Délmagyarország, 1974. július (64. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-28 / 175. szám

95 VASÁRNAP, 1974. JÚLIUS ÜL. Rendhagyó rendelő Az először erre járó apróbb gyerekek gyanútlanul lépik át a ház küszöbét, mintha vendégségbe mennének. Épp olyan lakóház ez, mint a többi Tarjánban. Az első emeletre jutva táblácska jelzi — az is inkább a szülőknek —, hogy itt található az orvosi rendelő. Fertőzőknek — a fürdőszoba Az előszobában most csak a soron következő anyuka áll, karján kisbabával. Az ajtónyitásra hátralép, hogy a doktornő a szomszédos ajtón be tudjon jutni a konyhába, kézmosásra, ahol éppen pirospozsgás arcú fiúcska várakozik mamája ölében. Fertőző beteg. A többi gyerek változó türelemmel viseli el a várakozás perceit — a nagyszobában. Az itteni öltöztetőasztalok a nagyobbak előtt már minden kétséget kizáróan világossá teszik, hogy tulajdonképpen orvosi váróteremben vannak. Az íróasztal talán csak helyszűke miatt került ide, céljának megfelelően aligha tudják használni a védőnők. A többnyire nagy tumultus és a gyereksírás nem teremt erre alkalmas környezetet. A kisszoba a rendelő, ahol a szülési szabadságon levő kolléganőjét helyettesíti most dr. Gárdián Erzsébet doktornő. Ez a helyiség fő munkaterülete. Mert, sajnos, akad tennivalója időnként a konyhában, a fürdőszobában ÍSL Elkülönítőt miért is terveztek volna egy lakásba? Így a fertőző beteg gyerekeket csak ezekben a helyiségekben tudja ellátni a doktornő. Nem panaszként mondja: — Ügy „lapjára állva" elférünk hároman a fürdőszobában, de amikor megkérem az édesanyát, vetkőztesse le a gyereket, addig én kilépek az előszobába. Amikor az én feladatom következik, helyet cserélünk az anyukával. Előfordult, hogy közben a konyhában és a legkisebb mellékhelyiségben is várt rám egy-egy fertőző beteg gyerek. Szükségmegoldás Nem szorul bővebb bizonyításra: szűkös ez a kis lakás arra. hogy naponta olykor ötven gyereket és ugyanennyi szülőt befogadjon. Nem beszélve arról, hogy tizennégy éves korig a legtöbb beteget a szakorvos e fialak között látja el. Jelenleg nehezíti az Itt dolgozók munkáját, hogy betegrendelés csak délelőtt van. Bizonyára könnyebbséget jelent majd, ha sikerül megvalósítani a tervet, hogy délután is fogadják a beteg gyerekeket. De nemcsak a rendelő méreteivel van baj. A lakás — lakás. Hogy orvosi tevékenységre alkalmas legyen, ahhoz nemcsak nagyobbnak kellene lennie, sok egyéb között például szükség lenne arra, hogy bevezessék a rendelőbe — a félszobába — a vizet. Minderről természetesen hallani sem akarnak az illetékesek: panelelemekből készült lakóépületről van szó, annak egyik lakásáról. S mint köztudott, írott szabály: más célra nem használható fel. Megsértették ezt a szabályt? Meg. De az előírások merev értelmezése, szigorú betartása nem okozott volna-e nagyobb kárt, mint az, ha egy körzet gyermekorvos nélkül maradna? Mert hiába van státusz, ha nincs tető az orvos és a védőnő, a betegek feje fölött. „Szükségmegoldás, de jobb, mint a semmi" — mondja tárgyilagosan dr. Dux Ernő főorvos, és ezzel a doktornő is egyetért a védőnőkkel együtt. Igyekeznek úrrá lenni ezeken a körülményeken, s eddig munkájuk eredménye sem látta kárát a rendhagyó viszonyoknak. „Ez azonban nem kevés erőfeszítésbe került" — mondja a főorvos, miközben fellapozza a táppénzes naplót „Gondolja csak el, míg tavaly 94 anyukát írtak itt ki táppénzre, az idén már 785,-nél tartunk. Ez ugyanannyi gyereket is jelent. Vagy nézzük a rendelési órák számát! Januárban az előírt 73 helyett 93-mat, februárban 66 helyett ugyancsak 93 órát kellett bent lennie az orvosnak és a védőnőknek. Vagyis napi három helyett öt órahosszat tartott a rendelés. Erre jött még a tanácsadás, természetesen. A számok alapján tehát úgytűnik, hogy a területi ellátás tulajdonképpen túlórában történik." Az új épület „Jobb, mint a semmi" — ez kétségkívül igaz. De ne feledkezzünk el arról, hogy Tarjánban van már „valami"; egy nemrégen elkészült új rendelőintézet. Akik annak idején tervezték, nagyon jól tudták azt, amit mi tudunk ma, hogy ez a városrész speciális összetételű. Fiatalok lakják, és teljes felépítéséig csak tovább özönlik ide a szülőképes korban élők tömege. Bármilyen szolgáltatás tervezéséről is van szó, nem a jelenből, és főként nem a múltbeli adottságokból kell kiindulni, hanem a jövő perspektíváiból. Mintha annak a szép vörös téglás épületnek a szellemi atyjai nem gondoltak volna erre. A gyermekgyógyászati szakrendelés máris nehézségekkel látja el a hozzá tartozó két körzetet. Van-e valami remény — kérdeztem dr. Dudás Bélát, a városi tanács egészségügyi osztályának vezetőjét —, hogy belátható időn belül megoldódnak vagy enyhülnek ezek a gondok? A válaszból kiderül, hogy az orvosi rendelőnek ideiglenesen kinevezett lakásra még szükség lesz néhány évig. A tervek szerint Felsőváros első ütemében, 1978 szeptemberében felépül egy új rendelőintézet. Típusterv alapján készül, ami azt jelenti, ugyanolyan lesz, mint a jelenlegi. Jól meggondolták? Chikán Ágnes Budapesti küldöttek Csongrád megyében Mint ismeretes, Budapest centenáriuma alkalmából testvéri kapcsolat alakult ki Csongrád megye és Budapest VII. kerülete között. Most, a szegedi ünnepi hetek alkalmából, mintegy 40 tagú delegáció érkezett szombaton Szegedre. A küldöttség vezetőit — dr. Deák Líviát, a kerületi pártbizottság első titkárát és dr. Aibner Pált, a kerületi tanács elnökét — fogadta dr. Németh Lajos, a megyei pártbizottság titkára. Fővárosi vendégeink megtekintették a várost, a szabadtéri előadást Ma, vasárnap Hódmezővásárhelyre látogatnak. Kubai vendégek Szegeden Magyarországi látogatásuk során tegnap kubai pártmunkások érkeztek Szegedre. Leonel Valder Alonso, a Pinar del Rio megyei Pártbizottság titkára és Renan Ricardo Rodriguez, Oriente tartomány járási pártbizottságának titkára és feleségük Szegeddel ismerkedett. A kubai pártmunkásokat dr. Németh Lajos, az MSZMP Csongrád megyei bizottságának titkára fogadta. Itt-tartózkodásuk során ellátogatnak termelőszövetkezetbe, megtekintik a szabadtéri játékok előadását és a megyeszékhely nevezetességeit. Nemzetközi szakemberképzés a számítástechnikában A számítástechnikai szaki emberképzés biztosítására és a gyakorló szakemberek tájékoztatására új intézmény alakult Budapesten. A Nemzetközi Számítástechnikai Oktató Központ és a Számítástechnikai Tájékoztató Iroda egyesült KSH Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központ néven. Tanfolyamain évente 8—10 ezer hallgató szerez alap- és felsőfokú számítástechnikai szakképesítést igazoló oklevelet. Külföldről, főként a fejlődő országokból is érkeznek rendszeresen a tanfolyamokra hallgatók. A hazai számítástechnikai oktatás és szakemberképzés fejlesztésére ugyanis az elmúlt évben 2,2 millió dollár támogatást kapott a központ az Egyesült Nemzetek Szervezetétől. Az ENSZ-támogatás célja, hogy a hazai intézet nemzetközi oktatóbázissá fejlődjék. A központban a magas képesítésű, több nyelven beszélő oktatók szeptembertől már nemzetközi hallgatóság előtt tartják az első idegen nyelvű tanfolyamot. üj vágányok és lámpák A Lenin körúti és az 1. számú villamosvonal közötti összekötő vágány építéséhez két hete fogtak hozzá. A szegcdi magas- és mélyépítő vállalat az ágyazati munkát, az SZKV pedig a vágányfektetést végzi. A Kossuth Lajos sugárúton közlekedő villamos a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán és az Anna-kúti csomópontban fcdezőjelzővel vezérli majd a forgalmat. Képeinken: Készül az összekötő vágány. — összeszerelik a villamosfedező-jelzőket. Acs S. Sándor felvételei A közös zseb G

azdaságpolitikánk egyik alapvető célja, hogy — a szociálpolitikai meggondolásokat mindig előnyben részesítve — fokozatosan értékarányos árakat alakítsunk ki. Tehát olyanokat, amelyek tükrözik a nyersanyagok világpiaci árának, s az ebben kifejeződő értékének változásait, és az egy-egy termék előállításába fektetett munka tényleges értékét. Hogy miért van szükség erre? Jó példának kívánkozik a fűtőanyagok ára, amely világszerte emelkedik, szeptembertől nálunk is. Azt mindenki tudja, hogy ha a behozatali és a kiskereskedelmi ár között különbség van, ha valamit az üzletekben jóval olcsóbban lehet megkapni — többnyire éppen szociális meggondolásokból —, mint amennyiért külföldön, vagy a hazai termelőtől megvesszük, a különbözetet az állami költségvetés fedezi, vagyis dotációt ad az árura. Mi a csodának kell akkor emelni az árakat, s egyúttal a jövedelmeket is? Vajon miért nem lehet egyszerűen növelni a dotáció összegét? Azért nem, mert ez aránytalanságokra vezet a gazdasági fejlődésben, amely viszonylag rövid távon már az életszínvonalban is megboszszulja magát; s azért sem, mert az indokolatlan dotáció fenntartása — például a fűtőanyagok esetében — szociális egyenlőtlenségekre vezet, s ezáltal az ártámogatás éppen ellenkezőjét érné el eredeti céljának. Érdemes megnézni, hogyan hat a dotáció károsan a gazdasági életre. Például úgy, hogy ha a költségvetésből adott ártámogatással továbbra is alacsonyan tartjuk a fűtőanyagok árát, vajon melyik vállalat fog azzal úgy takarékoskodni, mint akkor, ha többe kerül? Alighanem egyik sem. A felemelt — reális — árak viszont mindenkit takarékoskodásra késztetnek, országosan akár több százezer tonna megtakarítására. Ez nem mindegy nyersanyagban és energiában szegény népgazdaságunknak, mert a megtakarított kőolajjal — energiahordozó és roppant értékes vegyipari alapanyag — nagyon sok mindent lehet kezdeni. S nem mindegy saját zsebünknek sem, hiszen az állam a dotációt az általunk megtermelt nemzeti jövedelemből fizeti. Nem mindegy, hogy pénzünk esetleg pocsékba megy-e, vagy éppen jövedelmünk emelésére fordítják, kompenzálva az árak emelését. Mégpedig nem is akárhogyan kompenzálva, a jövedelmekhez adott 50 forinttal. Hiszen az, aki szénnel fűt és nincs autója, jobban jár. Többet kap, mint amennyit az árak emelkedése elvisz. S ez így igazságos, mert miért járuljon mindenki hozzá az autósok üzemanyagköltségeihez, s a családi házát központi olajkazánnal fűtő ember kiadásaihoz? Szóval, az áremelés, az értékarányos ár kialakítása többnyire a társadalmi igazságosságot is szolgálja, a gazdasági hasznosságon túl. Ez utóbbira mindenképpen ide kívánkozik egy példa. Mezőgazdász ismerősöm, aki odavan szakmájáért, külföldi tanulmányútjáról hazatérve rajongva beszélt arról, hogy az általa meglátogatott országokban milyen hihetetlenül olcsók a traktorok, a mezőgazdasági gépek, s hosszasan verte az asztalt, hogy ezt bizony nálunk is így kellene csinálni. Az már nem jutott eszébe, hogy az ilyen, szinte jelképesen alacsony ár kényszerintézkedésként még csak megteszi, de nem a leghasznosabb módja a mezőgazdaság támogatásának. Mert ki az ördög vigyáz az ilyen olcsó gépekre, s ki törekszik hatékony felhasználásukra? Fejtörés, no meg javítás, gondozás helyett inkább vesznek két-három annyit, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne. Hiszen olcsó! Csakhogy ezt a pazarlást az ország gazdaságának torzulásával kell megfizetni, s azzal, hogy a mezőgazdaság indokolatlanul magas költségei miatt, nyilván alacsonyabbra kell fogni az emberek jövedelmét az egész országban, már csak azért is, mert a termelőeszközök gyártásával indokolatlanul túlterhelt iparnak kevesebb lehetősége marad a fogyasztást szolgáló javak gyártására. Arról nem is beszélve, hogy a gépek ártámogatását a jövedelmeken megtakarított összegekből lehet megoldani. Sokan legyintenek, ha az értékarányos árakról hallanak, mondván: egyszerűbb lenne áremelésről beszélni. Pedig nem így van, hiszen mindenki tudja, hogy a műszaki cikkek jó része egyelőre drágább nálunk értékénél, de hát a rájuk szabott forgalmi adóból fedezi a költségvetés a dotációk egy részét. Emellett nyilván a jövedelmek korlátozására is szükség van. Pedig, ha az értékarányos árakról beszélünk, szólni kell a munkabérekről is, amelyek — többek közt, éppen a dotációk miatt is — többnyire alatta maradnak a tényleges értéknek. Az, hogy fokozatosan megszüntetjük azokat a dotációkat, amelyek immár nem szolgálják szociálpolitikai céljainkat, segíteni fog abban, hogy a munkabért is mindinkább arányossá tegyük a munka értékével. Többek közt ezért is nyílt lehetőség az elmúlt években a munkások, pedagógusok, egészségügyi alkalmazották és az államigazgatásban dolgozók bérének emelésére, vagyis arra, hogy több millió ember bére közelebb kerüljön munkájának értékéhez. Hasonló, de ennél tágabb célt szolgál a fűtőanyagok áremelésének kompenzálására szánt 50 forint is. Jövedelempolitikánk nagyon tudatosan törekszik arra, hogy a közösség mind többet vállaljon magára a sokgyermekes családok gondjaiból. Az, hogy 50 forinttal minden jövedelem emelkedni fog, egyrészt azért igazságos, mert mindenkinek közelebb kerül a jövedelme az általa előállított értékhez, másrészt pedig azért, mert éppen a kisebb jövedelmű, vagy többgyermekes családok esetében — akiknek egyelőre nemigen telik autóra stb. — az 50 forintok nemcsak kompenzálják, vagyis kiegyenlítik, hanem túlkompenzálják kissé az árak emelkedését. M

indent összevetve, az látszik jó megoldásnak, hogy az árakat — ahol csak lehet — arányossá tegyük az értékkel, s a megszűnő vagy csökkenő dotációkból fölszabadult összegeket a jövedelmek szociális szempontokat is figyelembe vevő növelésére használjuk föl. Ez már azért is hasznos, mert így mindenki számára — az üzemek, nagyvállalatok számára is — világossá válik, hogy mi mennyit ér. Az pedig már régen bebizonyosodott, hogy ha a saját zsebről van szó, mindenki, a vállalatok is inkább megbecsülik — jelen esetben például — az olajat, és általában a fűtőanyagokat, mint ha a sokkal távolibb közös kassza, az állami költségvetés viseli a terhek egy részét. Ily módon ugyanis rövid távon nemigen érződik a pocsékolás vagy a fölöslegesen túlzott fogyasztás valódi hatása, mert annak az árát is — együtt a dotációéval — folyamatosan fizetjük mi, valamennyien. SZAVAT ISTVÁN «