Délmagyarország, 1974. március (64. évfolyam, 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

VASÁRNAP, 1974. MÁRCIUS X 7 ezer csanat A párizsi téboíydában zinkin. Volna olyan szíves a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevics Vaszilkovot? — Itt nincs Vaszilkov — mondtam. — Tehát már elment az igazgatóságra — hangzott szomorkásán a vonalban. — Most akartam indulni hozzá. Lesz szíves átadni neki egy ... — Nem leszek szíves! — szakítottam félbe. — Semmit se tudok átadni Vaszilkovnak, mert itt nincs, nem is volt és nem is lesz Vaszilkov! Rossz számot hívott! Ez magánlakás! — Öh, ne haragudjék! — búgta a kagylóba. — Ez az átkozott notesz, ez mindennek az oka! Olvashatatlan az utolsó szám 3" vagy „8"... nem tudok rájönni... — Három! Három! — üvöltöttem, és lecsaptam a hallgatót. Többet nem jelentkezett. Ügy látszik, kijavította végre a számot Két hónappal később megint különös csengéssel szólalt meg a telefonom. Szörnyen ismerősnek tűnt Nem, a behízelgésnek nyoma sem volt, csak a szaharinos émelygés maradt meg... Felkaptam a kagylót. — Pável Nyikolájevics? —kérdezte egy öblös férfihang. — Itt Korzinkin. — Jó napot, Korzinkin elvtárs! — köszöntöttem. — Rég beszéltünk! — Tudja, a munka! Sok a munka! — morogta a bajusza alatt régi ismerősöm. — Kevés az idő, nem jut mindenre... Pável Nyikolájevics, legyen olyan szíves, jöjjön el hozzám kettő és három között. Csak arra kérem, ne késsen ... Óh! Mindent értek! Ez a Korzinkin biztosan ugrott néhányat a ranglétrán. — Nem leszek olyan szíves! — válaszoltam. — Megint téves számot hívott. És én még arra gondoltam, hogy méltóztatott kijavítani a noteszében a „8"-at „3"ra. — Álla Petrovna! — hallatszott a vonal túlsó végén a dühös, oly jól ismert főnöküvöltés. — Világosan megmondtam, hogy Vaszilkov telefonszáma nem „8"-ra, hanem „3"-ra végződik. Maga meg — az ördög tudja — kit kapcsol ide ... Dühös kattanást hallottam, és akkor megértettem, hogy elveszítettem Korzinkint... örökre. De nem így történt... Tegnap\ szigorú határozottsággal megszólalt a telefonom. Reménykedve ugrottam a készülékhez. — Vaszilkov! — harsogta egy kegyetlenül dühös hang. — Itt Korzinkin! Megmondanád, mi folyik az osztályodon?! Hol a negyedéves jelentésed? — Korzinkin elvtárs — kezdtem nyájas hangon —, kérem, bocsásson meg, de téves számot hívott. És ha nem esik túlzottan nehezére, nagyon hálás lennék Önnek, ha volna olvan szíves és utasítaná a titkárnőiét, hogy javítsa már ki a „8"-at „3"-ra. — Álla Petrovna! — recsegett maximális erősséggel az érces férfihang. — Hányszor kell ugyanazt a dolgot elmondani magúnak? Ügy látszik, Korzinkin elérte a ranglétra felső fokát Most aztán örökre búcsút vehetek tőle... Bár, ki tudja. Előfordulhat, hogy jövőre megszólal az asztalomon a telefon, és egy ismerős férfihang beleszól: — Ezerszeres elnézést kérek a zavarásért! Korzinkin vagyok... Ha nem okoz túl nagy fáradságot önnek, nagyon lekötelezne... N. LABKOVSZKIJ Bencze József Versek ANYÁM Szalmagyűrűs asszony, anyám, kéve-ágyon a mezőn szült, mint a megáldott rozskalász, mire megért, meg is őszült. KÖNNY Kútbaesett csillag Megittalak nyáron, sej, azóta ragyog könny a szempillámon. FELHŐVAKONDTÜRÁ S Felhóvakondtúras puffasztja az eget, mint a nyár szíve dnbog és meleg. Klórja a n«jU8ghagymáU gyökerét. éd"cnpám kivá-nl, kapájával égre lép. A Lipótmezőt franciául Asyle Sainte Anne-nak hívják. Öriási a párizsi tébolyda. Fala, mint a gellérthegyi Citadella. Kertje, mint kétszer az Állatkert. öt akkora ház áll benne, mint a pesti Parlament. Olyan jövés-menés, mint az Árumintavásáron. Én Is jövök-megyek, mert sehol sem találom Csíkszeredaiékat. Pedig még otthon. néhány nappal elutazásom előtt, lelkemre kötötte egy szépasszony, hogy Párizsba érve kutassam fel őket. Azóta két levélben kérte, hogy ne feledkezzek meg szegényekről. Csíkszeredáit, és feleségét hét évvel ezelőtt vitték be az Asyle Sainte Anneba. Azóta nincs róluk hír. — Van itt egy örmény — mondja a kisasszony, a felvételi irodában. — Ügy hívják: Karpeisz Doriszpánovics. — Nem az lesz az — csóválom a fejem. — Hogyhogy nem az? — bosz_ szankodik a kisasszony. — Emez nem örmény, hanem magyar. És nem Karoeisz, hanem Csíkszeredai. A kisascz->ny sóhajt. Két szekrény kartotékot böngészünk át. Százféleképpen irják a franciák a csé betűt. Ts-sel. Ch-val, Tsh-val. Do Csíkszeredaiékat még így sem írták. Ügy írták, hogy ne lehessen ráiuk találni. — Biztos, hogy nem örmény? — kérdezi gyanakodva. — Biztos — mondom. — Akkor szíveskedjék leírni a nevet. Leírom, megnézi, földerül az arca. — Ja úgy! Zikszredé! Hát mért nem szól? Kiderül, hogy Zikszredét személyesen ismeri. A férfi elmebeli állapota kielégítő. Tavaly itt dolgozott ő is a felvételi irodában. aztán kikerült vidékre, mezőgazdasági munkára. Van az intézetnek egy tanyája. Csíkszeredai most odakint van és dolgozik ... A felesége csinos, karcsú fiatalasszonv. nem lehet több huszonnyolc évesnél. idebent van. hogyne lehet vele beszélni. Menjek el a kettes női pavilonba. A fömadámot keressem. Madame Magnan a neve. Madame Magnan nagyon megértően hallgat végig. Futó pillantást vet arra a cédulára is. melyet a felvételi irodában nyomtak a kezembe. — Magyar? — kérdi. — Magyar. —- Huszonnyolc éves? — Annyi. — Akkor megvan. Csak egy magyar fiatalasszony van a kettes pavilonban; mindjárt idevezetem. addig foglaljon helyet... Otthagy az irodában öt-hat hölggyel, akik írógépelnek, radírral játszanak, fésülködnek. és mind engem néznek. Alighanem őrültek, mert fehér vászonköntöst és bokáig érő, fehér aljat viselnek. Az egyik íróasztalon, befőttes üvegben, lila virágokat veszek észre. Oroszlánszáj a ne>vük; lehet, hogy ők is őrültek. Behozták őket egy virágüzletből, ahol kínos feltűnést keltettek, olyan kevéssé hasonlítanak a virágokhoz. Sajnálkozva szemlélem a csokrot, amikor végre viszszatér Madame. Egy fehér ruhás asszony tipeg a nyomában, iszonyú kövér és legalább negyvenéves. Talán az a rögeszméje, hogy huszonnyolc — gondolom, fölkelek, odalépek, meghajolok. — Kezét csókolom, asszonyom — mondom. — Bocsásson meg a zaklatásért. H.-né küldött, a kedves családjától hozok üzenetet. Őnagysága eleinte nem nagyon figvelt rám. de aztán mosolyogni kezdett, és azt mondta: Kiriszambó. Könnyen lehet, hogy nem kiriszambót mondott, hanem deferótászt, nem emlékszem már pontosan. Körülnéztem, zavaromban újra meghajoltam. A család — mondtam — jól van, hálistennek. Miklós a múlt héten lett osztályvezető. Erre némiképp felmelegedett, hosszan és türelmesen magyarázott valamit, amiből egy szót sem lehetett érteni. Oda léptem a Madame-hoz, és a fülébe súgtam, hogy ez az asszony nem Csíkszeredainé. — Hát ki? — kérdezte. — Azt nem tudom. De mégcsak nem is magyar. — Honnan tudja, hogy nem magyar? — kérdezte barátságtalanul. — Onnan, hogv egy szót sem értek a beszédéből. — Hogy lehet az? — nézett rám fürkésző tekintettel. — Mikor olyan iól elbeszélgettek... — Több magyar nincs a pavilonban? — Csak ez az egy. Nem okoskodtam tovább. Meghajoltam. és elindultam kifelé; Madame szúrósan bámult utánam, szemmel láthatóan gyanakodott. Gyorsan átvágtam a parkon, de a kapu előtt megálltam. Kár volt úgy sietni. Nem is lehet rossz. Sőt, kitűnő lehet Könnyű és édes, mint a gyermekkor. mint a mámor, mint a boldogság. Az ember törekedjék pontos fogalmazásra, amíg fiatal és erős. Amikor belefáradt, elég. ha azt mondja: Deferótász. Még tíz évig. gondoltam. írok. Aztán visszatérek ide. szent Anni oltalmába ajánlom magam, a látogatóknak azt mondom: Kiriszimbó és lila oroszlánszájat tűzdelek « hajamba. Ha 'esz míg híjam. ÖRKÉNY ISTVÁN Gyakran hallani különféle furcsa történeteket a téves telefonkapcsolásokról, de soha nem hittem volna, hogy egyszer én is szenvedő alanya leszek. Ha jól emlékszem, fél évvel ezelőtt történt. Éppen otthon dolgoztam. Csengett a telefon. Egyáltalán nem lepődtem meg, munkanapokon ugyanis szinte percenként kellett fölkapkodni a kagylót. Éppen ezért gyűlölettel néztem a modern kor eme förmedvényére, és elhatároztam, hogy azért se veszem fel. Egyébként monoton, tartózkodó csengésében volt valami könyörgő, behízelgő, így azután kis idő múlva nem bírtam tovább, fölvettem. A vonal másik végén mézesmázos férfihang, émelyítő, akár a szaharinos tea... — Ezerszeres elnézését kérem a zavarásért, de ha nem okoz különösebb nehézséget önnek, fölöttébb lekötelezve érezném magam. ha volna olyan szíves, és nem utasítaná el abbeli kérésemet, hogy szíveskedjen a telefonhoz hívni Pável Nyikolájevicset. — Milyen Pável Nvikolájevicset? — kérdeztem dühösen. —Pável Nyikolájevics Vaszilkovot. És ha nem fárasztom túlságosan, megkérem, legyen olvan jó, és szíveskedjék megmondani neki, hogy Korzinkin zavarja. — Rossz számot hívott. Itt nincs semmiféle Vaszilkov! — Ezer bocsánatot kérek! Igazán szégyellem. Kizárólag az én hibám! A noteszemben nehéz kiolvasni a számot, különösen az utolsót 3" vagy „8", nem tudom. Így hát tárcsáztam a „8"-at, ezek szerint „3". Még egyszer milliószor elnézést... Annyira meglepett ez az alázatosság, hogy önkéntelenül felemelkedtem a fotelból, és zavaromban valami ilyesfélét motyogtam: — Ugyan, semmiség, semmiség, mindönkivel mee°sik. Már rég elfelejtettem az egészet, amikor körülbelül másfél hónap múlva egvik reggel kérőn, de ez alkalommal már nem olyan oehízelgő tónusban megint csengett a telefonom. Ismerős férfihang szólt bele: — Jó napot! Én zavarom, Kor-