Délmagyarország, 1974. július (64. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-18 / 166. szám

(CBTWSRÍÖBt 1937. JÜLIÜS K I 3 Egész életük jobbrafordítóját látták a baksiak az épülő gombaházban. Kecsegtetőbb ajánlattal ritkán adnak el új találmányt, mint ahogy ezt eladták. Belekerül 3—4 millió forintba, és évenként terem 70—80 milliót. Ki ne nyúlna ilyen ajánlat után? Mert amiből a gomba „készül" — a kukoricaszárat — eddig kidobták. Valutát hoz a hulladék — aranyat ér a gomba! Hétköznapi hasonlattal, úgy jártak a baksiak, mint amikor vesz valaki egy autót, rá van írva a papírjóra, hogy 120—140 kilométeres sebességgel mehet, és a végén csak úgy kocog, mint egy pedálos bicikli. Csakhogy ez a gombapalota 10 millióba került! anyag. Százhuszonöt villanymotor dolgozik az üzemben, 1200 forint naponta. És sok pénz kell munkabérre. Ezért csukattam be, amíg jobb megoldást nem találunk. — A • tízmilliós beruházást, ha becsukják, akkor is ráfizetés. Milyen megoldás várható? — Gombát itt nem lehet termelni. Ha társat találnánk, raktárnak vagy hűtőháznak jó' lenne. „BECSAPTAK A TÉESZT" Tóth Ferenc volt akkbr a főmezőakkor BÍZTAK BENNE i — Története van a I baksi gombának — mondja az elnök, Cséri Gyula —, de szomorú története. Szaklapban akadtak egy hirdetésre a fiatal szakemberek, utána jártak, mi lehet belőle. A mi szövetkezetünket minden évben vagy a víz, vagy az aszály, vagy a jégeső veri el, hogyne érdekelt volha egy olyan megoldás, ami időjárástól függetlenül működik, és biztos jövedelmét hoz. — Sokáig épült. — 1970-ben kezdtük, 71. ben már termelnie kellett volna. Jött az árvíz, belvíz, húzódott és drágább lett. öt éven keresztül a gombaháznak is köze volt ahhoz, hogy ötszáz szövetkezeti tag nem kaphatta meg fizetésének 20 százalékát. — Nem vált be a találmány? — Bíztunk benne. Azt ígérték a feltalálók, tömbönként 3 kilót terem a kukoricaszár, erre kalkuláltunk minden költséget. A legjobb termés volt egy kiló, a többi 40 dekától fölfelé. — Tehát nem vált be? — Ügy szólt a szerződés, hogy az első termés leszedéséig az egyik föltaláló vezeti az üzemet. Hetenként jött, mindig mondott valamit. hogy mit csináljunk másképpen. Megállapodtunk: a jövő héten indulunk. Várunk — nem jön. Eltelik három hét, nem jön. A negyediken kiderült, hogy elment külföldre, és elfelejtett visszajönni. Ekkor jutottunk el a nagy fölismeréshez: ha ez az ember diszszidált, akkor itt baj van. Minden gyanúnk beigazolódott. — Mégis beindult az üzem. Mennyit hozott? — Idén négy hónap alatt 682 ezer forint ráfizetést. — Nehéz elhinni, hogy hulladékból aranyat lehet csinálni, de hogy lehet hulladékra ennyit ráfizetni? — Ne számoljunk össze mindent. Csak a kazán egy óra alatt 70 liter gázolajat to®raszt Draga az üzemtermelőszövetkezet gazdásza, véleménye is volt amikor az építkezés itt elindult, és van most is. — Mellette voltam én is. A szövetkezetnek valamerre fordulnia kellett, hogy. megéljen. ' — Hogyan lett a háromnégy millióból tízmillió? — Csak később jöttünk rá, mire megy a játék. A laskagomba termesztését egy feltaláló brigád szabadalmazta. Ezt a találmányt vettük meg, a találmányokat értékesítő vállalattól. A tervezők a tervezésért százalékot kaptak. Tízmillió forintnak nagyobb a százaléka, mint négymilliónak. Az építészek most is mondják, 3—4 millióból ki lehetett volna hozni egy gombaházat. — Nem tűnt föl, hogy rossz vége lesz? — Gombaház még ilyen szisztéma szerint nem épült, tapasztalata ' senkinek nem volt. Amit kértek, mindent megadtunk. Ügy éreztük, a teljes biztonságra törekszenek. — Véleménye szerint, jó a találmány vagy rossz? — Senki nincs meggyőződve arról, hogy rossz, de vagy a feltalálók, vagy a tervezők becsapták a téeszt. „A TALÁLMÁNY KIVÁLÓ" A Radics házaspár közvetlen közelről, mondhatnánk úgy is, hogy a bőrén érezte a gombatermesztés sikertelenségét. Kérdezzük meg tehát Radics Ferencnét, a gombaház volt vezetőjét és férj éj. a szövetkezet volt főkertészét, miként vélekednek a találmányról. — A találmány kiváló, nemzetközi elismerést is szerzett, és joggal szerezte. — Mi a rossz akkor? — A monumentális épület (mert nagy költséget jelent), a rossz gépi kiszolgálás (a „korszerű" üzem végeredményben manufaktúra volt) és az értékesítési nehézségek. Úgy éreztük, a kereskedelem akkor is fél a gombától ha külfbld kapva kap érte. — Elképzelhető tömbönként a három kiló? — Külföldi szaklapok is legföljebb felét merik említeni. — Olvastam a licencia följegyzését. E szerint, has olyan lett volna a gombaház, mint a patika, a havi 60 mázsa megtermett volna benne. — Azt mindenki csak utólag tudhatja, milyen „patikának" kellett volna itt lenni. De az említett 60 mázsa már ráfizetés, a gombaház 110 mázsára épült. — Véleményük szerint, mit lehetne a baksi gombaházzal vagy gombaházból csinálni? — így semmit. Sok pénz kellene hozzá, hogy működhessen. Ezt a téesz nem bírja. — Legjobb tehát, ha becsukják? — Legföljebb ezt az üzemet lenne jó kísérleti üzemnek tekinteni. A laskatermesztés első kísérleti üzeme ugyanis ezután épül csak föl. A találmány jó, a technológiát itt kellene tökéletesíteni. Meghallgattuk a szövetkezet vezető embereit, hallgassuk meg a szakértőt is, dr. Balázs Sándort. Részletek a szakértői véleményből: „Sem hazai, sem külföldi üzemi tapasztalatok nem állnak rendelkezésünkre. Sajnos, a tervező nem első esetben tette, hogy megfelelő kísérleti háttér nélkül ajánlott általa elméletben kidolgozott technológiát. Emellett olyan típustervek eladásával foglalkozott, amelyekről eddig senki nem tudta, mire képesek." „Igen súlyos hibának tartom, hogy az ilyen prototípust, vagy még ezt a jellemzést sem feltüntető létesítményeket olyan termesztő üzemek számára értékesítette, amelyek gazdaságilag gyengén működtek." Tervezési hibának tartja a szakértő, hogy három kiló helyett csak 60—100 deka termett, és azt, hogy 3 ezer 600 blokk helyett csak 3 ezer helyezhető el a gombaházban. „Ez a két -tervezői hiba már eleve veszteségessé teheti a termesztést." Tette is. És a többi jött ráadásnak. A baksi téesz rossz lóra tett, mert hitt az írásnak, hitt a szakértőknek. Akárhogy nézzük is, ezek a szakértők 10 millió forintért olyan üzemet varrtak a szövetkezet nyakába, amelyik nem üzemel. Lehetetlen, hogy erre ne lenne paragrafus. Horváth Dezső és folyta H

árom évvel ezelőtt felkeresett a szerkesztőségben egy fiatalember, arra kért, legyek a segítségére, mert szobafestő szeretne lenni, de a szakmunkásképző intézetben elutasították felvételét. Még azon melegében utánaérdeklődtem a dolognak, mi a helyzet, nem kell a szobafestő? Már csak azért is meglepő volt az eset, mivel az építőipar állandóan arról panaszkodik, hogy kevés a festő szakmunkásuk, s többek között az is oka annak, hogy az összeszerelt házgyári lakások majd egy esztendeig pihennek, mire minden elkészül és lakhatóvá válik. Az építő vállalattól csak paragrafusmagyarázatot kaptam, hogy nem ők határozzák meg a szakmunkástanulók létszámát, hanem a tanintézet, bár a vállalat szívesen felvenne kétszer annyi ifjú szakembert is, mint amennyit az iskola évente fogad. A szakmunkásképző iskola vezetője sem tudott segíteni fiatal barátunk gondján, ellenben azt tanácsolta számára, hogy legyen lakatos. A fiú rettentően el volt keseredve, hiszen évek óta a szobafestő szakmát óhajtotta, és önmagát régen beleképzelte a festéktől pöttyes ruhába, fején újságpapírból készült csákóval. Bánatában azt is „elsírta", hogy az a jól kereső szakmák közé tartozik, mert lehet szombatonként, vasárnaponként, vagy a szabadsága idején mellékesen keresni. Felvállal egy lakást, és a cimborákkal kifesti. „Ha pék volnék, senki sem kérne arra, hogy szombat délután süssek számukra tíz darab kiflit és két kenyeret." Ez igaz, nyugtattam az elkeseredett fiút, de megpróbáltam elmagyarázni, hogy minden szakmára szükség van, nem lehet száz fiú közül ötven, tévészerelő és ötven szobafestő. Nemigen értette szavaimat. A helyében valószínű én is így járnék. Végül persze engedett az „erőszaknak", beiratkozott a géplakatosokat képző osztályba. Teltek az évek, s az idén, amikor ünnepélyes külsőségek között felavatták a szegedi végzős szakmunkás ifjakat, eszembe jutott az én barátom, s elhatároztam, hogy megkeresem, érdeklődöm sorsa felől. Könnyű dolgom volt, ott igazgatott egy vasszerkezetet a hajójavító műhelyben. Megkomolyodott, megemberesedett, nőtt is jócskán, m€:rt fölfelé kellett néznem rá. Ha nem szól egy szót sem, akkor is észrevettem volna, hogy kedvére való a munka, amit végez, s a szeme villanása azt is elárulta, elégedett a munkahellyel, ahol őt megtanították mesterségére. De azért rákérdeztem: — Itt maradtál? — Gyorsan elmagyarázta, hogy minek keresett volna másik gyárat, amikor három éven át töviről-hegyére megismerkedett a hajójavítóban szokásos lakatos munkákkal, megszerette a kollégákat, s úgy érzi, őt is elismerik. — A fizetés? — érdeklődtem tovább. — Kilenchatvanas órabér — mondta örömmel. Az első keresetét a múlt hónapban vette kézbe, s bizony elérzékenyült, hogy ez már az önállóság jele, pénzben is kifejezve. Vége a „szép gyerekkornak, ez már nem játék, hanem felelős munka". Talán hosszúra sikerült, míg eljutottam mondandóm lényegéhez, de talán nem volt érdektelen elkísérni ezt a fiút a kezdéstől a folytatásig. Ugyanis, a folytatás első lépése legalább oly göröngyös tud lenni, mint a pályakezdés. De annyit alighanem mindenki tud, hogy mily nagy jelentősége van a fogadtatásnak. Az öreg mesterek boldogan fogadják soraikba a kezdő szakmunkásokat, különösen jól eső érzéssel nyújtanak kezet azoknak, akik ott botladoznak mellettük, mint tanuló palánták. s szemük láttára váltak ügyes kezű szakmunkásokká, meglett férfiakká. A számadatok azt bizonyítják, hogy környezetünkben minden esztendőben 2500 —3000 ifjú szakmunkás áll munkába, létesít első munkaviszonyt vállalatoknál, termelő üzemeknél. De azt se felejtsük el, hogy olyan if jakról van szó, akik mit sem tudnak már a hajdani kiszolgáltatott inaséletről, amikor még az is gyakori volt, hogy a szülők fizettek a mesternek, mert kitanította gyermeküket valamilyen szakmóra, „ipart adott a kezükbe". Olyan iíjakról van szó manapság, akiket egész gyermekkorukban a társadalom széles körű gondoskodása övezett, s a szülőknél kialakult gyermekkultusz is dédelgetett. Hol vannak már azok az idők, amikor a „felszabadult inas" mezítláb állt az alkalmi fényképész elé.'Azért jutott ez eszembe, mert a minap összetalálkoztam volt falusi szomszédunk fiával, aki most egy külkereskedelmi vállalat munkatársa. de hajdanában iparosnak készült, s társaival együtt lefényképeztették magukat, s ha elém nem tette volna a korabeli fotográfiát, el sem hiszem: mezítlábasán, kopott, „mákos" nadrágban és matróztrikóban ácsorognak, és néznek szúrósan a lencsébe.. Ezt volt, a kép archív értékű ma már. Majdnem az buggyant ki belőlem, hogy hála istennek, de legyünk csak reálisak: hála a történelmi és társadalmi változásoknak, annak, hogy hazánkban szocializmust építünk. A kezdés után következik a folytatás, elindulnak önálló útjukon a tegnapi szakmunkástanulók, és belépnek a munkásság táborába, tagjaivá válván az uralkodó osztálynak. Ilyenkor mindig aktuális a kérdés: vajon éretteb korban, amikor egyegy műhelycsarnok teljes jogú munkásaivá válnak a fiatalok, mit kapnak, mennyit kapnak a korábbi gondoskodásból? Meglehet, hogy vannak kirívó esetek, amikor azt se mondják a munkába álló fiatalnak, hogy jó napot, sorsára hagyják, egv számadatnak tekintik a „munkaerőmérlegben". De szerencsére, ez a ritka. A szegedi üzemekben azt tapasztaljuk, hogy az újabb kezdő lépéseknél sem hagyják magukra a pályájukon elinduló ifjakat. Nem lehet panaszuk. Több vállalatnál a kollektív szerződés • garantálja, vagy más munkaügyi rendelkezés intézkedik arról, hogy a kezdő szakemberek mielőbb beilleszkedjenek a kollektívába, a gyári szokásokba, és munkarendbe. A Szegedi Kenderfonógyárban például a szocialista brigádok is védnökséget vállalnak, hogy a kezdő szövőnők, fonónők mielőbb elérjék a százszázalékos teljesítést, alaposan megismerkedjenek azokkal a fogásokkal, amelyek előbbre segítik őket a szakismeretekben is. A Szegedi Ruhagyárban ünnepélyes külsőségeket is adnak a pólyakezdő szakmunkások fogadásának. Az is dicséretes, hogy a Vásárhelyi Divatkötöttárugyárban már évek óta szokássá vált. hogy a jeles eredménnyel végzett szakmunkásoknak a belépéskor pénzjutalmat nyújtanak át. Elismerés ez a korábbi évek szorgalmáért ,és biztatás a jövőre. A kezdőknek néhány hónap türelmi időt is adnak, ha nem is sikerült azonnal elérni a kívánt teljesítést, kiegészítik a fizetést. Ez is biztatás, s megértés a vállalatok vezetői és idősebb szakemberei részéről. M

ivel is zárhatnánk meditációnkat, mint azzal, hogy a kezdés után következik a folytatás, amikor éppen úgy támogatásra szorulnak még a fiatalok, mint amikor kiléptek az általános iskola padjaiból. A szakmunkások avatásának már megadták azt a keretet, ünnepélyes formát, amely megilleti, s ez így is van •rendjén, hiszen új raj indul útjára, a munkásosztály legifjabb generációja lép a tettek mezejére. S örömmel nyugtázhatjuk, hogy a gyárak vezetői, az idősebb szakmunkások szívesen és nagy szeretettel várják és fogadják ifjabb kollégáikat, társaikat. Gazdagh István Budapestre érkezett Le Thanh Nghi* Le Thanh Nghi, a Vietnami Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Vietnami Demokratikus Köztársaság miniszterelnök-helyettese, a Vietnami Állami Tervbizottság elnöke és kísérete Lázár Györgynek, az Lakos Sándor előadása Az MSZMP KB Politikai Akadémiáján szerdán, az Építők Rózsa Ferenc művelődési házában Lakos Sándor, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének igazgatója „A szocialista egyenlőség néhány kérdése'' címmel előadást tartott. Grósz Károly, az MSZMP KB osztályvezetője nyitotta meg az előadást, amelyen politikai és társadalmi életünk számos vezető személyisége vett reszt. MSZMP Központi Bizottsága tagjának, a Minisztertanács elnökhelyettesének, az Országos Tervhivatal elnökének meghívására szerdán, tegnap Budapestre érkezett. A magyar és a vietnami központi tervező szervek elnökei megbeszélést folytatnak a gazdasági együttműködés időszerű és távlati kérdéseiről, valamint az ezzel kapcsolatos feladatokról. A küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Lázár György miniszterelnök-helyettes fogadta. Jelen volt Nguyen Manh Cam, a Vietnamj Demokratikus Köztársaság magyarországi nagykövete, (MT9 Elutazott a dél-vietnami noEcílldöttség Szerdán befejezte hivatalos magyarországi látogatását és elutazott hazánkból az a dél-vietnami nőküldöttség, amely — a Magyar Szolidaritási Bizottság, a Magyar Nők Országos Tanácsa és a Honvédelmi Minisztérium vendégeként — egy hónapot töltött hazánkban. A delegációt Nguyen Thi Dinh aszszony, a Dél-Vietnami Nemzeti Felszabadítási Front Központi Bizottsága elnökségének tagja, a délvietnami felszabadítási fegyveres erők parancsnok-helyettese, a Nőszövetség elnöke, Lenin-békedíjas _ vezette. A küldöttség tárgyalásokat folytatott és országjáró ' korútat tett hazankbaa.