Délmagyarország, 1975. január (65. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-19 / 16. szám

é VASÁRNAP. 1975. JANUÁR ÍR T

essék, írd alá — nyújtotta a íiam az ellenőrző könyvecskéjét. — Mi ez már megint? — vettem el bosszúsan, mert láttam, hogy gyorsan lehajtja a fejét, és bal lábával a jobb lábfejet kezdi taposni. Ha rosszat tesz, vagy dorgálást vár, mindig igy áll előttem. — Hogy állsz? — mordultam rá, és belelapoztam a könyvecskébe. Rögtön megtaláltam a kettest, amit tornából kapott. Egy pillanatig a kéktintás vonalkát néztem, hogy összeszedjem gondolataimat, aztán ráemeltem a tekintetemet. — Hát nem szégyelled magad? Tornából beszedni egy kettest?! Szégyent hozol az apádra. Még megérem, hogy mindenből kitűnő leszel, és testnevelésből elhúznak! Lezökkentem a székre. Elővettem a töltőtollamat, lecsavartam róla az ebonitrudat. Magam elé húztam a könyvecskét, hogy alákanyarítsam a nevemet. — Mondd csak — néztem a fiamra —, hát mit nem tudtál? Mi nem megy? Ferkó a vállát vonogatta. — Na, beszélj nyugodtan — biztattam. — Mitől félsz? — Hát — kezdte újra —, hát, a kézenállás. Ledobtam a töltőtollat — Miii? — kiáltottam feL Kézenállás A művész és közönsége Örvendetes jelenség, hogy az elmúlt években, különösen 1974-ben, milyen komoly erjedés indult meg városaink kulturális életében. A helyi tanácsok, felismerve lehetőségeiket, saját kezdeményezésükre képzőművészeti szimpóziumokat, alkotótáborokat szerveztek a helyi, megyei és az ország más részeiből meghívott művészek közreműködésével. Az ötletet és az ösztönzést jó néhány évvel ezelőtt a siklósi kerámia-, majd a villányi szobrászszimpóziumok adták. Igaz, nyomukban jó ideig nem lépett senki. Pedig a Képzőművészek Szövetsége nem is kevés energiával igyekezett meggyózni a városokat: próbálják követni a Baranya megyei kezdeményezéseket! Alakítsanak ki adottságaiknak, vidéküknek megfelelően képzőművészeti szimpóziumokat, alkotótáborokat, hiszen mindez, mint a baranyai példa is bizonyltja, egész sor előnnyel jár. Vitathatatlan, hogy Siklóson és Villányban sajátos karakterű, sikeres müvésztelepek nőttek fel Utóbbit az UNESCO is támogatja. VHiányban egy elhagyott kőbányát kaptak annak idején a szobrászok. A meghívott művészek, köztük több külföldi vendég ls. a szabad ég alatt faragják ki müveiket. Elkészültük után — kötetlen körülmények, természetes díszletek között — a szobrok a helyszínen maradtak. A szabadtéri szobormúzeum igy évről évre gazdagodó gyűjteménnyel várja közönségét. Mindez ma már valóban nem újság, hiszen hallott róluk az egész ország. Am az „ég alatti múzeumot" azóta is a látogatók tízezrei keresik fel télen, nyáron. A művészet és a közönség régóta keresett, sajátos kapcsolata bontakozott ki Villányban! Amennyiben a látogatók a nyári hónapokban érkeznek a helyszínre, az egykori kőfejtőbe, alkotó munka közben „érhetik tetten" a szobrászokat. Olvas fajta párbeszéd alakul igy ki a művész és közönsége között, amilyenről eddig csak álmodoztak az alkotók. Villány egy évtized leforgása alatt meggyőző módon bizonyította: szélesebb körben — ha úgy tetszik, tömegméretekben is elképzelhető a művészet, a művész és a közönség intenzív, elmélyült kapcsolata. A kulturálódásnak rendkívül figyelemreméltó jelensége ez! Értelmeznünk kell felismert lehetőségeit. A képzőművészeti nevelés, izlésfejlesztés ugyanis egyike legbonyolultabb, legösszetettebb feladatainknak, hiszen tapasztalatból tudjuk, eredményeket elérni csak hosszú idő alatt és csak szűk körben volt eddig lehetséges. A villányi, a siklósi példa nyomán tavaly már Nyíregyházán, Egerváron, Kecskeméten, Salgótarjánban. Nagyatádon, Hajdúböszörményben és Kiskunhalason is követték, vagy az idén követik a baranyaiakat. Kőszobrász-, kerámikus-, zománc-, festő- és grafikus-, faszobrisz-szimpóziumok jöttek létre. Ezen a nyáron még nagyobb számban működnek majd az új keletű művésztelepek, alkotótáborok az országban. Pezsgő művészeti életet, idegenforgalmat és nem utolsósorban helybéli gyűjteményt, kis múzeumot eredményezhet mindez a rendező városoknak. A meghívott művészek ugyanis, szóbeli kikötés alapján, egy-egy müvüket a helyszínen hagyják a vendégként töltött néhány hét ellenszolgáltatásaként. Terebélyesedik, meghittebbé válik a művész és a közönség kapcsolata. Városaink ily módon utat nyitnak egy igen egészségesnek ígérkező művészeti életnek, mint amilyen már kialakult a szomszédos Jugoszláviában, Lengyelországban és másutt. A szimpóziumok széles körű terjedése szükségessé teszi azok koordinálását. Az alkotótiborok Ugye ma már nemcsak a művészeti életé, de a társadalomé is. Elkerülhetetlenül fontossá vált a társadalmi irányításuk és ellenőrzésük. Ezért is alakult meg az elmúlt hetekben a Képzőművészek Szövetségének szimpóziumbizottsága. A szimpóziumok jó ügyet szolgálnak! S amenynyiben megvan a kibontakozásukhoz szükséges alap. zöld utat kell nyitni előttük. Alakítani az újakat, és új utak, lehetőségek keresésével frissíteni a meglevőket, hogy mielőbb lényeges részévé váljanak művelődéspolitikai céljaink végrehajtásának. SZCMANN BÉLA — A kézenállás — ismételte. Bejött a feleségem is. — Mi történt? Miért kiabálsz? — kérdezte. — Mi történt? Nézd csak meg az ellenőrzőjét — nyújtottam a feleségemnek. — Tessék! Nézd csak meg. Hát nem szégyen, hogy egy Kanyuk Farkó kettest kapjon tornából? Mert nem tud kézenállni... Hahaha... — nevettem. — Kézenállni nem tud!... Pedig meg kell tanulni kézenállva táncolni is, mert ilyen az élet, érted, máskülönben a fejed tetejére is állhatsz, akkor sem viszed majd semmire az életben. Nem tud kézenállni? Hallottak már ilyet? Hát hogy akarsz te boldogulni az életben, ha még kézenállni sem tudsz? — Ugyan szívem, ne túlozz, és ne ijesztgesd a gyereket. Majd megtanulja. Igaz, Ferkó? Ferkó bólintott — Meg, persze, hogy meg! De mikor. Ha ötvenéves lesz. Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart! — hadonásztam. A fülem is vörös lett, olyan ideges lettem. Arcom égett. Tátott szájjal bámultak rám. Elfordítottam a tekintetemet. Kinéztem az ablakon. Fülemben az előbb mondott szavak csengtek-bongtak: „Amikor én ilyen gyerek voltam, kézenállva jártam körül az udvart." Pirultam. Égett az arcom, mert hirtelen eszembe jutott, hogy milyen gyámoltalan voltam kicsi koromban. Sosem tudtam magam felhúzni a nyújtón, a kötélen egy métert sem bírtam felkapaszkodni. Kézen meg sohasem álltam. Egyszer próbáltam meg, akkor is lezuhantam, mert úgy éreztem, hogy a fejembe tódul a vér, és elszédülök. Amikor felálltam, azt hittem, hogy kificamodott a nyakam, és mindenem fájt. Tornaóráról, ha lehetett, mindig meglógtam. Kegyelemből engedtek át. De hogy mondjam meg ezt most a fiamnak? Mit mondjak, neki? Hogy én is olyan gyámoltalan voltam, mint ő? Hogyan neveljem akkor? Hiszen bármikor a szemembe mondhatja, hogy te sem voltál különb, akkor meg mit akarsz? Visszafordultam. Feleségem és Ferkó még mindig mozdulatlanul állt. Csodálkozva néztek rám. De ebben a csodálkozásban már büszkeség is volt. — Csakugyan? — kérdezte a feleségem. — Igazán apa? — csillant meg a Ferkó szeme. — Igen — vágtam id hetykén. A feleségem félrebillentette a fejét, felém lesett. — Akkor nincs semmi baj, szívem, mutasd meg Ferkónak, hogy kell csinálni, aztán begyakorolja, és jelentkezik, hogy már tudja. Azt az egy kettest még könnyen kijavíthatja. — Hogy én mutassam meg? — kiáltottam. — Hát mi vagyok én? Tornatanár? Azt hiszitek, más dolgom sincs, mint hogy itt, nektek kézenálljak? — Ugyan, szívem. Ne légy olyan ideges. Felesleges. Megmutatod Ferkónak, hogyan kell csinálni és kész. Sajnos én sohasem tudtam a kézenállást Feleségem széttárta a karját. Tekintetével meg biztatott — Na, mutasd meg! Ferkóra loptam a tekintetemet Feszülten figyelt. Várta a mutatványt Hát csakugyan azt hiszik, hogy most hipp-hopp, kézenállok? Hiszen egy fél méterre sem tudom felemelni a lábamat. — Ugyan, kérlek — tértem ki a bemutató elől —, hát hogyan képzeled? — O, ne kéresd már magad annyira — mondta a feleségem, és elhúzta az asztalt hogy nagyobb hely legyen a szoba közepén. A fiam közelebb lépett. — Mutasd meg, apa, és én fa megpróbálom, utánad. Szeme csillogott Most mit tegyek? Nevettessem ki magamat? Nem, nem lehetek előtte nevetséges. Rajtakaptak! Már százszor, százezerszer megbántam, hogy hencegtem. — öreg vagyok én már ahhoz — mondtam fölényesen. Azt hittem, hogy így visszavonulhatok. — Hahaha, apa. hogy te öreg vagy ; röhögnöm kell. — Ferkó! — kiáltottam rá. — Mi van? Csak mondom, hogy nem vagy öreg. — Igaza van Ferkónak. Ne kéresd már magad. — Hát jó — mondtam dühösen. — Meg akarod tanulni a kézenállást? Meg' Akkor el a kisasztalt a fal mellől. Mert gyakorolni csak ott lehet Eltoltuk az asztalt. Ledobtam a zakómat — Na. gyere Ide. Így, Ide teszed le a tenyeredet — mutattam meg pontosan a helyet —, aztán felrúgod magadat — Fél lábamat a magasba emeltem. A vér a fejembe tódult Azt hittem, elszédülök. Arcom olyan piros volt mint a pipacs. Feleségem nyugtalanul nézett rám. Ferkó meg mohó kíváncsisággal leste minden mozdulatomat Lehajtottam a fejemet Meg kell mutatnom — szorítottam össze a fogamat — Meg kell mutatnom — Ismételtem gondolatban. A szőnyeget néztem, tenyeremet összedörzsöltem. Menekülni szerettem volna, de már nem tudtam, hogy merre, hova? Ott álltam két várakozó tekintet és a tekintély fala között és nem Harminc év képekben .IV „ < * • A szociáldemokrata párt vezetőségének balszárnya 194S nyarán elfogadta a kommunisták régi ajánlatát, és az egyesü lés mellett fontait állást. , Aa elhatározás ezak megpecsételte azt, ami a munkásság tömegei között a valóságban már végbe mai*