Délmagyarország, 1974. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-23 / 145. szám

VflSTÍlTJfWP, W71. JPÜNTOS 23. 7 Műhely T. Nagy Irénnél Kovács Péter (1910) mondotta írásában, hogy Fátyollal a marseille-i Saint Pierrefogházban találkozott. Andorkával, Bodorral és Kovács Péterrel 1920 januárjában Nimes-ben. Andorka és Bodor egy műhelyben dolgozott vele. Andorka tudott valamicskét franciául, így az ő révén tájékozódhatott Marty a magyarok sorsáról. 1921. június 12-én Kovács Pétert több száz politikai elítélttel, katonarabbal és közönséges bűnözővel együtt hajóra rakták. Három hét múlva érkeztek meg Guayanába, a francia gyarmati fegyenctelepre. „Franchet d' Esperey boldogtalan áldozatai — írta Marty — Itt ismerkedtek meg ezzel az iszonyattal, amely egyedüli a maga nemében. 1924. április 3-án Kovács Péter kiszabadult a rabságból, de az akkori francia törvények szerint még ugyanannyi ideig, míg a börtönbüntetés szólott, továbbra is a gyarmaton, a rendőrségtől kijelölt helyen kellett maradnia. „Franciaország a világ egyedüli országa, amely még a burzsoá igazságszolgáltatás elveit is felrúghatja. s ugyanazt a büntetést kétszer hajtja végre a szerencsétlen áldozatán." Kovács Péternek Saint Laurent de la Marione-t jelölték ki kényszerű tartózkodási helyül, s itt magának kellett létfenntartásáról gondoskodnia. Munkát azonban képtelen volt kapni, hiszen az olcsó fegyencmunkával nem lehetett konkurrálnia. De Kovács Péter egyébként is súlyos beteg volt: tüdőbajt kapott a rabságban, és szabadulásakor már jártányi ereje ls alig volt. „Kilenc hónapot töltött kórházban, honnan az orvos nem azért lökte ki, mert gyógyultnak tartotta, hanem, mert az ágyra szüksége volt egv másik fegyencnek." 1924. október 26-án elküldötte fényképét szegedi barátjának. Horváth Józsefnek. „10 éve szenvedek" — írta a hátuljára, utalva egy évtizeddel azelőtti katonai bevonulására. „Jelenleg — tudósított sorsáról Marty — alamizsnából él, amiket azok a szabadult fegyencek adKovács Péter (1916 körfii) nak neki, akik néha mégis munkához tudnak jutni, de többnyire azokat az ételfalatokat szedi öszsze, amit a kutyáknak az utcára vetnek. A Nemzetközi Vörös Segély küldött ugyan már márciusban pénzt Kovácsnak, nyugtát erről a küldeményről Cayanneből nem kapott, ami azt jelenti, hogy a kegyetlen gyarmati közigazgatós elfogta a levelet." A Vörös Segély hiába járt közbe a guayanai pokolban sínylődő magyarokért. A francia kormány 1925. március 19-én a Vörös Segély jogi képviselőjének, amikor ügyük tisztázását sürgette, képmutatóén azt válaszolta: „A szegedi hadbíróság levéltárában s a bulgáriai francia csapatok haditörvényszéki iratai közt megejtett kutatósok nem vezettek eredményre abban az irányban, hogy Szegeden az elfogott magyarok elleni lefolytatott eljárásokat megismerhetnék." André Marty fölhívást intézett a francia proletariátushoz: szabadítsák ki a fogságból a magyar foglyokat, mert minden nap, amit ott töltenek, a halólhoz viszi őket közelebb! „Munkások és munkásnők! Halljátok, mit Irt Kovács anyja, akit most januárban szabadított ki az orosz szovjetköztársaság Horthy börtönéből azzal, hogy a Szovjetunió területén elfogott magyar banditákkal cserélte ki. Halljátok mit ír Kovács édesanyja a Nemzetközi Vörös Segélynek: Fiam leveleiből azt látom, hogy borzalmas helyzetben lehet. Elvtársaim, eddig nem tudtalak felszólítani benneteket, hogy segítsetek a fiamon, mert magam is börtönben voltam. Az orosz proletariátus adta vissza szabadságomat. Elvtársak, hozzátok fordulok, siessetek a fiam segítségére. Nem azért kérem ezt, mert a fiam, hanem mert becsülettel teljesítette ő is a proletárt és forradalmi kötelességét." André Marty így fejezte be cikkét: „Halljátok meg ennek a ragyogó anyának a hangját, és halljátok meg az én hangomat, VwágilL Virág M. Napkorong Virág k Guayanában, 1924-ben akik egy láncra voltam verve a magyar Kommün vértanúival." fi] Kovács Péter számára azonban Marty kezdeményezése mór nem hozhatta meg a szabadságot, az életet. Halólónak időpontjáról eltérők az adatok. Házassági tanúja, Teleki György 1962-ben írott levelében azt vallotta: „Internált fogolytársának. August Schlichter németországi fiúnak az öreg Kovácsnak írt. magyarra fordított levelét olvastam, és abban a német fiú határozottan állítja, hogy Péter 1925. július 30-án Cayennében, egy görög kereskedő házában meghalt." Az amerikai magyar munkásköltészettel foglalkozó tanulmány írója, aki Kovács Péter három versét mentette meg a feledéstől azzal, hogy fölhívta rájuk figyelmünket, Kovács József, az Irodalomtörténeti Közlemények 1963. évi 3. számában viszont azt írta: „Társait az André Marty vezette kommunisták szolidaritási akciója kiszabadította, de neki csak néhány versét tudták eljuttatni az Űj Előré. hez. Franciaországban, Cayennében halt meg, 1926. július 1-én." Az amerikai magyar kommunisták lapjának 1927. évre kiadott naptára közölte Kovács Péter három versét. A vész után címűben a Tanácsköztársaság bukásának okait vizsgálja. Két fa című költeménye érzékletes jelképrendszerével a forradalmár mártíroknak, a bitóra kerülteknek állít emléket. Anyámhoz című versében magát hasonlítja a szabadság büszke sasához, amelynek eltörött a szárnya: Ne sírj, anyám, hogv nem röpül [többé rab fiad. Sasoknak sorsa. Gyilkos fegyvertől találva — [mire fölriad, Lent van a porban, Látnoki erővel jövendölte meg tragikus sorsát. Harmincegy vagy harminckét éves volt, amikor meghalt. Pedig akár ma is élhetne, hiszen most kedden volna még nyolcvanéves! P&TFIB LÁ&ZI*Ú A

z 1967-ben megjelent Művészeti Lexikonban többek között a következő megállapítások szerepelnek az „intarzia" címszó alatt: „intarzia, laberakás: a bútorművesség egyik díszítési módja. A díszítendő alapba eltérő színű, minta szerint kivágott falemezeket raknak be úgy, hogy azok az alappal egy síkban legyenek . .." Máig úgy él az emberek többsségének tudatában, hogy az intarziakészítés részben asztalosok divatjamúlt mesterségjelvénye, vagy a sok-sok szabad idővel rendelkező dilettánsok hobbija. Pedig éppen korunkban nyer újra polgárjogot a művészetek táborában ez a különösen szép és dekoratív művészeti ág. Üj funkciókkal, új témákkal, új művészi tartalmakkal. Egyre többször hallunk nagyméretű intarzia faliképek átadásáról, mind több pályamunkánál kötik meg a technikai kivitelezést: intarzia. Ennek a különös műfajnak magányos képviselője Szegeden T. Nagy Irén. Táblakép méretű és funkciójú intarziaképeivel évek óta találkozunk a kiállítótermekben. T. Nagy Irén szobrászként indult. A főiskolán Borsos Miklós növendéke volt, s amit tanításaiból máig leginkább megőrzött, az az anyag tisztelete. Anyagban gondolkozott akkor is, amikor kőszobrokat faragott, s az anyag határozza meg kifejezésmódját ma is, amikor vékony falemezekből metszi-ragasztja alkotásait. — 1962-ben kezdtem el intarziával foglalkozni, elsősorban más lehetőségek hiányában. S bár mind ez ideig nem sok elismerésben részesültem, nem bántam meg ezt a választást. Kis méretű táblaképekkel kezdtem, amelyeken konkrét geometrikus formák téri elhelyezéseit kerestem. Miközben a szemérmesen fal felé forduló intarziaképek felfedik szépségeiket, s egymás után sorakozva, egy művészi út állomásait is jelzik, T. Nagy Irén az intarzia múltjáról beszél. — Az intarzia fénykorát Olaszországban élte, az 1500-as évek közepe tóján. Teljesen egyenrangú társa volt a többi művészeti ágnak. A reneszánsznak ezekben az években készített bútorain találhatjuk a legszebb intarziaképeket. Világosan látszik, hogy a művészeket a tér __ problémái izgatták. Elsősorban épületeket, bel•57 A ső tereket ábrázoltak. Az KFií 4 intarzia síkjai ezeknek ^Susf a tárproblémáknak kép^^fcl zőmüvészeti megoldáíj sára voltak alkalmasak. Az sem véletlen. tfcogy éppen ebben az időben élte virágkorát ez a műfaj: az intarzia bizonyos technikai felkészültséget igényel. Gondolok itt elsősorban a vékony falemezek vágására. Az is jellemző, hogy nagyon szorosan kapcsolódik az építészethez. Az első táblaképeken geometrikus formák keresik helyüket a térben. A különböző színű, árnyalatú, erezésű falemezek segítségével, nagyszerű téri hátasokkal. A városképek is formák ritmusaivá nemesedtek hol egymást szétfeszítő, hol meg összetartó rendekké. A műfajban rejlő dekorativitóst leginkább virágsorozatában teljesíti ki. Ezeken az alkotásain a centrális kompozíciónak éppúgy helyet biztosit; mint a levelek éles-hegyes háromszögei-alkotta tiftkék ritmus sának. Előkerülnek az intraziadíszes falitékák, a nagyon tetszetős, dekoratív tükröcök, a szépen díszített láda. Végül egy nagyméretű fali kompozíció néhány darabja kerül elő, no és a mostani fő munka, egy nagyméretű mennyezet hat részlete. Az előbbiek a szabályos geometrikus síkok végtelen variációs lehetőségeit csillantják fel, az utóbbiak pedig a négyzet és körforma ellentétére, harmóniájára, feszültségére épülnek. — A táblaképméret számomra kissé kényszermegoldás is. Részben nincs nagyméretű kompozícióra megbízás, másrészt hely sem igen van, nem is beszélve a költségekről — s bizonyságul mappát vesz elő, mutatja a benne lapuló, az asztalosmunkára váró, féligkész alkotásokat. — A legfőbb gond, hogy egy idő után a korlátozott méret a művészi fejlődésben is akadályozó tényező lehet. Ha az építészek és a képzőművészek kapcsolata gyümölcsözőbb lenne, ha ismernénk egymás munkáit, egy-egy terv elkészítésénél már a kezdeti lépésektől együtt dolgozhatnánk, talántalán ezek az intarziák is igazi, nagy méretekben valósulhatnának meg. Amikor azt kérdeztem T. Nagy Iréntől, hol van az ember az intarziákról — hiszen a síkokból építkező műfaj ellentmond a figurák szabálytalan, amorf formáinak —, azt válaszolta: „A geometrikus díszítésű görög vázákon sincs figura, mégis nagyon emberiek, humánusak. Egy-egy műalkotás humánuma nem föltétlenül abban rejlik, hogy ábrázol-e embereket, vagy sem. Sokkal iulaíbb abban, hogy a mű tükrözi-e 9k alkotó ember szervező gondolkodásának örömét?" Művei erről győznek meg. TANDI LAJOS