Délmagyarország, 1974. április (64. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

VASÁRNAP, 1974. ÁPRILIS 3J. Szakmai gyakorlat az NDK-ban Csongrád megyéből 307 fiatal, 18—26 év közötti fiú és leány jelentkezhet az NDK üzemeibe szakmai gyakorlatra. A megyei tanács vb munkaügyi osztályén elmondot­ták a jelentkezés leglényegesebb alapfel­tóteleit: 18—26 éves életkor, nőtlen, vagv najádon családi állapot. A sorköteles fia­talok közül az AN és a BHSZ minősíté­sűek vagy a legalább hathónapi katonai szolgálatot teljesítettek utazhatnak ki. A 18—19 éva« fiatalok szolgálathalasztást kaphatnak. A kiutazni szándékozók a városokban lakók a városi munkaügyi osztályokon, a községekben lakók pedig az illetékes já­rási hivatalok munkaügyi csoportjainál kaphatnak bővebb felvilágosítást. Jelent­kezni április 25-től július végéig lehet. Megyénkből 132 szakmunkás férfi, több­ségében lakatos, hegesztő, forgácsoló, autószerelő, elektro. és mechanikai mű­szerész stb. szakmával rendelkezők köt­hetnek munkaszerződést. Lehetőség van 175 betanított munkás — köztük 75 nő — kiutazására is. E fiatalok kerámia- és por­celánüzemekben vállalhatnak munkát. Szeged hangulatáért Hozzászólások a Délmagyarország cikkéhez Mindenki szenvedélyesen védi a 'maga véleményét — jóllehet, számosan csak ér­zelmi alapon ítélkeznek a vitában. A műszaki szem­léletű olvasók erveinek és bizonyítanak, • érdekes módon alig figyelnek sza­vukra a hozzászólók. Vajon miért? Most néhány levél­ből ismét közreadunk egy összeállítást, a márciusban kezdett vitához. Szemléletek ütközése Jó megállapítás volt, hogy a téma kapcsán két táborra szakadnak az olvasók. Sze­retnék én is az egyik tábor­hoz csatlakozni. A fákat bármi áron védeni akarók táborához. Ezen a téren meg­engedhető egy kis túlzás is, mert néhol tényleg vannak elháríthatatlan akudályok a fák meghagyása előtt, de a többi helyen talán így vala­mit elérhetünk. A Délma­gyarország március 30-án kö­zölte Balogh Gyula hozzá­szólását, amely szerintem a legrosszabb szemléletet tük­rözi. Elsősorban a hatalmas épületek új városképet te­remtő hatását emlegeti, pe­dig ezek lálványu önmaguk­ban sivár és kietlen. A levél szemlélete egyébként — a mindenbe beletörődés — utat nyithat a további növekvő mértékű fuirtáshoz. Mint gyakorló idegenveze­tő tudom, hogy milyen sokra becsülik (becsülték) a ven­dégek például a Móra-par­kot. A szegedlek érdeke pe­dig hasonló. Legnagyobb ér­tékeinktől akarunk megsza­badulni? Balogh Gyulának abban igaza van, hogy Fodor Pál cikke, cikkének két-há­rom mondata nem pontos (például a pécsi villamos megszüntetésének indoka), de céljai helyesek. Meggyőződésem viszont, hogy az egész vita a lépcső­házi levélszekrények felsze­relését megelőző vitához lesz hasonló. A tény már úgyis eleve adott, hiába kér mást a laikusok döntő többsége: akkor a levélszekrények fel­szerelése, most a fairtás. Bol­dog lennék, ha tévednék. Kelemen Gábor, Tolbuhin sgt. 8 Az olcsó és kényelmes villamos mellett Nem árt egy-két szó a „vékonypénzűek" érdekében sem! Szép, hogy védjük a fákat, a zöldet, de legelőször az embert védjük. Azt a sok nyugdíjast például, akik az olcsóbb villamos havibérlet­tel is sokat meg tudnak ta­karítani. Aki a város pere­mén él és sokut utazik, nem lehet közömbös a villamos­közlekedés ügyében. Igenis fejleszteni kell a tömegközr lekedésnek ezt a bevált, nagy teljesítményű és olcsóbb for­máját! A villamsokon ma is sok az utas, mert kényelmesebb, tágasabb, könnyebb fel- és leszállni, nemigen fordul elő, hogy lemaradnak az uta­sok, ami a busznál gyakran megesik csúcsforgalomban. Szeretjük a villamost, és ragaszkodunk hozzá, s véle­ményem szerint erre is gon­dolt a város vezetősége, ami­kor a 4-es vonal kétvágányú kiépítését elhatározta. Suhal Sándor. Szélső sor 1/B Földalattit és aluljárót? Én mindig nagy érdeklő­déssel olvasom azokat az Írásokat, amelyek Szegedről, és annak jövőjéről szólnak, így a „Szeged hangulatáért" című sorozatot is. Először a Délmagyarország 1974. áp­rilis 3-i írásához szeretnék hozzászólni, amely a villa­mosközlekedés jövőjéről is szól. Szerintem a villamos­közlekedést lehet bővíteni Szegeden, ha nem is nagy mérékben. Például Taiján­ból kiindulva, a majdani Északi városrészen és Ró­kuson keresztül a nyugati iparkörzetbe, valamint az Északi városrészből a Csong­rádi sugárúton a Szent Ist­ván térre. Ezeknek a vona­laknak nagy része keresz­tezi, érinti egymást, így biz­tosítva van az átszállás a vá­ros más része felé, valamint a Belvárosba közvetlenül is el lehetne jutni ezekről az új lakótelepekről. A jelenbe visszatérve: a tarjáni villamosvonallal kap­csolatban az a véleményem, hogy helyes annak kétvágá­nyúra épitése, viszont az va­lóban helytelen lenne, ahogy azt a levélíró írta, a roha­mosan növekvő járműforga­lom, valamint a környezet rovására tenni ezt. A Lenin körúton csak két megoldás lehetséges: a víl­lamosvonalat a felszín alá vinni, vugy megszüntetni. Az említett első megoldás ugyan igen költséges, dc ez látszik a legreálisabbnak. El­képzelésem 6zerint a vonal a Radnóti gimnáziumnál le­vő csomópont előtt menne a felszín alá, és a Dugonics te­ret elhagyva jönne újra a felszínre. A Lenin icöruton csak egy megálló lenne, a magas költségek miatt, a Kálvin téren. Mivel a Kálvin tér a város egyik legforgal­masabb csomópontja, s for­galma a közeli években meg­duplázódik, itt egy gyalogos aluljáró kiépítése is célszerű­nek látszik. A másik probléma a Kos­suth Lajos sugárút átépítése. Ha lehetséges, akkor a régi híd megmaradna, amelyen a városba befelé két for­galmi sávon haladhatnának a járművek; Itt célszerű vol­na megszüntetni a gyalogjár­dát, hogy megfelelő útszé­lesség álljon az autósok ren­delkezésére. A régi híd mel­lett épülne az új felüljáró, szintén két forgalmi sav­val, megfelelő szélességű gya­logjárdával, és esetleg külön kerékpárúttal. A középre he­lyezett yillamosvonal ter­mészetesen az új felüljárót alatta keresztezné. Ebben az esetben azonban a felüljáró már a Vásárhelyi Pál utcá­tól Indulhatna, így biztosítva lenne a megfelelő magas­ság, valamint enyhe ívben vezethető a felüljáró a régi híd mellé, s még az állomást sem kellene átépíteni. S itt szeretném megragad­ni az alkalmat egy javaslat­ra, miszerint ez a sorozat, ezzel a címmel maradjon meg a Délmagyarország ál­landó sorozatának, hogy a várossal kapcsolatos problé­mákba mi, olvasónk is bele­szólhassunk, és vitatkozhas­sunk. Szabó András, Zákány u. 17. Az öreg hölgy látogatása Hazai operabemutató Szegeden Az öreg milliomosnő láto­gatása fiatalsága egykori színhelyén nem holmi szok­ványos vidéki víkend: a vá­ros és a nő kölcsönösen vár­nak egymástól valamit. A csődbe jutott város pénzt, Klára föl is ajánlja, de a valószínűtlenül magas ösz­szegért, egymilliárd fejében emberfejet kér — igazit. Il­iét, aki cserbenhagyta, gyermeküket megtagadta, aki miatt Klára meggyalá­zottan, kicsúfoltan menekült Güllenből. Egy gazdag ör­mény emelte ki a hamburgi bordélyházból, halála után Klára milliomosnő, majd szervezett házassági manő­verei során multimilliomos­nő lett, s most már a kapi­talista gazdagság jelképes alakjává emelkedve a meg­vásárolhatatlanról is bebi­zonyítja: az áru — legfel­jebb drágább több magán­háznál vagy luxuskocsinál. Klára megveszi a gülleni igazságszolgáltatást. A leg­borzasztóbb, hogy neki egy­milliárdot is megér (111 még potom áron kapta annak idején) — a legjellemzőbb, hogy a város, addig tiltako­zik az erkölcs és igazság ta­lárjában, míg megadja. Lchet-e drámaszöveg fölé kottát rajzolni, az öntörvé­nyű színpadi nyelv elé vio­linkulcsot? Hiszen a színpa­di nyelv az író. legsajátabb, szuverén hozzájárulása a drámához, (mondja — szó szerint — Dúrrenmatt), a komponista viszont nem ze­nésíthet meg adományokat, csak nyersanyagot. Dürren­matt figurái magukban hor­dozzák bűneiket és igazsá­gaikat (mikor az ész, mikor az erkölcs, mikor a pénz, mikor a jólétösztön igazsá­gát), ennyi „igazság" össze­fényképezésénél szikrázik föl a levegő, hogy a villám csak egyet sújtson, aki nél­kül viszont — paradox mó­don — nem adatna meg a többieknek a regenerálódás lehetősége. Itt nem az egy­mástól különböző rendszer­ben gondolkozó emberek igazságai ütköznek össze, hanem az azonos tőről met­szettek igazságai, legfeljebb 111 szaladna el közülük, ön­védelmi okokból persze, míg végül belátja, képtelenség szabadulni a gülleni mocsár­ból, vállalnia kell az áldoza­tot, de nem menti föl a vá­rost, az „eljárás terhét nem veszi le róluk", a bűntudat túléli a bűnhődést. Dürren­matt a gülleni bűnt fogal­mazta az opera librettójába is, Gottfried von Einem megértette szándékát. Kitű­nően érezte, hogy a szere­pek inkább típusok, mint­sem lélektanilag önállósított, árnyaltan jellemzett figurák, ezért a hagyományos operai Acs S. Sándor felvétele A két főszereplő: Gyimesi Kálmán és Lengyel Ildikó (há­tul: Vargha Róbert) motívumtechnikával hívta be őket a színpadra. Szelle­mesen használta ki a szöveg­íogaskerékszerüen illeszke­dő, pergő dialógusait, a kó­rusokat, mint a gülleni ma­gatartás akkordjait, a jele­netek operai hatásosságát, tabló- és látványszerűségét. Tudja, hogy a mai opera sem nélkülözheti a dallamot, ezért nem fukar a cantile­nákkal, sőt emlékezetes ro­mantikus ízeket is beidéz a stil, az operai hatás ked­véért. A tragikus végű komédia századunk műfaja. A szege­di bemutató rendezője, Hor­váth Zoltán, láthatóan meg­fogadta Dürrenmatt taná­csait: „sötét dolog, éppen ezért nem szabad sötét szí­nekkel ábrázolni, hanem nagy emberséggel, nem ha­raggal, hanem gyásszal, sőt: humorral". Gyarmathy Ág­nes eszköztelen és mozgé­kony díszleteiben, köznapian szürke, fakó színpadképében az utolsó jelenet lila fátyo­lossága sugallja a disszonan­ciát. Horváth Zoltán a fo­lyamatos, áttűnésszerű ké­pek kirajzolásába, a szerep­lők mozgatásába, a játékele­mekbe még befecskendez­hette a humor injekcióját, a zártabb zenei szakaszokban viszont az énekesek erejét még túlságosan igénybe ve­szi a muzsika figyelme. A szegedi Opera ismét rendkívüli feladatra vállal­kozott, és a tény regisztrálá­sa mellett akkor sem szabad szótlanul elmenni, ha — ki­csit hozzá is szoktunk már. Vaszy Viktor szenvedélye­sen és céltudatosan építi ki valóban nem hétköznapi re­pertoárját, szolgálatot téve nemcsak Szeged, az ország operakullúrájának. A pénte­ki premier fölvonultatta a szegedi operajátszás erényeit (egészséges, markáns, kidol­gozott zenekari játék, a szó­listák megbízhatósága, fe­gyelme, a stílus tisztasága), de figyelmeztetett a hiá­nyosságokra is (a kórus vál­tozatlanul gond). Lengyel Ildikó élénk színekkel fes­tette ki a némileg megfiata­lított öreg hölgy alakját, hangjának karaktere is al­kalmas a szerepre. Gyimesi Kálmánnak (111) i sikerült legmesszebb kerülni a bele­selkedő operai maníroktól, szorongásos, jellegzetes és szánalmas szatócsot állított elénk. Csizmadia László és Rosta Mihály eunuchkettőse telitalálat, kitűnő Gregor Jó­zsef démoni papja, Sinkö György orvosa, Vargha Ró­bert főkomornyikja, Halmi László rendőre, s nem lehet panasz Juhász Józsefre (pol­gármester) és Börcsök Ist­vánra (tanító) sem. A ki­sebb szerepekben Berdál Valériát, Réti Csabát, Tamás Endrét, Sztanics Ibolyát, Halászi Évát, Gortva Irént, Martinék Csabát, Szalay Zsigmondot, Huszár Feren­cet, Nagy Jenőt és ifj. Rácz Imrét hallottuk; Boncz Gé­zát, Dávid Zoltánt és a főis­kola tornászalt láttuk. A da­rab szövegét Szabó Miklós, a szegedi Opera egykori ki­tűnő művésze fordította, aki — a szerzővel együtt — el­jött a premierre. Nikolényl István Hegedűs András: Móra Ferenc hétköznapjai CO Velence szegénysorán az odavalósi Mári né­30. nik, Jani bácsik árulták a házicsipkét, bu­gyellárist, nadrágszíjat, Az egyik olasz falu­nak van egy Viktor Emánuel-szobra, amelyről a közhit azt tartja, hogy mikor a déli harang­szót meghallja, akkor mindig megemeli a kalap­ját. Ez is rögtön Szegedet juttatta Móra eszébe. „Mármost ebben az az érdekes — írta —, hogy Szegeden szóról szóra ezt meséli a külvárosi nemzet a Tisza-szabályozó Vásárhelyi Pál mér­nök szobráról." Írónk külföldön Is a „fűszál-emberek", a „kis-emberek" szemével nézte a világot. Ezért figyelt fel a nyolcgyermekes Zia Niára, a háború rokkant katonájára és Pablóra, „a spa­nyol célszerű szögény embör"-re. aki beköltözött a halottasházba, s mikor a csendőrkáplár két po­fon közt megkérdezte tőle, hogy merte ellopni ezt a házat, ő a megvert kutya alázatosságával és a filozófiai tanítok bölcsességével azt felelte: „Azt hittem. I:, az élőknek kell a ház, nem a holtaknak." Móra külföldön is olyan volt, amilyennek ide­haza ismertük meg. Ezért tájékoztatta olvasóit a spanyolországi útirajzok közlése előtt arról, hogy mit várhatnak tőle. „De hát mindenki csak annyit tarisznyázik össze, amennyire tehetsége van, s én nem vagyok se gazdag kéjutas, se tu­dós tanulmányutas, még csak meglett ember se vagyok, csak a szűcsné kisfia, aki a Daru utcá­ból kiszaladt egy kicsit a világ nagy utcájára, de igazság szerint a pálmák alatt és a kőcsodák közt se látott mást, mint otthon, a folyóka fü­ves partján, mikor darázsdongásos nyári délutá­nokon beleálmodta magát a sötétkék ég fehér felhőboglyáiba." Móra külföldön is hazai gondokba temetkezve élt. 1927. tavaszán Abbáziába utazott pihenni. Ott érte a Búzaszentelő napja. Egy körmenettel találkozott, s rögtön felszakadtak benne a hazai emlékek, s arra gondolt, hogy az 6 hazájában, a jegenyék alatt, a vadvizek mentén ma ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek­nek. S már lelki szemei előtt megjelentek a Ferencek és Mátyások, az Etelék ég Rózák, a Péterkék és Marikák, amint topognak a búzame­zők koszorújában lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan. Azonnal íróasztalhoz ült, mert a for­ró élmény erejével szakadt ki belőle a mű, az Ének a búzamezőkről. „. együtt öregedtem meg ezzel a házzal..." Juhász Gyula így látta Móra igazgatói tevé­kenységét a Somogyi Könyvtárban és .Városi Múzeumban: „Amit Tömörkény nem egészen dicstelenül kezdett, azt ő folytatta teljes dicső­séggel. Különösen a régíségtár és a néprajzi tár páratlan gazdagsága és eredetisége az ő érde­me, de a közművelődésnek emelt Tisza-parti palota minden egyes szöglete az ő lelkének és kezének gondosságát és pontosságát hirdeti." Móra a Somogyi Könyvtár igazgatójaként a könyvtárból — és természetesen a múzeumból is — a kultúra modern központját akarta megte­remteni. A Kultúrpalota nem lehet többé „lu­xusholmi", amit előkelő idegeneknek mutogat­nak, ezért tudományos jellegét ós nevelő erejét egyaránt fokozta, a város szellemi központjává tette. Az 1920-as évek elején tervei megvalósítását az anyagi nehézségek akadályozták. Nagytakarí­tást például nem végeztethetett a múzeumban: a tíznapos takarítás 80 000 koronába került vol­na akkor, amikor az évi segély összege az állam­tól, a várostól 60 000 korona volt. Megkérte n polgármestert, hogy a közgyűlések után szedesse össze a szavazócédulákat, tiszta felüket kérőlap­nak használhatják az olvasóteremben. Beszün­tette olyan külföldi és hazai folyóiratoknak a járatását, amelynek minden száma megvolt. 1921-ben a karácsonyi ünnepeken zárva kellett tartani a múzeumot, mert nem volt fűtőanyag. Nem szűnt meg panaszkodni amiatt, hogy ke­vés a személyzet, a tornyosuló feladatokat csak éjszakákba nyúló munkával tudják elvégezni. fFolytatjuk.) i i

Next

/
Thumbnails
Contents