Délmagyarország, 1974. június (64. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-16 / 139. szám

YBSARNAP. 1974. JÚNIUS W. 7 Határszemle A GAZ már fél órája ott köp­ködte a kis füstpamaesokat a központ előtt. Sándor, a sofőr kihasználta az időt: elpisz­mogott a menetlevéllel. Ez ne­hezebben ment neki, mint a ve­zetés. „Gyorstalpalón" végezte el a hetediket, meg a nyolcadik osz­tályt, azt is csak azért, mert nem hagyták békén, míg rá nem adta a fejét. A betűvetés azonban et­től még éppoly nehezére esett, mint azelőtt. Kísandított a kocsiból, de sem­mi mozgást nem látott. — Jöhetnének mór, a fene es­sen beléjük. Vagy ha nem jön­nek, akkor mór ne is jöjjenek. Mindjárt sötétedik. De jöttek. Nagy hangoskodás­sal, a szeszszag meg, mint meny­asszony után az uszály, velük kúszott az autóba. A fegyvert mindegyik a térde közé tette. Utoljára az igazgató szállt be, Sándor mellé huppant az ülésre. — Mehetünk — vágta be ma­ga után az ajtót. — Mit írt a me­netlevélre? — kérdezte. — Határszemlét — mormogta Sándor. — Ahogyan tetszett mon­dani. — Jol van — mondta az igaz­gató. — Nagyon jól van. A Há­nyáshoz megyünk, tudja, a B 6-os tábla mellé. — Tudom — mondta Sándoc. — Ezt is tetszett már monda­ni Zötyögtek, a sárkoloncok kövé fagytak már a dűlőkön. Jobbról, a korán jött télben dideregve zö­rögtek a töretlen kukoricaszárak, csöveik már a földel célozták, nem az égre meredtek. Sándor a szélső sorhoz tájolta magát, úgy vezetett. Háta mögött öénlc disputa folyt, gyakori ne­vetéssel, a pálinka gyomorbizser­getése kicsiklandozza a férfiem­berből a nevetést ilyen hidegben. — Aztán mit csinálsz — brum­mogta a háttérből az egyik ven­dég —, ha közvetlenül előtted Ugrik fel egy fácán? Berezelsz, mi, akár tavalyt Jaj, sose felej­tem el.. 1 — és göcögve nevetni kezdett. — Mondjad mári — biztatták a többiek, érezhető bosszúsággal a hangjukban: ha egyszer el­kezdte, akkor mondja végig! Sándor csak úgy, a szeme sar­kából' az igazgatóra pillantott. Főnöke faarccal ült mellette. Ennek se smakkol ez az egész banzáj, de hót a vendégek ked­véért ... — gondolta Sándor, de abban a pillanatban már taposott is a fékbe. — Az isteníti — fohászkodott. A nevetés ott hatul elhalt, az igazgató megsapadt, mint a sü­letlen kenyér. Sándor mar ki is ugrott a dűlő göcsörtjeibe — Nem hall? — ripakodott a hajlott kis emberre, aki zsák­kal a hátán úgy jött elő a zör­gő kukoricából, mint egy jele­nés. — Maga miatt üljek börtön­be? Sándqrból most robbant ki a bosszúság, a „határszemle" késő délutánba nyúlt programja mi­att. De nem sok szava lehetett: az igazgató már ott állt mellette. — Hagyja Sándor, majd én­A kis ember letette a zsákot, felegyenesedett. — Ejnye, Tamás István! Lop­ja a kukoricát? Az igazgató hangjából lehetet­len volt nem kihallani a metsző gúnyt. De a tetten ért nem za­vartatta magát. — Egy keveset viszek a jószág­nak. Nem pusztulunk bele. Any­nyi ittmarad majd a gépek után is, ha már eddig nem értek ide. — Maga ne tanítson! Lopott, tetten értük. A vendégek is kezdtek kiká­szálódni a GAZ-ból. A fegyvere­ket a kocsi oldalának támasztot­ták, aztán tagjaikat ropogtatva, unottan nézték az embert, a zsá­kot, a jelenetet. — Mi van? — szól oda a brummogó hangú, — Egy kis malőr — restelke­dett az igazgató. — Szálljatok vissza nyugodtan. Mindjárt elin­tézem, aztán mehetünk, — Siess — volt a válasz —, még lőni is szeretnénk valamit. Hülyék — villant át az igazga­tó agyán —, mit kell erről po­fázni? —» Na, ide figyeljen! Holnap reggel bejön hozzám, aztán majd elintézzük — mondta Tamás Ist­vánnak, és lépett volna vissza a kocsi irányába. Sándor már tú­ráztatta a motort. — Ha meg nem sértem — mondta halkan, de határozottan a kis ember —, az igazgató elv­társ mi járatban van erre? — Tessék? — tört meg az igazgató mozdulata. — Felelős­ségre von? Maga? — Nem én — szabadkozott a hajlott hátú. — Csak éppen, hogy olyan pálinkaszagúnak tetszik lenni- Meg azok a puskák, ott az elvtársaknál... Gondoltam, va­lami kirándulás, — Hagyja abba* — Nem én! — mondta ugyan­azt, mint az előbb, de más hang­súllyal az ember, -r- Mert, hogy lehetne azt az igazgató elvtárs saját kocsijával is, ugye... Ha már így esett. Kényelmesebb is. Már persze ahogy az én eszem mondja. — Holnap reggel bejön az iro­dába. Végeztünk. Bevágta maga utón a GAZ aj­tajai, hogy csattant. A vadászat csúfos fiaskóval zárult, félsötétben értek már a helyszínre is, a vendégeknek in­ni sem volt kedvük utána. — Mi volt veled? — kérdezte búcsúzóban a brummogó hangú. — Semmi — nézett a földre az1 igazgató. — Nem érzem jól ma­gam — mondta, Amikor elmentek, azt gondol­ta: Nem, tényleg, nem érzem jól magam. Akkor nyomta az orra alá Sán­dor a menetlevelet. — Alá tetszik írni,..? HÓDI T. JÓZSEF Csemniczky Zoltán rajza Vendéglő kánikulában A zongora melletti asztalnál Ült; már megrendelte az újházi tyúklevest, fölemelte arcát a ven­tillátornak, amely vele szemben, fönt a falon diszkrét zümmögés­sel cserélte a levegőt. Hunyt szemmel átadta magát a lágy szellőnek, kedvét lelte az alkalmi örömben- A pincérek szokatlanul nagy porcelán tálban hozták a tyúklevest, elhelyezték a zongora melletti tánctéren. Fölállt, nyomban levetette a zakóját, a szék támlájára helyez­te, gondosan eligazította, hogy ráncot ne vessen a finom nyári kelme. Levette a nyakkendőjét, az ingét, szépen a támlára tere­gette őket. Leült, megoldotta fé­nyes cipőjének zsinórját, lehúzta a lábbelit, aztán a zoknit. A haj­ladozástól kissé elfáradt, enyhén gyöngyözött homlokán, orrán a verejték- Kevés pihenő után ki­gombolta a nadrágját, előbb egyik, aztán a másik szárából bújt ki­Nem nyújtott illetlen látványt, hiszen a legfinomabb márkájú bánjon fürdőnadráfeot viselte. Egy keveset várakozott- majd arányait meghazudtoló fürgeség­gel a levesesiái peremén lermett, és lassan, minden sietség nélkül beleereszkedett a levesbe. Néhányszor meghimbálta ma­gát, le s föl rugózott. E gyakorla­tok közben hol állig süllyedt a levesben, hol pedig hasig kiemel­kedett belőle. Hirtelen mozdulat­tal hanyatt dőlt, lebegett a fel­színen, hatalmasan föífújt mell­kassal. Elnézegette a levesből előkandikáló lábujjait, játékosan megmozgatta, billegette őket. Az­tán csapkodni kezdett, úszó moz­dulatokat tett. Hasra fordult, ie­bükott, bugyborékolva tünt föl újra meg újra. Pillangóúszásban szelte át a tálat, később csöndes mellúszásra váltott, Hörpintett a levesből, szájából szökőkúlszei ú en fölspriccelte, majd csintalanul fröcskölt, Jocsi-pocsízott az Újhá­zi tyúklevesben. Végül elcsende­sedett, középütt megállt, és ha­talmas börpölésekkel szívta ma­gába a levest. Itta, nyelte, felszí­ne egyre apadt, mind sekélyebb lett, szemlátomást fogyott. Fené­kig elnyelte, ügyelve a leves ti­zennégy karátos aranyának min­den cseppjére. Ezután a tál szé­léhez ment, fölszökött a peremé­re, ügyesen elhelyezkedett rajta, úgy, hogy a ventillátor légárama testének lehető legnagyobb felü­letét érje. Hamarosan megszáradt, lelé­pett a tálról, fölvette előbb a nadrágját, majd a zoknit és a ci­pőt, aztán az inget, a nyakken­dőt, Végül a zakót. Visszaült a szókére, kényelembe helyezte magát, várta a következő fogást. Körültekintett az éttermen, ele­gáns mozdulattal végigsimított aranyszőke haján két ujjával egy csinos hullámot nyomott beje. 2. Egy kutya lépett be meg egy ember. A kutya körbepillantott, aztán a sarokasztal felé bökött. Leültek a tükör alá. A kutya nyurga volt, izmos, kisportolt, a gazda alacsony, kopasz és kövér. Szótlanul nézték a termet, nwjd a kutya türelmetlen mozdulatul a gazdája zsebébe nyúlt- Cigaret­tát vett elő, kínálta a gazdát is, rágyújtottak. Félig sem szívták a cigarettát, amikor megjött a pin­cér. Meghajolt, átadta az étlapot a kutyának, egy graciózus lépést tett hátra, némán várta a ren­delést. —• Hozzon egy becsinált levest, gyenge borsoval! — mondta a kutya. — Aztán kaporlében főtt velőscsontot, jó nagyot! -1- igenis, kérem­— puha bárányhúst kérek ma­joránnával, enyhén fokhagymá­sat. Majd szagos vesét, egy szelet füstölt oldalast, mustos pecse­nyét, tavalyi gyömbért. Aztán ve­gyes vadhúst, rozmarinnai páeol­tat, levendulával, borostyán levél­lel. fenyőmaggal A pincér szélsebesen jegyzetejt. a kutya türelmesen megvárta­amíg leírta az eddigit, Aztán folytatta: Hozzon három, keményre főtt tojást mustárral. Végül sava­nyú káposztát disznóhússal, orjá­val, jó nagy darabot. — Ahogy méltóztatja, uram! Szabadna még .,. — Hamburgi muskotály, kris­tályvíz, sajt, fagyialt, kávé es ko­nyak­Hogyne! Máris szaladok' — Várjon, kérem! — mondta a kutya, és a gazdájára mutatott. — Az. úrnak hozzon egy kelká­posztát, valami kis feltéttel. — Ó, pardon! Ezer bocsánat! — hajóit meg a pincér, és mé­ly en elpirult. — Valami italt, tésztát is hozhatók? =- Hát,,, egy jaífa És mond­juk, egy grenadirmars. A gazda bóiintólt, és hol a ku­tyára, hol a pincérre mosolygott. — Szolgálatukra az uraknak! — mondta a pincér, és elsietett. A kutya hátradőli a széken. fölemelte egyik mellső lábát A hosszú, ápolt körmei között ki­aludt cigarettára mulatott, A gazda nyomban előkapta az ön­gyújtóját, tüzet adott. SOBOR ANTAL SAOL JÓZSEF TERVE: A BIOLÓGIAI KÖZPONT KÖNYVTÁRA SZEKERES MIHÁLY: A TECHNIKA HAZÁNAK BELSŐ TERE SÁGI JÓZSEF TERVEI SZERINT KÉSZÜLT AZ ÉGÖ ARANY PRESSZÓ

Next

/
Thumbnails
Contents