Délmagyarország, 1974. augusztus (64. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

8 VASÁRNAP, 10"I- AUGUSZTUS 11. S

zeged ipara előtt éppen olyan perspektíva áll, mint szocializmust építő hazánk egész ipara előtt. Fogalmazzunk úgy, ahogyan a közgazdászok meghatározták az iparpolitikát, amely nem más, mint „az ipar működését, irányítását, szerkezetét, fejlesztését és a munka megosztását, nemzetközi kapcsolatait összefoglaló elvek és intézkedések egysége. Az iparpolitika az általános gazdaságpolitika része. Az iparpolitika a belső és a nemzetközi viszonyok, a fejlődés, különösen a műszaki fejlődés, valamint az osztály viszony ok alakulásának megfelelően változik. A szocialista államok iparpolitikájának első korszakát általában a szocialista iparosítás jellemezte. A későbbiekben — a hosszú távú tervekben foglalt elvek szerint — az ipar szerkezetének javítása, a műszaki fejlesztés meggyorsítása, a nehézvegyipar fejlesztése, az automatizálás, a regionális ipari bázisok kiépítése, az ipari szervezés és irányítás tökéletesítése váltak az iparpolitika súlyponti feladataivá." Környezetünk iparának fejlődése átlépett az első fázison, a szerkezete ugyan magán viseli még a hajdani történelmi és társadalmi viszonyoknak az itteni ipar megszületésekor hagyott anyajegyeit, de bizonyos belső szerkezeti változásokon máris átment. Ezt bizonyítja, hogy az élelmiszeripar és a könnyűipar mellett megjelent nehézipar (vas- és műszeripar is), bár a szegedi medence olaját és gázát nem helyben dolgozzák fel, hanem a rnár korábban kialakított és jelentősen fejlesztett olajfinomítókban vagy a vegyipari bázisokban. A távoli jövőre nézve kár volna jóslásokba bocsátkozni, maradjunk a realitásoknál, annál, hogy Szegeden is véget ért az iparfejlesztés extenzív korszaka, s csak az intenzifikálással lehet továbbhaladni. Egyet már most tudunk: a munkaerő létszáma a következő két ötéves tervben, de azt követőkben sem növekszik. Igaz, a hajdani „Ratkó-hullám" most lépett a családalapítók táborába, de utódaik legfeljebb húsz év múlva válnak munkaképes polgárokká. De ha csak ennyiből állna az egész, nem volna különösebb baj. Azonban az ipar strukturális változása, az állandóan növekvő életszínvonal az, úgynevezett harmadik ágazatnak, az infrastruktúrának (szolgáltatás) ad új feladatokat. Csak az automatizálás, a műszaki fejlesztés gyorsítása, a szervezés javítása segít majd a gondokon. A számvetést nem szabad a tényektől elvonatkoztatni és szebbnek festeni, mint amilyen: a szegedi ipar technikai, technológiai színvonala a korábbihoz képest ugyanolyan sokat fejlődött, hogy aki harminc évvel ezelőtt látta a Tisza medréből kiemelt újszegedi szövő- ós fonógépeket, az bizony nehezen ismerne rá a mai korszerű szövőüzemre, mivel a hajdani fagerendás csarnok helyett éppen a múlt évben avatták fel az újat, a 350 automatikus (csehszlovák és belga gyártmányú) szövőgéppel ellátott, légkondicionált üzemet, ahol a 10 ezer négyzetméter alapterületű csarnok tágassága és tisztasága t^épes a mai kor emberének igényéit kielégíteni. De visszatérve a gondolat elejéhez: kevés még a szegedi iparban az automatikus gyártósor, a gépek és a villamos energia felhasználásának aránya. Az összes munkások felinek sincs szakmunkás képesítése, illetve nem szakmunkát végez, hanem betanítottés segédmunkás. Nagy még a kézzel végzett munka aránya, az anyagmozgatás és a nehéz fizikai munka hányada az összes termelőtevékenységen belül. A szegedi iparban a munkagépek közvetlen meghajtására használt erőgépek és az összes villamos motorok teljesítőképessége 83—85 ezer kilowatt, a felhasznált villamos energia menynyisége pedig évenként 120 millió kilowattóra. Ez a modernebb technikájú iparban jóval nagyobb. Ám a szegedi ipar előtt biztos perspektíva áll, a jövő további fejlesztést kér az ágazatoktól. Az első lépéseket már megtették néhány gyárban, hiszen megkezdődött a szalámigyár rekonstrukciós beruházása, amelynek következtében néhány év múlva a jóízű Pick szalámiból évente nem 500, hanem 1000 vagon készülhet el. Jól halad a kenderfeldolgozó ipar gépparkjának korszerűsítése, s egyre több lesz ebben a hagyományos iparágban is az automatikus gépi berendezés. Sok közgazdasági és ipari szakember fogalmazott már úgy Szegeden, hogy az itteni iparnak színvonalában, szerkezetében és korszerűségében is oly fokot kell elérnie, amilyen szinten a város tudományos — humán és természettudományos — karakterét emlegetik. Ezt érdemes megcélozni és az egyetemi kutatókkal, tudósokkal együttműködve tenni érte mindennap egy keveset. Irta: GAZDAGU ISTVÁN, SZÁVAY ISTVÁN. TÓTH BÉLA Fényképezte: ÁCS S. SÁNDOR (reprodukciók), DR. BENEDEK LÁSZLÓ. LIEBMANN BÉLA, SOMOGYI KÁROLYNÉ Szerkesztette: FEHÉR KÁLMÁN Az ipar távlatai Az ötödik ötéves terv első esztendejében mindennel készen Az élelmiszer- és a könnyűipar melictt megjelent a nehéz- Tavaly avatták fel az újat, a 350 automatikus szövőszékkel lesznek, azután a nyugalmas termelés következhet ipar, a vas- és műszeripar is felszerelt, légkondicionált üzemet (Folytatás a 7. oldalról.) gyon jó minőségű szegedi olaj. Teltek a tartálykocsik és a tartályhajók is útnak indultak. — Azt hittük, beválik a vízi út — mondja —, de sajnos nem sikerült. A Tisza télen befagy, tavasszal megárad, nyáron pedig majdnem kiszárad. Két év alatt 10 ezer tonna ment el hajóval Jugoszlávián át Százhalombattára. Maradtunk a vasútnál. Jelenleg a vasútra sincs szükségünk, távvezetéken keresztül folyik az olaj a feldolgozóba. A feltáró- és kutatóüzem 1966ban nagyarányú munkához látott, fúrótornyainak zömét — öszszesen 29 darabot — a szegedi medencébe helyezte. A legjobb fúrómesterek dolgoztak a Tisza és a Maros mentén, köztük Vad János föfúrómester, aki 1970-ben Állami-díjat kapott. Akkoriban mint rekordert jegyezték. A harminchatos fúrási ponton, ahol az emlékezetes eredményt elérték: egyetlen nap alatt 783 métert fúrtak a föld mélyébe. x Mii ad az olajmezö? Vad János alacsony, inas férfi. Az ilyen alkatú emberekre szokták mondani, hogy szívós, erős, sokat kibír. Sokkal többet, mint a látszat. Falujában, édesapja mellett kitanulta a kőműves- és ácsmesterséget. Aztán hátat fordított tanult szakmájának és beállt segédmunkásnak az olajosokhoz. Ez pontosan huszonhét évvel ezelőtt volt, akkor ünnepelte tizennyolcadik születésnapját. Hozzávetőlegesen 700 ezer métert fúrt már a földbe, s legalább huszonöt helyen dolgozott az országban. Ment a fúrótornyokkal. — S a család? — Vittem magammal őket — mondja és feltolja homlokán a sisakot. — De most végre letelepedtünk, lakást kaptam Szegeden. — Mennyi a fizetése? — Négyezer körül. — Elmenne valamelyik gyárba, ha ennyit keresne? — Nem. Rabnak érezném magam a négy fal között. — Mit szeret ebben a munkában? — A sikert és az eredményt. Hiába hiszik sokan, hogy a fúrások mind fegyformák. Ez csak a látszat, bizonygatja. Minden kútnál más-más a munKa, az érzés. Amikor a magot kiveszik, megtörik, szagolják, forgatják a fényben, s majdnem olyan pontos véleményt mondanak, mint a laboratóriumi műszerek. Persze nincs mindig siker. — Akkor káromkodunk egyet. Az olajmérnök másképp fogalmaz: — A negatívum is eredmény, mert megtudjuk, hogy ott, azon a ponton nincs szénhidrogén. És a rekord? — Az nem megy mindennap. — Akkor minek csinálták? — Mondhatnám azt is, hogy virtusból. Kipróbáltuk, mire vagyunk képesek. Sikerült magyar rekordot elérni. Ennyit még nem fúrtak tizenkettő-cgynegyedcs vésővel hazai földön. A mérnök mondja: — A jelenlegi technikával és szakismerettel ez az emberi teljesítőképesség határa. Azon a napon úgy dolgoztak, mint a megszállottak, ahogyan nem lehet csali egy alkalommal dolgozni. Később túlszárnyalták ezt a rekordot is, hiszen Leginszki István főfúrómester és „fiai" azóta 12 nap alatt 2 ezer métert értek el. A kutatómunkát 1968 végére befejezték. A szegedi szénhidrogénmező nacionáléja: hetvenöt négyzetkilométer terület Algyő és Tápé térségében, a Tisza és a Maros találkozásának vidékén. A szénhidrogén több rétegben, egymás fölött helyezkedik el. A kutakat két-háromezer méteres mélységig fúrták. A „találati arány" világviszonylatban is nagyon jó, száz fúrás közül alig három-négy a meddő. A kőolaj minősége kiváló, a földgáz kalóriaértéke tízezer körül v'an. Mennyisége ugyancsak megfelelőnek mondható ahhoz, hogy komolyabb pénzösszeget fektessenek be kitermelésbe. Amikor „körültapogatták" a szegedi medencét, elkészült a mező teljes művelési terve is, amelynek fő célkitűzése az, hogy a szénhidrogénkincs termelése a legoptimálisabb legyen. A terveket magyar szakemberek készítették. 1967 februárjában a Gazdasági Bizottság 3,2 milliárd forintot biztosított az algyői beruházásokra, ebből kellett finanszírozni a termelést, a rezsit és a kommunális létesítményeket. A berházási összeghez igazodó termelési feladatot is pontosan meghatározták. Később, az 1970es esztendőben, a szegedi olajprogram végrehajtására szánt összeget felemelték 6,2 milliárdra. A beruházások befejezésének határideje 1976. december 31. Mit ad azért a szegedi medence? A feltárt szénhidrogénkincs lehetővé teszi, hogy körülbelül 40—50 esztendeig termeljenek. Mennyit? Évente 1 millió tonna kőolajat, 2 milliárd köbméter földgázt, 124 ezer tonna propánbután gázt, 210 ezer tonna gazolint és 70 ezer tonna izobutánt és izopentánt. A termelés két szakaszát lehet elválasztani az ötéves tervek szerint, 1965—70-et, majd 1970—75-öt. Mi valósult meg az első időszakban? 1970 végéig elköltöttek a jóváhagyott összegből 2 milliárd forintot. Addig — 1966—1970 — termeltek 2.3 millió tonna kőolajat, 430 millió köbméter földgázt. A termelés átvett 300 olaj- és gázkutat (a végleges szám ugyan 840—850 kút lesz, de kutatni már nem igen kell, inkább csak „sűríteni"). Felépítettek körülbelül 50 kilométer hosszúságú közutat, 15 kilométer vasúti pályát, epitik a beivizet elvezető csatornarendszert, elkészült a villamosvezeték több trafóállomással, kiépült a mező csőhálózata és gyűjtőrendszere. tíz tankaliomás és egy főgyűjtőállomás. Az 1971-es esztendőben befejeztek az 1,2 milliárdba kerülő gázüzemet, amelynek a napi kapacitása kereken 1 millió köbméter gáz feldolgozása, kiépítették a mező vízrendszerét is. s jelenleg már 13 olajkútba tudnak vizet visszanyomni. de később naponta 10—il ezer köbmeter vízre lesz szükségük a termelésnél. Elkészült a 600 millió forint értékű „re-'sikomplexum": raktárak, műhelyek, javítócsarnokok, öltözők, fürdők, konyha és étterem, műhelyirodák. A létszám már nem növekszik A negyedik ötéves terv idején 3,8 milliárd forint áll rendelkezésükre, hogy 1976-ra már csak az utolsó simítások maradjanak. Ha befejeződik a beruházás, akkor megszűnik a jelenlegi „sürgés-forgás" és évtizedeken ál nyugodt termelőmunka folyhat a szegedi medencében. A 850 kút olaját és a feltörő földgázt a pókhálószerűen kiépített csőhálózat összegyűjti és „betáplálja" a távvezetékekbe, hogy eljusson a feldolgozóiparhoz, illetve a fogyasztókhoz. S az emberek? Honnan jöttek, hogyan élnek, milyen körülmények között dolgoznak? Juratovics Aladár adatokat sorol: — A huszonöt pionír száma 1966 végére nyolcvanhárom lett. • Aztán így alakult a létszám: 1967-ben 657, 1968-ban 1100, 1969-ben 1610, 1970-ben 1650, 1974-ben 1700 ember. Amint az utolsó számadat is mutatja, már nem növekedett a létszám és a jövőben sem változik számottevően. Hogy honnan jöttek? Általában a gyakorlott szakemberek jöttek át a zalai olajmezőről. Sokan érkeztek az alföldi lelőhelyekről, elsősorban technikusok és mérnökök. A többség, a létszám 80—90 százaléka Szeged környékéről került ide. Harminc kilométer sugarú körből jönnek naponta: Makóról, Kistelekről, Üllésről, Baksról, Ásotthalomról és még legalább ötven faluból. Kezdetben szó szerint is lehetett érteni, hogy jöttek-mentek az emberek. Jöttek a „szagra", de gyorsan tovább is álltak az aranyásók, hiszen itt csak olajat és földgázt találtak. A komlói és a sztálinvárosi „hőskor" nem Ismétlődött meg Algyőn, bár a beruházásokon dolgozó építőkkel, szerelőkkel együtt legalább 4—4500 ember dolgozik a medencében. Hogyan élnek? Se jól, se rosszul, de valamivel mostohább körülmények között végzik munkájukat, mint más iparágak dolgozói. A közeliek naponta uutóbuszoznak, s bizony a buszok között még nem ritka a „fakarusz" sem. A távoliak munkásszálláson laknak. Algyő mellett, az olaj mező kellős közepén felépült a barakkváros, amely kifejezéséből csak a barakk szó a rosszízű: a szobákban hárman laknak kényelmes körülmények kőzött. Központi fűtés, fürdők, étkezde, klubszobák. Azok az olajbányászok, akik Idetelepülnek, lakásra várnak. Az eredeti tervek szerint 1000 lakást építenek az olajosoknak. Bár eddig mar elég sok elkészült, még gyorsítani kellene az. ütemet. A fizetések korántsem olyan nagyok, mint ahogyan sokan képzelik, és amilyen híre van. A havi átlagfizetés 1967-ben 1785 forint. 1969-ben 2040 forint. 1970-ben 2120 forint, 1974-ben (előzetes adatok szerint) 2500 forint. Ezek természetesen átlagok, mindenki „benne van", a gépirónőtől a főfúrómesterig. Nem ritka, hogy a fúrótornyoknál 4 ezer forintot is keresnek a szakmunkások. Az ötödik ötéves terv első esztendejében mindennel készen lesznek, s azután a „nyugalinas" termelés következhet: karbantartás és intenzifikálás esztendei jönnek, de ehhez a csendes évekhez minden esztendőben 250 millió forintos befektetésre lesz szükség. Hogy mit kap ezért a magyar népgazdaság? — Évente egymillió tonna kőolajat és 2,5—3 milliárd köbméter földgázt — mondja Juratovics Aladár. — Az ezredfordulóig garantált az olaj, a földgáz még tovább. Vannak még kőolajelőfordulások mélyebben is, az úgynevezett alsó-pannon telepek újabb reményt adnak a kutatásokhoz. Az évszázadokig, mit sem változó alföldi táj egyszerre megváltozott. A hajdani kis falucska, Algyy neve ismertté vált ország-világ előtt. Változik a táj, változnak az emberek. Akik itt éltek és élnek, soha életükben nem köszöntek másképp, mint „Jó napot!" Most „Jó szerencsét!" mondanak egymásnak. Váljék valósággá. V •t