Délmagyarország, 1974. december (64. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-08 / 287. szám

VASÁRNAP, 1974. DECEMBER 8. ———— kerüljenek a gazdaságba. A szét nem választható, vagy maradék hulladékot is lehet azonban hasznosítani. A 8-as kutatási program keretében az egyéb célra már nem hasznosítható szemét megsemmisítésének legjobb megoldásait is keresik. A szemét elégetése pl. — ha jó az égetőberendezés konstrukciója — megoldható úgy, hogy a levegőt nem vagy alig szennyezi, és közben — hőenergiát ad. Elkészültek már pl. az első magyar szemétégető mű tervei, amelyet Budapesten építenek fel. Ebben naponta 1200 tonna szemetet égethetnek majd, és az így nyert hővel 10—12 ezer lakást lehet fűteni. A felesleges szemét másik. Igen hasznos „eltüntetési" módja a mezőgazdaság számára jelentős — a komposztálási megoldás. Nem véletlen, hogy pl. a Szovjetunióban csaknem 30 városban szemétkomposztáló üzem felállítását tervezik. A szemét szervestrágyává alakítva a városi és ipari hulladékban rejlő szervesanyagokat visszajuttatja az anyag természetes körforgásába, ezzel segít megőrizni a talaj termőképességét. A magyar gazdaságnak különösen .< hasznos, hogy a nemzetközi program keretében gyorsíthatja ezt a munkát: az értékes nyersanyaghulladék megmentésének, visszaszerzésének tudományát, technikáját fejlesztve. A magyar iparban ugyanis az acél-, a papír-, a textilhulladék felhasználási aránya az európai átlagnál alacsonyabb. Keressük a iobb megoldásokat Érdemes tehát gondolkodni a legtöbb vállalatnál — most. az ötödik ötéves terv összeállításakor —, hogy a magyar gazdaságban a hulladék útjának, felhasználásának korszerűsítéséhez mivel járulhatnának hozzá. Felesleges bizonygatni, mennyire közös érdek ez, elég csak a hazai ipar nyersanyagimportjának nagyságára, a beszerzési árak alakulására gondolni. Tudniillik, ha már a gyárakban — ahol a bőr-, a fa-, a papír-, a fém-, a gumi-, a textilhulladék tulajdonképpen még teljesen tisztán, a gépeknél még semmivel sem keveredve megjelenik ,— jobban odafigyelnének a műhelyekben a brigádok arra, hogy mi történik a lehullott anyaggal: akkor máris sokat tettek a szakszerűbb begyűjtésért — amely a szervezettebb hulladékgazdálkodás alapja. Ha nem engedik keveredni az értékes és értéktelen hulladékot —, és úgy gyűjtik össze, és úgy adják tovább a begyűjtőknek, ezzel máris rengeteg érték megmentésében segítenék hozzá a népgazdaságot. Mi tagadás — mert a nagyvárosi hulladék kétharmada a háztartásokból kerül ki — különböző társadalmi programok is sokat használhatnának a hazai hulladékgazdálkodás fejlesztésének. Léteznek országok — pl. az NDK —, ahol széles körben —s társadalmi mozgalomként szinte — már a lakosság igyekszik megkönnyíteni a hasznosítható és a használhatatlan szemét szétválasztását: külön gyűjtve — sok házban, háztartásban — a fémet, a papírt, az üveget... Ezzel megpróbálkozhatnánk mi is. Különben is minden plusz — figyelmességben. fegyelmezettségben, szervezésben vagy fejlesztésben —, amelyet nagyvárosaink és üzemeink hulladékainak hasznosítására fordítunk — bizonyosra vehetjük — kamatostól visszatérül környezetünk épségében, és egyre dráguló anyagkészleteink megtakarításában. GERENCSÉR FERENC A

z a Vilma az oka mindennek — mondta a fiatalasszony morcosan. Alacsony, barna homloka még jobban elsötétült. — Ö csalta fel magát Pestre. Addig jó volt anyámnak otthon is. Most meg csak ez a Pest. Csak itt tud meglenni. Bajóné az ágyú végében, a rácsos támlának könyökölt, s nézte a lányát, aki egyenes háttal, támaszkodás nélkül ült a felkínált széken. Vastag karján, erős mellén megfeszült a kötött kardigán, amit deréktői lefelé már nem is gombolt be. A sötétszürke szoknyát láthatóan kihízta, erősen megfeszült domború hasán, és vaskos combjain. — Ne hibáztassátok ti Vilmát, • nincs annak semmi köze az én dolgomhoz — mondta azután. — Csak éppen a pesti cimeket adta meg, hová forduljak, hol kapok munkát, meg lakást. A fiatal nő tekintete egyik ágyról a másikra ugrott, a munkásszállás szobájában. — Ez kell anyámnak? — kérdezte. — Hogy hatodmagával háljon? öt idegennel? Otthon velünk lehetne. A lányaival, meg az unokákkal. Vénségére lett ígyrajáró? Az asszony tűnődve nézett rá. Látta bezárt, mégis indulattól rángó, beszédes arcán, összehúzott szemét, a szoba mélyéből gyorsan visszatérő, s makacsul lesütött tekintetén, hogy a friss, habos nylon függönyt, a futószőnyeget, s a közösen vásárolt kis állvány virágos cserepeit nem akarja észrevenni. — Nem mindenki idegen, akivel nem vagyunk rokonságban, Ilus — mondta. — Meg azután otthon sem aludtam én soha egyedül, Erzsinél. Csak mindig a három kicsivel, abban a csepp szobában. — Mert szűken voltak — felelt a lánya. Magánál ezt ki tudná jobban? De hogy az új házukat megépítették... — Abban is a gyermekekkel szorultam össze — mondta az asszony. Julikával még egy díványon is. Hol az egyik ébresztett fel, hol a másik. Soha egyetlen éjszakát én végig nem aludtam. Ilus megint az anyjára nézett, sötét megbántottságot csillantó szemével. — Hiszem, gyermekekkel nin-1 csen másképp — morogta. Nyelt egyet, mintha ingerülten kikívánkozó szavakat nyomott volna vissza. Azután mégis kimondta: — Az semmi, hogy megkapott minden szükségest? Hogy gond nélkül élt? Az anyja megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szemrehányó arcát. Szerette volna megmagyarázni, hogy igenis mindig hiányzott neki valami, azon túl, hogy fedél volt a feje fölött, hogy eleget ehetett a tulajdon főztjéből, s hogy időnként új ruhát, cipőt kapott idősebb lányától és vejétől. Ez a furcsa és nyugtalanító hiány már az ura életében jelentkezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bizonytalanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellenőrizhetetlenül formát vált, sűrűsödik, foszlik, áttetsző lesz, szinte láthatatlan — mégis szüntelenül ott van a lélek egén. Majdnem harminc esztendeig hallgatott az iszákos, szertelen, verekedő ura mellett, 'és hallgatott azután is az idősebb lányánál. Nem úgy, hogy nem szólt, hiszen beszélhetett eleget. De valami,, vagy valaki örökös némaságra kényszerült benne. Egy szinte külön lény, akit nem ismert, de aki mégis, valami különös, sajgó fájdalommal, azzal a tizennyolc éves. a távoli fiatalság köde mögött rejtőző teremtéssel kötődött össze, aki valaha volt, s aki nesztelen és észrevétlen elsüppedt benne, mintha akarata ellenére élve eltemették volna. El ke'lett n°kern iönnJ hazulról, nem maradhattam otthon tovább — mondta hangosan a lányának. Ügy érezte, hogy ezzel megvallotta neki a kifejezhetetlent is, hogy ezekben a szavakban minden benne van. De Ilus arca nem változott, megközelíthetetlen, zárt és indulatoktól átjárt maradt. A folyosóra nyíló aitó hevesen feltárult Hátrakötött hajú, fiatal, szőke nő szaladt be, papucsban, hosszú fürdőköpenyben, amit félkézzel fogott össze a melle alatt. Amikor a vendéget észrevette, megtorpant: — Én csak azért, Marika néni... nem akarok sokáig zavarogni ... de Zsófi szeretné tudni, befizet-e a vasárnapi autóbuszkirándulásra. Mert, hoey sok a jelentkező, és éppen azért... — Befizetek, hogyne fizetnék be — felelt az asszony. A szőke nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint aki tudja, hogy egyikük számára most a szoba külön életén túl lüktető valóság jelentkezett, s azzal egyedül kell szembenézni. Bajóné felfogta ezt a tapintatot, s ő is elfordult, hogy jelezze: csakugyan így áll a dolog. Pillantása a szatyorra siklott, amit lánya a szék lábához támasztott, s amit jól megtömtek, mert az olda'a kidudorodott, s vászonnal letakart domború teteje a fogók közepéig nyomult. „Nekem hozott hazait. Vajon ideadja-e?" — gondolta Bajóné. — Hát ez... ez kell anyámnak, néni az unokái — szólalt meg Ilus keserűen. — A kirándulás, mozizás, meg a jóég tudja még mi. — Dehogy is... Csak hát itt adódik az ilyesmi... — mondta az asszony. Ha úgy akarom, megyek, ha úgy akarom, nem. Lánya szemrehányón nézett rá, mintha valami eddig rejtett, s most napvilágra kerülő bűnét ismerte volna meg. — Hát ezért... morogta megbántottan. Igen, hát ezért. Ezért is. Hogy CSEMNICZKY ZOLTÁN RAJZA mehessen, ha kedve támad, és maradjon, ha úgy tetszik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem érti. Harminchét évig nem ismerte ezt az örömet. Meg azt, hogy saját pénze van, és arra költi, amire akarja. Erről sem lehet már lemondani. — Szeretem én az unokáimat, hogyne szeretném — kezdte lassan. — Csak hát belefáradtam. Ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vigyáztam én, most már... — A téglacipelésbe nem fáradt bele? — vágott közbe izgatottan, robbanó indulattal Ilus. Hidegbemelegbe, szélbe-esőbe... abba nem fáradt bele? — Az más — felelt az anyja —, az egészen más. Hogyan fejezze ki, miért más? Maga se tudja pontosan. De az, ahogyan kötelességévé vált a hajnaltól hajnalig tartó családi szolgálat, ahogyan aggódva igyekezett lányának, vejének kedvére tenni, és minden percet kihasználni — olyan volt, mint égy prés, ami egyre tűrhetetlenebből nyomta, szorította a testét-lelkét. — Az más... — ismételte meg sóhajtva attól a tehetetlenségtől, hogy nem képes belső érzéseit, gondolatait pontosan kifejezni. — És éppen most — kezdte ismét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a szavakra és még inkább a tulajdon gondjára figyelt. — Éppen most, amikor mi is építeni akarunk, és ... — Csak nem "Vagy megint állapotos? — kérdezte az asszony. Tekintete a kardigán széthúzó szárnyai között emelkedő domborulatot tapogatta körül. — A harmadik hónapban vagyok — válaszolt Ilus, az iménti megbántottsággal szemlében, és nagy, barnán fénylő arcán. — Meg építünk is. Erzsinek eldajkálta mind a' három gyerekét, hogy dolgozhasson az új házon nyugodtan. Nekem miért nem? Én alábbvaló vagyok? Nekem miért nem teszi meg? Két év se kell, és készen lesz a házunk. Anyámnak ls öröme lesz belőle. Hát ez az. Gyerek, építkezés. Először az ura sodorta el a maga zaklatott, ijesztő életével. Azután Erzsi meg a veje azzal a nagy, lélegzetet elfojtó sietséggel. Három gyerek, munka szakadásig, a filléres takarékosság, azután az építkezés, az új, nagy ház, az új bútorok. Most meg Ilusék rohannak amazok nyomában, örökké az ő lihegő előretörésük szelében élni, tartani a lépést, az egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá, az ő háztartásvezető, gyereket gondozó munkájára terveztek el mindent. Még két esztendőt kívánnak tőle. Ezért utazott ide Budapestre, a munkásszállásra Ilus. — Nem lehet — ingat+a a fejét, nem lehet. — Amit abbahagyott az ember, azt már nemigen lehet újrakezdeni. Amit bírtam megtettem. Most már... a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh és az értetlenség fintora lánya arcán megfájdította a szívét. Mégsem mondhatott egyebet. Mint, aki véglegesen döntött egy végtelenül fontos doloeban, s érzi. hogy a döntést semmiképpen nem lehet megmásítani. — Tudtam, tudtam. Erzsit mindig jobban szerette nálam. Pedig az ő ura, meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig megmaradhatott volna. De náluk? Ki tudja. — Ne haragudjál... mondta az asszony. — Dehogy ís szeretem én Erzsit nálad jobban. Csak hát... Csak hát... haláláig most már élni akar. Ezek a furcsa szavak tolultak a szájára, de restellte őket kimondani. Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de valahogy mégis annyira igaznak, hogy el kellett mosolyodnia. — Hát szervusz, isten áldjon — mondta a felcihelődő Ilusnak. — Csókolok mindenkit. Nemsokára hazalátogatok, és viszek valami szép ajándékot a gyermekeknek. Megölelte a lányát, jobbrólbalról megcsókolta kitüzesedett arcát. Ilus. haragtól és gondtól sötéten, csukott szájával éppen csak megérintette az övét. Azután kezébe fogta a szatyrot, és nyomában az anyjával, nehéz, kemény léptekkel elindult az ajtó felé. Ügy lépett ki a folyosóra és úgy ment rajta végig, hogy egyszer sem fordult vissza. BIHARI KLÁRA