldogságtól Viola is. amikor egy virágos kerthelyiség sarokasztalánál a virágáruslánytól vásárolt ibolyacsokor meL lé előadtam neki a költeményt, fejből, papír nélkül, ahogy a szívem virágoskertjéből felszakadt ... — Aztán kérem, amikor Viola a filozófia vizsgán a Virágéknál ég a világ kezdetű dalra fakadt a profitráta meghatározása helyett, s emiatt kidobták, elhatároztuk, hogy összeházasodunk, nem állunk útjába bimbóink jogos követelésének. Boldogok leszünk, mint Ynezőn a virágok! Hát igen. Virágvasárnap volt az esküvő, de szép is volt. Istenem! G, mint egy hófehér liliom, én mint egy kicsattanó rózsa. Egyenesen a debreceni virágkarneválra mentünk, ahol az én Violám elnyerte a „Virágszépe4' aranytű, lipán-díját. Akkor, ott, nagy közös elhatározással vettünk egy cserép virágot. Hazahoztuk albér_ leli szobánkba, oly otthonossá varázsolta piciny hajlékunkat. Féltő gonddal neveltük, locsoltuk, a prémiumból virágföldet, tápsói vásároltunk. El is felejtettem mondani, hogy én egy virágkertészet üvegházában helyezkedtem el, nejem-virágom egy virágbolt legszebb virágszála volt. Minden alkalomra virággal leptük meg egymást, esténként leültünk a sarokba, csendesen, egymás kezét fogva dúdoltuk a Tűzpiros virágot, a Jázminvirágot, a Ha virágba borulnak az almafák címűt stb. Szép idők voltak, bíró úr, higgye el! Egyszer aztán a mi kis virágunk akkorára nőtt. hogy nem fértünk tőle az albérletben. Szerencsére időben kaptunk egy háromszobás lakást — mindjárt vettünk még néhány cserép virágot, én is hoztam az üvegházból, Violám is elcsent húrom cseréppel. Zöldellt, virágzott az új lakás, igaz, hogy mi akkor már a fürdőszobában laktunk. Leheveredtünk a zöld levelek alá, a padlószőnyegre, néztük, hogy pattannak ki az új hajtások. Egy szabad percünk nem volt — igaz. akkor már egyikünk sem dolgozott, nem győztük volna a locsolást. táoszerezést, átültetést, fiaztatást. Annyi időnk volt csak egy csendes délutánon, hogv hímporomat Violám bibéire juttassam. Egy csokor egészséges virágszállal lettünk gazdagabbak, akik azóta is állami gondozásban vannak a Virágvölgyi Gyermekkertben. Sajnos, időnk nem volt meglátogatni őket, minden pillanatunkat lekötötték a növekvő, szaporodó virágok. Végül a háromszobás minden helyiségéből kiszorultunk. Egv darabig a folyosón éltünk, később a ház előtt egy sátorban laktunk, de amikor a ház lakói transzoarenses felvo. nuláson tiltakoztak Különös hobbink ellen — ez nekik holmi hobbi volt, tisztelt bíró űr! —. kénytelenek voltunk felszedni u sátorfánkat. Rokoni összefogásból vettünk egy kertes házat meg néhány cserép virágot. A virágok olyan buja módon szaporodtak. hogy nemsokára le kellett bontanunk leveleik felől a tetőt. I